Döme László osztályvezető főorvos, Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet
Döme László: Magyarországon ma több ilyen gyógyszer van törzskönyvezve, mint például Németországban. Ebből a szempontból nem vagyunk elmaradva. Hogy ezeknek a gyógyszereknek a "népszerűsége" mennyire örvendetes, az már bonyolultabb kérdés.
MN: Magyarországon új keletű dolog antidepresszánst szedni, bár mostanában azt veszem észre, hogy körülöttem egyre többen teszik. Amikor öt évvel ezelőtt arra az elhatározásra jutottam, hogy kémiai beavatkozásra van szükségem, még elég kínos volt pszichiáterhez járni vagy pszichoaktív gyógyszert szedni. Érzékel ön ilyesfajta változást? És örül neki?
DL: Valóban egyre inkább terjed ezeknek a gyógyszereknek a híre. Hogy ez mennyire örvendetes, az már más kérdés. Nyilvánvalóan örömteli, ha egy ember felfedezi, hogy amit addig az élete velejárójának tekintett, az állandó fáradtságot és kedvetlenséget például, azzal orvoshoz fordulhat, mert van rá gyógyszer. És az is jó, ha az ember a hivatalos és tudományos egészségügy szolgáltatásait veszi igénybe ehhez, és a megfelelő szakorvos kezelésébe kerül. A propagandának tehát jó hatása is van, amennyiben a szakma megmutathatja, mit tud kínálni.
MN: Azt azért túlzás volna állítani, hogy hatalmas propagandát fejt ki a magyar egészségügy. A mentálhigiéniés kultúra Magyarországon a hiányával tüntet, és a gyógyszergyárak a propagandájukkal inkább a szakorvosok és a háziorvosok körében nyomulnak.
DL: Az államilag "előhívott" és támogatott, a közelmúltig dr. Veér András által szervezett és irányított mentálhigiénés tevékenység 1984-től datálódik, és azóta van állami támogatású publicitása. A Mentálhigiénés Programiroda és az orvosegyetemek pszichiátriai tanszékei több hatékony kampányt is indítottak, jelesül a depresszió és a szorongásos zavarok (például a pánikbetegség) megismertetésére, felhíva a figyelmet az új kezelési lehetőségekre. Egy-egy kampány után (például a Füredi és Arató professzor által indítványozott, a pánikbetegséggel kapcsolatos program után nagyon megugrott az önkéntes jelentkezők száma. Persze az is jellemző, hogy a jelentkezők egy része egyáltalán nem volt pánikbeteg. Tehát megindult ezeknek a célcsoportoknak a "megszólítása".
A kampányoknak persze valamire támaszkodni kéne, a családok és tanárok, sőt az egész lakosság egészségtudatosságára.
Pszichiáterként ugyanakkor nem látom, miért jó, ha rendszeresen és bombasztikusan tálal a média olyan híreket, mint például ma reggel, miszerint egy depresszió miatt pszichiátriai kezelés alatt álló asszony megölte gyermekét és saját magát. Érdemesebb lenne többet szólni arról, hogy honnan erednek a szuicid hajlamok, és mit lehetne tenni velük.
MN: És mit gondol, mekkora hányadát éri most el ez a propaganda a népességnek? Mennyivel többen fordulnak most orvoshoz?
DL: Huszonöt éve dolgozom pszichiáterként, és azt látom, hogy az osztályokon egyre inkább csak súlyos betegek vannak. Ez azt jelenti, hogy az enyhébb betegségeket ambulánsan is tudjuk már kezelni. Másrészt természetesen ez a betegség-tudatosság inkább a városokban, azon belül is a jobb életkörülmények között élőkre jellemző. De a feltételezhető betegeknek így is csak mintegy fele jut el orvosig.
MN: Milyen rizikófaktorokra kellene egy mentálhigiénés programnak odafigyelnie? Kezeletlen konfliktusok? Alkoholista szülők?
DL: A rizikófaktorok száma olyan nagy, hogy nem tudnék most egyet vagy kettőt kiemelni. Sok eset kezdődik hasonlóan, mondjuk alkoholista vagy erőszakos szülőkkel. Vagy egyszerűen nemtörődőm szülőkkel: a gyerek ilyenkor nem tudja, mit tegyen, nem tudja kiszámítani a szülők reakcióját, nem tudja, hogyan tetsszen nekik, vagy hogy hívja fel magára a figyelmét, mert akkor is megverik, vagy akkor se figyelnek rá, ha rosszalkodik, és akkor is megverik, illetve akkor se figyelnek rá, ha jó próbál lenni. Ilyenkor vagy agresszív lesz, és az iskolában vagy másutt adja ki a haragját, vagy visszahúzódó, passzív és csendes, aki akkor sem mondja meg, hogy mi a baja, ha nyilvánvaló, hogy baja van. És természetesen mindkét esetben romlik a teljesítménye.
