Ma már nincs olyan magára va-lamit is adó s a világot megjobbí-tani akaró dokumentum, politikus, nemzetközi szervezet, amely ne a fenntartható fejlődés fogalmával öblögetne. De mit jelent ez a szó? Le-het-e összhang közte és a gazdasági növekedés közt? Visszavonhatatlanul elveszett-e az emberiség, vagy még van egypár perce, hogy jó útra térjen? A Narancs nemrég vitaestet rendezett erről, a HuMuSz környezetvédelmi szervezettel együttműködésben és a Nemzeti Fejlesztési Hivatal támogatásával.
*
Magyar Narancs: Az elmúlt húsz évben számtalan konferenciát, ENSZ-fejtágítót rendeztek a fenntartható fejlődésről. De mintha mégse lenne e mögött igazi politikai hátszél és társadalmi beágyazottság.
Faragó Tibor: A fogalmat a Bruntland-bizottság 1987-es jelentése - magyarul is megjelent Közös jövőnk címmel - vezette be. A bizottságot az akkori norvég miniszterelnök asszony, Gro Harlem Bruntland vezette, a folytatás egy nagy ENSZ-rendezvény lett 1992-ben, a Rio de Janeiró-i környezet és fejlődés konferencia. Az ott elfogadott, negyven fejezetből álló program lett bizonyos értelemben a világ számára a fenntartható fejlődés programja. A dokumentum jogilag nem kötelező érvényű, útmutató inkább. Azóta részben erre is hivatkozva volt egy élelmezésügyi világkonferencia Rómában, egy nagy konferencia Pekingben a nők esélyegyenlőségéről és a többi. Maga a fogalom egy kompromisszum eredménye. A világ egy része, amelyik lemaradt, vagy eleve már gyarmati sorban volt, fejlődni szeretett volna. Azok meg, akik addig jobban fejlődtek, tovább szerettek volna haladni. A fejlődés ígéretét ezért univerzálissá kellett tenni. A fenntarthatóság fogalma nagyon régi keletű. Annak a vágya, hogy úgy lehessen a társadalmak életét alakítani, hogy közben a Földet ne fogyasszuk el. A 80-as évektől aztán már nemcsak a környezetre, hanem az igazságosságra, a társadalmi, az emberi méltányosság lehetőségére is kiterjesztették. Szociális értelemben is kialakult egyfajta fenntarthatósági elképzelés. Van a fogalomnak egy más típusú megközelítése is, e szerint a földi élővilágnak is joga van a fennmaradásra.
Gyulai Iván: A Bruntland-jelentést hamar lefordították magyarra, a mostani miniszterünk gondozta azt a kiadást. Ebben a definícióban kétszer is az igény szó szerepelt. Úgy kell élni, úgy kell kielégíteni a jelenlegi generációk igényeit, hogy a következő generációk is képesek legyenek erre. Aki ezt így lefordította, nem értette, hogy miről szól a dolog. Az igények meg a szükségletek között ugyanis nagy különbség van. A definíció az alapszükségletekre gondolt, hisz nyilvánvaló, hogy nem lehet mindenki-nek az igényeit kielégíteni. Gandhi ezt úgy fo-galmazta meg, hogy "a Föld ki tudja elégíteni mindenki szükségletét, de nem tudja kielégí-teni mindenki kapzsiságát". Én Herman Daly (amerikai alternatív közgazdász, a Világbank vezető közgazdásza volt - a szerk.) definícióját használom: a társadalmi létminőség fenntartása anélkül, hogy a Föld eltartóképességét meghaladnánk. Ez tisztázza, hogy a cél az emberi társadalom fenntarthatósága. És megállapítja ennek a kondícióit: növekedhetünk, de annál tovább nem, mint amit ez az eltartóképesség lehetővé tesz. Növekedni, fejlődni annyit jelent, hogy jobbnak lenni. De miben? Minden rendszernek, minden egyes fajnak abban kell jobbnak lenni, hogy alkalmazkodni tudjon a folyton változó környezethez. Tulajdonképpen három fogalom fut itt párhuzamosan: a fenntartható társadalom, a fenntartható fejlődés és a fenntarthatóság. A fenntartható fejlődés egy folyamat, amelyik a fenntartható társadalom felé vezet, de a fenntartható társadalom nem megvalósítható állapot. Azért, mert abban a pillanatban, amikor valamit elérünk, egy újabb helyzet előtt állunk, amelyhez újra alkalmazkodnunk kell. A fenntarthatóság pedig tulajdonképpen egy harmonikus állapot az ember és a környezete között: nem viselkedhet az emberi társadalom idegen módon a természeti rendszerrel szemben. A konfliktus abból adódik, hogy e nagy környezeti rendszernek megvannak a maga működési szabályai és törvényei, és az ember ezt nem vagy rosszul ismeri fel. Az emberi társadalom másként viselkedik, mint ez a rendszer. A mostani stratégiánk rövid távon nagyon sikeres, ennek a bűvöletében élünk. Ám hosszú távon önmagát tagadja, sőt meg is fogja saját magát szüntetni.
