A közszolgálati televízió körüli indulatokat legutóbb az Állami Számvevőszék jelentése korbácsolta föl, miszerint túlzás nélkül botrányosnak lehet nevezni az MTV Rt.-ben uralkodó állapotokat. E felismerés nem új keletű: a terület törvényi szabályozása, illetve a finanszírozás módja mindig is kritika tárgya volt. Zsolt Péter a köztévék működtetésének és ellenőrzésének nemzetközi példáit kutatja; e témában több könyve jelent meg.
Magyar Narancs: A magyar médiatörvény különböző országok bevált szabályozási elemeit elegyíti, mégsem működik, kivált a közszolgálati szférában. Miért?
Zsolt Péter: Védelmembe szeretném venni a törvényt, bár tudom, ezzel a törpe kisebbséghez tartozom. Szerintem a gond nem a médiatörvénnyel van. Egy ilyen szabályozás megalkotásában három területet: a finanszírozást, a tulajdonlást és az ellenőrzési szempontokat kell közös nevezőre hozni. A magyar jogi szabályozás három példából merít. Az egyik a panaszbizottság rendszere, ami Angliából jön - ez szerintem nálunk is bevált. Az ellenőrzés módjának mikéntjét, vagyis a törvény alaplogikáját a németektől kölcsönöztük, ahol minden tartomány választott delegáltakat, civileket és politikusokat küld a közszolgálatot ellenőrző testületbe. A különbség az, hogy míg náluk a civil kurátoroknak komoly jogosítványaik vannak, itthon csak egy évre választják őket, és a hatáskörük is kisebb. Amerikából a sorsolás ötletét importáltuk, ott ugyanis meglehetősen nagy a véletlenszerű kiválasztásba vetett hit; ezt az igazságosság és a demokrácia zálogának tartják. Közismert, hogy mi is sorsolással jelöljük ki azokat a civil szervezeteket, amelyek tagot küldhetnek a kuratóriumokba. A probléma kulcsa a politikai ellenőrzés - a világban működő legjobb megoldások közül számosat építettek a hazai törvénybe. Például azt, hogy a parlamenti választásokkal ne egy időben válasszanak elnököket a közmédiumok élére, s az ORTT "feltöltése" is elcsúsztatva zajlik. A külföldi példák mellett a médiatörvény megszületésének belpolitikai környezete, vagyis a konszenzuskényszer is rányomta bélyegét a végeredményre. Innen ered a közmédiumok elnökeinek példátlanul nagy hatásköre: csak megválasztani és leváltani, visszahívni lehet őket, konkrét műsorokba azonban sem az ORTT, sem a kuratórium nem szólhat bele.
MN: Menjünk sorban. A civil kurátorok ténykedése visszásnak tűnik: egyrészt nem beszélhetünk valódi civil jelenlétről, hiszen a hatáskörük kimerül abban, hogy elfogadják vagy elutasítják a kuratórium politikai elnökségének a döntését. Másrészről ha vétót emelnek, mint ahogy az a tv-elnök megválasztásánál történt, felmerül: miért a "kerékpárosok és a bélyeggyűjtők" mondják ki a végső szót médiaelnök-kérdésben?
ZSP: Németországban az adott tartomány olyan társadalmi szervezetekből küld tagokat, amelyekről úgy gondolja, hogy tekintélyük folytán reprezentálják az ott élő emberek érdekeit. Nálunk bármely civil szervezet belekerülhet a kalapba. Először azt gondoltuk, az a baj a civilekkel, hogy nincsen súlyuk, most meg azt, hogy túlságosan is nagy. Szerintem ez tanulságos, mert kiderült, hogy egyrészt ők is képviselnek politikai érdekeket, másrészt a hatáskörük éppen megfelelő. Egy médiatörvény meghozatalakor két alapkérdést el kell dönteni. Az egyik, hogy a közmédiumok esetében ki legyen a tulajdonos. Lehetőleg ne a kormány, mert akkor vissza tud élni szabályozási potenciáljával - ezért találták ki a kuratóriumokat. Az megint csak döntés kérdése, hogy ezekben legyenek-e politikai delegáltak vagy sem. A jelenlegi médiatörvényünk szerint vannak, de ez egyáltalán nem törvényszerű: az SZDSZ 2001-es javaslata például az ellenkezőjét szorgalmazta. A 2001-es cseh médiaháború tanulságait próbálta a Pető Iván-féle javaslat levonni, illetve itthon is alkalmazni; ott ugyanis a jogszerűen megválasztott tv-elnöknek menni kellett, mert a társadalom és a szakma az utcára vonult. Ennek hatására a cseh szabályozást úgy alakították át, hogy a politikusokat a háttérbe szorították, a társadalmi felügyeletet pedig növelték. A másik nagy kérdés, hogy ki ellenőrizze a közmédiumokat. Nálunk ez az ORTT hatásköre. Újabb kérdés: ebben legyenek-e politikusok? Mi újfent a politikai dominancia mellett döntöttünk, így 8 politikai delegáltból áll az ORTT elnöksége. Mindez kiegészült a mind tökéletesebb politikai kiegyensúlyozottságra való törekvéssel. Az első nagy tapasztalatunk az volt, hogy minél jobban megvalósul ez, annál inkább nézőellenes. Ha ugyanis egy hatvanperces műsorban minden oldalt kötelezően meg kell szólaltatnom, akkor egyikkel sem jut idő az érdemi beszélgetésre, és semmilyen témát nem lehet rendesen körbejárni. A kérdés ma is aktuális: az isten óvjon minket attól, hogy bevezessük a francia modellt, ahol a köztévében egyharmadnyi időt szólalhat meg a kormány, egyharmadnyit a kormánypárt(ok) és egyharmadnyit az ellenzék.