MN: Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy amint a pszichoterápia is a középosztályi csoportok és az értelmiségiek jussa volt, most a gyógyszeres beavatkozás is az lesz.
DL: Ez részben igaz. De a szakmán belül egyre terjed ezeknek az újdonságoknak a híre. A larvált depresszió esetén például, amikor a depressziót elfedi valamilyen testi tünet, a beteg többnyire a háziorvoshoz fordul, és egy biológiai beállítottságú pszichiáter ilyenkor antidepresszánst javasol. Persze ez a jó beteg-orvos kapcsolattól is függ. Ha kialakul egy bizalmi viszony, az orvos meghallgatja a beteget, és megismeri az életének egyéb vonatkozásait is, akkor könnyebben fel tudja ismerni, mi a helyes indikáció. Ugyanakkor bizonyos visszaélésre is alkalmat kínálnak ezek a szerek, a pszichiáter egy tabletta felírásával elkerülheti, hogy mélyebben próbálja megismerni a páciens hátterét, életét, problémáit, elvégre így húsz perc is elég arra, amire egyébként órák vagy hetek kellenének. A szakmának vannak persze szabályai, de néha nehéz tudni, pontosan mit követelnek ezek. Előfordulhat, hogy egyféle lelki zavarnak jó néhány megközelítése létezik, és sokkal nehezebb eldönteni, mi lesz eredményes, mint mondjuk egy cukorbeteg esetében, ahol pontosabban meg tudja mondani a belgyógyász, mikor kell szájon át adagolni a gyógyszert, és mikor van szükség inzulinra. A visszajelzések pedig gyógyszeres kezelés esetén ugyanolyan jók lehetnek, mint a pszichoterápia esetén. Csak ha aztán megkaparja az ember a felszínt, és megkérdezi a pácienst, hogy tényleg olyan remekül érzi-e magát, tényleg minden a legnagyobb rendben van-e az életében, akkor elkezd ömleni az a fájdalom vagy nyomorúság, amit a gyógyszer csak elfed.
MN: E szerek használata kozmetikai jellegű is lehet, azaz fokozza olyan emberek társas készségeit, önbizalmát és energiaszintjét, vagyis végső soron társadalmi sikerességét, akik a szó szoros értelmében nem is nevezhetők betegeknek. Ha a társadalom azt követeli tőlünk, hogy hatékonyak, gyorsak és magabiztosak legyünk, akkor a félénk, óvatos vagy melankolikus hajlamú embernek célszerű kijavítania magát.
DL: A mentálhigiénés kultúrához az is hozzátartozna, hogy még mielőtt az emberek igazán betegek lesznek, kapjanak valamiféle tájékoztatást és irányítást. Nem kell azonnal gyógyszerelni valakit - talán elég, ha csoportba jár, és ott megpróbál elsajátítani olyan szociális készségeket, amelyek azután megvédik attól, hogy a peremre sodródjék és depresszióba essék. Előfordulhat, hogy a hangulatzavar első jelentkezését valamilyen esemény, stressz vagy veszteség váltja ki. Az életünkben egyre kevesebb a természeti katasztrófa, a legtöbb katasztrófa és krízis saját magunkból és a társadalmi hatásokból ered. Ha egy veszteséget megtanul kezelni a páciens, ha ilyenkor segítséget kap, akkor meg lehet akadályozni súlyosabb és krónikus betegségek kialakulását. Ez a segítség nem feltétlenül az orvostól jön - ha eléggé támogató a közeg, a család, akkor meg tudják tartani és vissza tudják integrálni a társas életbe a kizökkent embert.
MN: Az antidepresszánsok és a gyógyszeres pszichiátriai kezelés ellenségei azzal vádolják a gyógyszergyárakat, hogy nem tüntetnek fel minden lehetséges mellékhatást (például az agresszivitásra és az öngyilkosságra való hajlam esetleges erősödését a Prozac esetén), kis mintákon tesztelik a gyógyszereket, és agresszíven marketingolnak az orvosok körében. Mennyire nyomulnak itt a gyógyszergyárak?
DL: Természetesen jelen vannak. Például támogatják az orvosok továbbképzését, vagy ingyen brosúrákat bocsátanak a rendelkezésünkre, amelyek elmagyarázzák a hangulatzavarok sajátosságait és a gyógyszerek hatását. Egy orvosnak tilos egy gyógyszert márkanéven reklámozni, mi elsősorban a hatóanyagot és ennek mellékhatásait kell hogy figyelembe vegyük, de nem zárható ki, hogy ha az ember asztalán naphosszat hever egy adott gyógyszermárka brosúrája, akkor valamiféle szubliminális reklámhatás következtében hajlamosabb lesz azt felírni. Nyilvánvaló, hogy a magyar egészségügy pénzügyi helyzete következtében az ilyesfajta segítség nagyon jól jön, és nehéz lenne elutasítani.