MN: Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy csupán környezetvédelemről beszélünk, amikor fenntartható fejlődésről van szó. Miért túlzott ez a leegyszerűsítés?
GYI: A környezetvédelem olyan megelőző, védekező praktika, amellyel az ember által létre-hozott környezeti károsodásokat megelőzzük, vagy megpróbálunk válaszolni rájuk. A fenntarthatóság másról szól. Nem azt a kérdést teszi fel, hogy egy adott problémát hogyan tudunk megoldani, hanem azt, hogy mit miért csinálunk. Ha ezt a kérdést megválaszoljuk, akkor a "hogyant" is ismerni fogjuk.
MN: A másik közkeletű félreértés az, hogy a gazdaságot kell fenntartható növekedési pályán tartani. Miért baj, ha így magyarázzuk félre a fenntartható fejlődést?
Pataki György: Ha egy véges bioszférában élünk, a klasszikus közgazdasági probléma az, hogy hogyan rendezzük el hatékonyan az erőforrások felhasználását úgy, hogy a lehető legjobb mértékben elégítsük ki szükségleteinket vagy igényeinket. Az előbb említett Daly fogalmazta meg, hogy a hatékony allokáció problémája - azaz hogy az adott erőforráskészletet hogyan lehet a legoptimálisabban felhasználni céljaink elérésére - nagyon szűk problémalátást eredményezett. A véges bioszférában nem elég, ha hatékonyan osztjuk el az erőforrásokat, beleértve a szennyezést is. Merthogy a közgazdász szemében a bioszféra szennyezéslebontó képessége is egy erőforrás. Egy véges rendszerben fontos az is, hogy mennyit bocsáthatunk ki. Ha túl nagy hatást gyakorlunk a bioszférára, akkor hiába gyakoroljuk hatékonyan, attól még összeomolnak az ökoszisztémák. Bevezettük például a szén-dioxid-kereskedelmet. Egy nagyszerű közgazdasági eszköz. De előbb választ kell adnunk arra, hogy mennyit bír el a bioszféra anélkül, hogy jelentős változásokat okoznánk a rendszer fenntartó mechanizmusaiban. Daly metaforája szerint a bioszféra egy hajó, ami a kozmosz végtelen óceánján úszik, és erre a hajóra pakolgatjuk a terheket, amit a gazdaság, a termelés, a fogyasztás jelent. A közgazdaságtan megmondja, hogyan használjunk fel hatékonyan minden apró helyet, hogyan hasznosítsuk a lehető legjobban a teret. Igen ám, de a hajónak akkor is van egy merülési vonala, és bármilyen hatékonyan pakolunk, ha a víz e fölé kerül, a hajó elsüllyed. Pedig optimálisan lesz megrakva. A biodiverzitás csökkenése, az ózonréteg vékonyodása és hasonló globális problémák mind azt mutatják: akkora az ökológiai lábnyomunk, hogy itt nem a hatékony erőforrás-elosztás kérdésére kell választ adni, hanem arra, hogy hogyan rendezzük úgy át a gazdaságot, a társadalmat és a politikát, hogy ezek egy ökológiai értelemben fenntartható méretet határozzanak meg.
MN: Tudjuk-e, hogy mekkora az ökoszisztéma eltartóképessége, s hogy meddig folytatható a jelenlegi stratégia, hogy a jelenlegi folyamatokat meddig tűri a bolygónk?
FT: Lehetnek területek, ahol már régen túlléptük a határt, lehetnek olyanok, ahol nagyon messze vagyunk tőle. De elég, ha van mondjuk egy tucat kritikus terület, ahol ha egyszerre túllépjük a határt, már nagy baj van. Egyes halfajok eltűnése például ilyen lehet, hiszen bizonyos társadalmak táplálkozása a halállományokon alapul. Más helyen a talajkészlet vagy a talajminőség állít jelentős korlátot. De azt is érdemes végiggondolni, hogy társadalmi oldalról nem vagyunk-e esetleg a határ közelében. Iszonytató különbségek vannak ma a különféle társadalmak, társadalmi rétegek között, dacára annak, hogy Afrika legszegényebb területein is lehet valami nagyon lassú növekedés. Lehet, hogy itt is túlléptük a határt. A szociális feszültségeket is bele kell értenünk ebbe a képbe.