MN: Örök dilemma, hogy a kiegyensúlyozottság követelményének a teljes műsorfolyamban vagy minden egyes műsoron belül kell-e megvalósulnia.
ZSP: Amikor a médiatörvény preambulumában kimondatott, hogy a kiegyensúlyozottság az egyik legfontosabb követelmény, nem konkretizálták, hogy ez mit takar. Egész egyszerűen nem voltak tisztában azzal, hogy milyen szakmai problémák merülhetnek fel. Ha változtatásra kerül sor, ma már sokkal többet tudunk a részletkérdéseiről. A gyakorlatban a kormányaink úgy "oldották meg" a kérdést, hogy elkezdték kijátszani a törvényt. A Horn-kormány elérte, hogy a köztévében kétharmad részben jelenjen meg ő, és csak egyharmadban az ellenzék, ami az akkori ORTT-elnök, Révész T. Mihály szerint valami olyasmi, amibe "bele kell törődnünk". Miközben a magyar társadalom éppen az ellenkezőjével bízta meg. Aztán az Orbán-kormány rájött, hogy a törvény szellemét kijátszva, a szövegébe belekapaszkodva létre lehet hozni csonka kuratóriumi elnökségeket. A legérdekesebb persze mindig a ma. A Medgyessy-kormány azt találta ki, hogy olyan helyzetet teremt, amelyben a köztévé kiszolgáltatottá válik a tulajdonosnak. Azzal, hogy az előfizetési díjakat eltörölték, véleményem szerint a médiatörvényt hágják át, hiszen abban az szerepel, hogy biztosítani kell a közmédiumoknak a független finanszírozását. A médiatörvény kétharmados, ezért ezt egy egyszerű kormánytöbbséggel nem lehetett volna megváltoztatni. Ezért azt gondolom, hogy a jelenlegi helyzet alkotmányellenes.
MN: A pénzügyi zsarolás technikáját nem a Medgyessy-kormány alkalmazta először.
ZSP: Valóban így van, de korábban legalább volt egy fix bevétele mind a rádiónak, mind a tévének. A rádió ebből elég jól ki tudott jönni, a tévé viszont egyáltalán nem. A Fidesz az utóbbinál "betömte a lyukakat". Volt tehát zsarolás, "ha jók lesztek, akkor adunk még" technika, most viszont semmilyen saját forrása nincsen a köztévének. Leszámítva persze a reklámbevételeket, amik viszont a limitált reklámidő miatt nem elegendők a független működésre.
MN: Van arra nemzetközi példa, hogy a kormánynak nincsen beleszólása a közmédiumok támogatásának a mértékébe, mondjuk, hogy automatikusan a GDP fix százaléka jár ezen intézményeknek?
ZSP: Ez is elképzelhető lenne, de ha belegondolunk, lényegileg ez ugyanaz, mint az előfizetési díj, ami egyfajta adóként is felfogható: mindenkinek kötelező fizetnie, aki tévékészülékkel rendelkezik. A büdzséből automatikusan járó összeget végső soron ugyancsak az adófizetők állnák. Én nem tudok olyan országot - a diktatúrákat leszámítva -, ahol az állam adná nagyobb részben a közszolgálati tévé működéséhez szükséges pénzt. Persze az sem mindegy, hogy az állam vagy a kormány adja. Az alkotmányos helyzet hasonló a csonka kuratóriumokéhoz: ott is fontosabb szempont volt a köztévé működése, mint a jogszabályok betartása. Nem értem, miért elképzelhetetlen az, hogy az Alkotmánybíróság kimondja: a helyzet jogszabályba ütközik, ezért a köztévé addig nem működhet, amíg alkotmányos megoldás nem születik. Szerintem nem kellene ennyire félni attól, hogy néhány hónapra elsötétül a képernyő, ha ennek árán tiszta helyzetet lehetne teremteni.
MN: A kiegyensúlyozottságot több országban nem a politikai beavatkozás, de még csak nem is a tökéletes jogi szabályozottság, hanem a szakmai és etikai normarendszer szavatolja.