MN: Szóval mire lehet felírni antidepresszánst ön szerint? Tudok olyan esetről, amikor hátfájásra írta fel háziorvos.
DL: Erről sok vita folyik. A Prozacot például az amerikai gyógyszerhatóság nemrégiben jóváhagyta a menstruáció előtti hangulatzavarok, a PMS kezelésére - de kikötötte, hogy más néven kell forgalmazni. Noha valóban enyhítheti a PMS tüneteit, az emberben kérdéseket vet fel. Általában is kérdéses, mennyiben örömteli, amikor a fájdalom vagy a baj medikalizálódik - nem szeretjük a fájdalmat, és ha lehet, bekapunk rá egy tablettát, és ha a fejfájásra bevesszük a tablettát, miért ne vennénk be akkor is, ha rossz a hangulatunk, vagy feszültnek érezzük magunkat a menstruáció közeledése következtében. A modern ember szereti az ilyen gyors megoldásokat.
MN: Ha Magyarországon is nőne a hangulatzavarokkal kapcsolatos tudatosság, és elterjedne a hír, hogy van olyan szenvedés, amit ki lehet küszöbölni egy tablettával, annak hatalmas pénzügyi vonzatai lennének. Jelenleg a tébé a legtöbb antidepresszánst és a hangulatzavarokra felírt nyugtatókat (Xanax, Rivotril) 90 százalékban támogatja. De mi lenne, ha sokkal többen szeretnének antidepresszánst szedni? Vagy ha sokkal többen szeretnének pszichoterápiás kezelést kapni? Azonnal el kéne dönteni, hogy ki elég beteg ahhoz, hogy támogatást kaphasson. Ön el tudja dönteni, hogy valaki beteg-e vagy sem?
DL: A skizofrénia viszonylag egyszerűen elhatárolható és súlyos betegség, belső hangok, téveszmék, hallucinációk stb. jellemzik. A hajléktalan népesség jelentős részét például skizofrének és alkoholbetegek teszik ki. A depresszió, különösen az egypólusú depresszió ehhez képest nehezebben megfogható. A mániás-depressziósok aránya a népességen belül mintegy 2 százalék körül van, de a depressziósok aránya elérheti akár a 15-20 százalékot is. Ezen belül elég nehéz meghúzni azt a határt, amely a beteget a nem betegtől elválasztja - a depresszió sokkal közelebb áll a mindennapok pszichopatológiájához.
A genetika szerepét e betegségekben bizonyítottnak tekinthetjük. De ez nem oldja meg a dolgot, ugyanis adott esetben a genetikai hajlamot valamilyen tényleges életesemény hívja elő. Annyi biztos, hogy egy nihilista depresszióson, aki úgy érzi, hogy a szervei egyáltalán nem működnek, noha ennek szervi oka nem fedezhető fel, nem segít a pszichoterápia, a gyógyszer viszont adott esetben segít. Ugyanez a helyzet egy olyan beteggel, aki katasztrofálisnak látja az anyagi vagy a társadalmi helyzetét, vagy bűnösen rossznak saját magát, miközben a rajta kívülállók ennek semmi alapját nem tudják felfedezni. Ilyen esetben nyilván nem arról van szó, hogy a páciens nem tud feldolgozni valamilyen tényleges kudarcot, veszteséget vagy bűntudatot. Sokszor viszont a depressziót a védekezés reflexe váltja ki: az ember nem akar szembesülni a helyzetével, és ez elől menekül a betegségbe. Ami a társadalmi közeget illeti, az egyik oldalon ott van az címkézésellenes mozgalom vagy az antipszichiátriai mozgalom, amelyek nem szívesen látják, ha valakire a pszichiátriai zavar címkéjét ragasztják, vagy ha egyáltalán egy elmeorvos kezébe adja magát valaki. Másfelől viszont egyre szaporodnak a pszichiátriai betegségek - a szenvedélybetegségek, a pánikbetegség, a depresszió különböző formái, amelyeket a diagnosztikai szakkönyvek felsorolnak, és amelyekre gyógyszeres kezelést is szokás javasolni. Mondhatjuk azt is, hogy bizonyos emberek egyszerűen sérülékenyebbek ugyanazon veszteségekkel vagy körülményekkel szemben, amelyek másokon nem hagynak ilyen súlyos nyomot. Nehéz volna megmondani, mitől kezdve lehet betegnek nevezni egy embert, aki nagyon rosszul érzi magát, vagy úgy érzi, hogy egy perccel sem bírja tovább azt a fájdalmat, amit adott esetben mások elviselnek vagy másképpen vezetnek le. De ez nem jelenti, hogy bárkit, aki segítségért folyamodik, el lehet utasítani.
Babarczy Eszter
