Ezután persze szorgos kezek megtisztították, és ez a játék szerencsétlen esetben egészen addig ismétlődhet, míg a tárgyra szemet nem vetnek a színesfémtolvajok. Nevezett szoboravatási (és -gyalázási) aktus azért vált nélkülözhetetlenül fontossá, mert említett W. Churchill, azon túl, hogy nagy ember volt, meg hogy ő nyerte meg a világháborút (többek között), neves történészünk állítása szerint sokat tudott rólunk, magyarokról is (bár nyilván nem eleget), sőt kissé még imponáltunk is neki, ráadásul személye nálunk mintegy folklorizálódott - a címben részben idézett abszurd Pappjancsi-vicc formájában. Alighanem ez utóbbival lehet a gond - a jelentős, ám árnyoldalaktól sem mentes államférfi, W. Churchill figurájáról, mint gazdatestről a zombi, levált gonosz alteregója, a szakadékbéli Csörcsill, s furtonfurt összetűzésbe került vele. Hiába magyarázzák a nemes lelkű adakozók, hogy őket csak a legjobb szándékok vezették, s hiába a hivatkozás a szállóigévé vált szavakra, közhasznúvá szervesült gesztusokra - a szobor ellenzői ilyenkor felemelik mutatóujjukat s azt
Csörcsillre meresztik,
aki ugye már gyermekkorában is áldott rossz gyerek volt, s folyvást mustárgázzal fenyegette kenyeres pajtását, a jogtalanul elfelejtett, csupán szublimált formában fennmaradt Csemberlént.
Tudjuk, a történész munkája nehéz és sok buktatóval teli, a soron következő historikusnemzedék valahogy mindig több darabból (cédulából) próbálja kirakni a mozaikot - a kép ugyan sose áll össze, az viszont tuti, hogy az elődök tévedtek. Szegény egykori miniszterelnök változatos életpályája számtalan poént kínál a lelketlen biográfusok számára, azután csak győzzük kapkodni a fejünket, vagy éppen ellenkezőleg, vállat vonunk s tanulságot: istenem, akkor ez volt a Zeitgeist - fehér ember terhe, eugenika, csendőrsortűz, miegymás. Mindez persze alkalmat nyújt Pappjancsinak arra is, hogy újabb karaktervonásokkal árnyalja az általa mintegy dróton rángatott imposztor Csörcsill figuráját, majd mindebből kettős következtetést vonjon le. Szavait egyrészt szemrehányón a néhai miniszterelnöknek szegezi, s ilyenkor szépen sorjában előkerülnek az életrajz különb s különb, néha valószerűnek, néha kifejezetten anekdotikusnak tűnő fordulatai (s persze az sem kizárt, hogy éppen ez utóbbiak írják le hiperrealista módon és hitelesen az egykor történteket). Az ily módon rekonstruált történelmi figura, érdemei elismerése mellett, illetve azok visszavonásával, maga lesz a megtestesült Rontó Pál, aki soha nem fogta fel a megbékítés (appeasement) politikájának mélyebb értelmét (mert volt neki ilyenje is), aki fölöslegesen háborúba sodorta az országot és a világot, aki betegesen gyűlölte a németeket (ezt speciel nem tudni, honnan veszik ily biztosra), aki gátlástalanul élt a terrorbombázás eszközével, aki szövetkezett a Sátánnal a Gonosz ellen, aki naivan és nemtörődöm módon sorsára hagyta K.-Európát, aki folyton lépre ment,
Sztálint félreismerte, földöntúli
gonoszságát úgymond alulbecsülte, de azért vele szalvétán osztozkodott, ráadásul sosem készült az órára, s mikor a Gazda Potsdamban kis hazánkról kérdezte (van-e folyó, s földje jó?) ő csak annyit bírt mondani: "mi van?" Érdekes módon Sikorski lengyel tábornok állítólagos meggyilkoltatása ezúttal nem került fel a menüre - alkalmasint kiszorította egy másik, súlyosabb vád: az elmenekült szovjet polgárok (meg a németek oldalán harcolt fegyveresek) kiszolgáltatása a barbár bolsevista hordáknak (nyugodtan hozzátehetjük: ugyanez történt jugoszláv viszonylatban is a polgárháborúban alulmaradt szlovén, horvát felekkel). A vádak egy másik csoportját, amúgy pappjancsis módon, a folytonos dekontextualizálásba szinte már belepistult, imposztor Csörcsillnek szegezik: szinte már látjuk lelki szemeink előtt, ahogy teliholdas éjszakákon hősünk kezébe veszi a dzsojsztikot, és onnan kezdve egyetlen óvoda, iskola vagy nyugdíjasotthon sincs biztonságban, máskor eltorzult arccal ordítja, mintegy Bill Pullman filmszínészt utánozva: atomot nekik! A szigor néha enyhül, akárcsak a jobboldali publicista, aki, összekacsintva olvasójával, kéjjel idézi a szája íze szerint való egykori mondatokat fajnemesítésről, a négerek alsóbbrendűségéről, továbbá a zsidók és a bolsevizmus szoros logikai kapcsolatáról. A konklúzió ennek megfelelően két úton jut el ugyanoda:
Churchill nem kaphat szobrot,
mert politikailag inkorrekt (ráadásul kártékony és dilettáns), s az efféléknek ugye nem szokás szobrot állítani, másrészt gondolkodásmódja sokban azonos a miénkkel (az övékkel), márpedig nekünk (az efféléknek) mostanában nem állítanak emlékművet, ha meg mégis, akkor máshol kell az aljas indokokat keresni.
Sejthetjük mindannyian: nem hiába a historizáló igyekezet, s a célja sem az, aminek első pillanatra látszik. Faszt sem érdekli ezeket Churchill - hazabeszélnek szokás szerint, ehhez kell a folklorizált történelem meg Csörcsill, a szivaros disztroj. Természetesen a mi történelmünket akarják átírni s a saját szája ízük szerint alakítani - ebben a históriában azután sorra-rendre kiderül mindenkiről, hogy végső soron szemét, nyomorult rongy ember, erkölcsi tekintetben kizárólag az örök magyar jobboldal jön ki jól az egészből - ha már egyszer az országnak ugyanez nem sikerült. Pedig ők szövetkeztek Hitlerrel, továbbá ők üzentek hadat egyszerre két tengeri hatalomnak, de a háborút nemcsak ők vesztették el, hanem mindannyian - ráadásul igen sokan az életüket is, szintén az említettek jóvoltából (továbbá igen sok honfitársunk cinkossága vagy éppen aktív részvétele mellett). A vörös festék, amit a szobor a nyakába kapott, csak az idők jele, mondhatni az utolsó figyelmeztetés: vannak olyan tudati állapotok, melyekből nincs kijózanodás.