ZSP: Ennek a legszebb példája Anglia, ahol a BBC elnökének a megválasztása ugyan politikai döntés, mégsem jut soha eszébe a miniszterelnöknek, hogy ne konzultáljon az ellenzékkel, és ne egy szakmailag alkalmas személyt jelöljön a tisztségre. A szakmaiság köré szerveződő etika a politikusok számára is etalonnak számít. Be kell ismerni azonban, hogy ez kivételesnek mondható Európában; szinte mindenhol politikai kérdés a közmédiumok elnökének a megválasztása. A kivétel talán csak Hollandia, ahol alapítványi módon finanszírozzák és működtetik a közmédiát, s ezekre nincs befolyása a politikának. A politika jelenlétét a közmédiumok körül ugyanakkor elfogadhatónak tartom. Ez valójában annak a függvénye, hogy közvetlen vagy képviseleti demokráciában élünk-e. Mivel mi az utóbbit választottuk, bele kell törődnünk, hogy nem közvetlenül választunk például médiaelnököt. Pusztán logikailag egy negyedik modell is adott: legyenek tulajdonosi helyzetben a politikusok által választott politikai delegáltak, vagyis legyen politikai egyeztetés a működtető testület összetételéről. Ha elégedetlenek a munkájukkal, a választásokon megbüntetnék őket a polgárok. A civil kurátorok pedig ellenőrizzék a közmédiát a politikusok nélkül, ez úgyis testhezállóbb feladatnak tűnik, mint például az elnök megválasztása. Egy ilyen megoldás bevezetését is elképzelhetőnek tartom, bár hasonlóról nem tudok a világon. Ezzel együtt hangsúlyozom: jelenleg a médiatörvény elsősorban azért nem működik, mert nem tartják be. Mivel alapvető változásokra nem lehet számítani a politikai erőviszonyok miatt, máshol kellene változtatni. A hozzáálláson, mert maga a médiatörvény nem annyira rossz. Vannak a közmédiumoknak belső etikai kódexei is, azokat sem tartják be. Kisebb törvényi hibák kijavítására persze sor kerülhet, például az európai és amerikai műsorok arányára vonatkozó uniós ajánlások figyelembevételére. A magam részéről támogatnék egy olyan módosítást, ahol a civil kurátoroknak valamiféle vizsgát kellene tenni abból, hogy értik a médiatörvény szellemét, esetleg médiaelméleti, médiaetikai előadásokat is lehetne hallgatniuk - legalább valamiféle tudásuk legyen a területről.
MN: Ennyi erővel az újságírók szakmai szervezetei is delegálhatnának tagokat.
ZSP: Így igaz, jó ötletnek tartanám, hogy a szakmai szervezetek kuratóriumi jelenlétét növeljük. Az induláskor voltak erre próbálkozások, de a folyamatos civakodásban a MÚOSZ nem kívánt tovább részt venni, mivel ő is csak egy személlyel képviseltette magát. Ezen is lehetne változtatni. A szakmai szervezetektől való félelem elsősorban a konzervatív erőket jellemzi: ők ugyanis abból indulnak ki, hogy az újságíró-társadalom zömmel balliberális. A konzervatív hozzáállás másik jellemzője, hogy nem bíznak abban, hogy a dolgok spontán módon működni tudnának, ezért a maximális törvényi szabályozottságtól várnak eredményt. Persze ez csak akkor van így, ha a baloldal van hatalmon - amikor ők kerülnek kormányra, már a törvényi réseket keresgélik. Divat lett szidni a médiatörvényt, de ha egymás mellé tesszük azt, hogy a szakma nem tartja be az érvényben lévő belső etikai kódexeket, a politika pedig folyamatosan kijátssza a finanszírozási és egyéb előírásokat, akkor eljutunk odáig, hogy igazából nem a törvénnyel van a gond.
MN: Mi az oka annak, hogy az Egyesült Államokban a közszolgálati televízió teljesen függetlenedni tudott a politikától, míg Európában erre - mint említette - alig van példa?
ZSP: Az elektronikus médiumok elterjedéséig kell visszamennünk. A tengerentúlon egészen a kezdetektől szem előtt tartották, hogy ne alakulhassanak ki monopolhelyzetben lévő adók, és arra is rájöttek, hogy a politikai műsorok szolgáltatása is működhet piaci alapon. Európában a nemzeti közszolgálatiság volt a meghatározó, ezért a közmédia kérdése szinte mindig a politikával való viszony kérdése volt, és ma is az. Amerikában is van - bár elég jelentéktelen - közszolgálati tévé, de ott kizárólag kulturális, gyerek- és hasonló műsorokat sugároznak, politikát egyáltalán nem. Persze mondhatnánk akár azt is, hogy mivel az emberek döntő többsége itthon amúgy sem a közszolgálati adókból tájékozódik politikai kérdésekben, nyissunk új fejezetet, és vegyük ki a politikai és hírműsorokat a köztévé profiljából. A dolgot nehezíti, hogy problematikus eldönteni, hogy valamely közügy mikortól számít politikai kérdésnek. Ha mégis születne ilyen döntés, akkor viszont a kereskedelmi televízióknak több műsoridőt kellene szánni a politikai vitákra, ráadásul kevésbé kommersz módon. Ettől ma rettegnek.