GYI: Az ember mindig azzal próbálkozott, hogy egy adott helyen megéljen azokból a környezeti forrásokból, amelyek ott a rendelkezésére állnak. Sok példa van a történelemben, hogy az ember tönkretette azt a környezetet, amelyben élt. Virágzó kultúrák hanyatlottak le e tönkretétel miatt. Ma az emberiség a globális környezettel áll szemben. Ennek az eltartóképességével ugyanolyan viszonyban vagyunk, mint egy-egy társadalom az ő helyi környeze-tével. A kérdés tehát ez: hol van a legközelebbi bolygó, amit meg tudunk hódítani és tönkre tudunk tenni? Csakhogy nem nagyon ismerünk jobb bolygókat a környéken. Az előbb említett ökológiai lábnyom méri ezt az eltartóképességet, azt, hogy az emberiség milyen - térben kifejezhető - terhet jelent a bolygóra. A jelenlegi számítások szerint 1,2 bolygót használunk. De ez csak az egyik fele a történetnek. Tudniillik a környezetnek egyrészt van eltartóképessége, másrészt meg tűrőképessége. Az egyik a szerkezetéhez, a másik a működéséhez kötődik. Ez a két dolog elválaszthatatlan. Ha az egyiket bántjuk, bántjuk a másikat is. Az ember azt gondolja, és erre épül fel az egész szabályozása, hogy a környezet elemekből áll. Vízből, levegőből, földből, épített környezetből, biológiai sokféleségből. Ám ez félreviszi a gondolkodásunkat. Egyetlen rendszer sem rakható össze az elemeinek tulajdonságaiból. A levegő nem levegő, a talaj nem talaj, mert a talajban is van levegő, a talajban benne van az élővilág, a víz. Ez egy interaktív rendszer. Amikor az ember javítani akarja az állapotát, valamilyen erőforrást fog bevonni. Egy példa erre. Ahhoz, hogy tisztítsuk a szennyvizet, erőforrásokat használunk, de ezen erőforrásokat a térben máshol fogjuk igénybe venni. Csövet gyártunk a szennyvízhálózathoz, amihez valahol kibányászták az olajat. A bányászat térben máshol van, de ott attól még rontották a környezet állapotát. Itt szeretnénk valamit megvédeni, jobbá tenni, és valahol máshol a nagy bioszférában kicsit rontunk rajta. Ha a sok kis rontást összeadjuk, akkor kétszer, háromszor nagyobb baj keletkezik, mint amit megpróbálunk kijavítani.
MN: A fenntartható fejlődés, a fenntarthatóság tehát sok elemből tevődik össze. A nemzeti fejlesztési tervben olyan szlogenekben gondolkodunk, mint versenyképesség, esélyegyenlőség, felzárkóztatás. Hogyan lehet az összes ilyen társadalmi probléma megoldását egyetlen fenntartható fejlődési modellben integrálni? Hogy lesz ebből paradigmaváltás?
GYI: Ha lesz, kényszer hatására lesz. Józan belátás alapján nem fogjuk megváltoztatni. Egyszer eljön az a szituáció, amikor az emberiségnek nem lesz választása. Addig szerintem az a feladatunk, arról szólhat a követendő stratégia, hogy 10-15 év alatt hogyan tudjuk a társadalomban ezt a gondolatot közös nevezőre hozni, elvi, elméleti, szemléleti szinten tisztázni. Nem az a lényeg, hogy mennyit bír el a bioszféra: hisz az egy önszabályozó rendszer. Változtatni fog az állapotán. Röhögni fog rajtunk. A kérdés az, hogy mi mennyit bírunk el. A bioszféra eddig is változott a történelme során. Az ember azzal, amit most művel, igen kicsi változást hoz ahhoz képest, ami a Földön 4 és fél milliárd éve történik. Tehát itt magunkról van szó.
FT: Én nem hiszek abban, hogy lesz egy nagy azonosulás azzal, hogy most már tényleg kellene valamit tenni. A globalizáció alapvetően megváltoztatta ezt a dolgot. Hiába valahol messze történik egy szökőár, egy katasztrófa, a levont következtetések arra sarkallnak, hogy én a magam országában próbáljak az új helyzethez alkalmazkodni. Lehet ez egy olajválság is - néhány év alatt alkalmazkodik az a régió, amelyet jobban érint a hatása. Az a kérdés, hogy mit tehetünk most? Hogy 10-15 éves távlatban lehet-e olyan stratégiát építeni, hogy legalább tudatosodjék ez a probléma? Ez életszerűbbnek tűnik.
PGY: Nem tudom, hogy lesz-e katasztrófa vagy nem, én ehhez nem értek, és nem szeretnék jósolni. De a fenntartható fejlődés számomra nem eléggé radikalizált koncepció. A szlogenek - a versenyképesség, az esélyegyenlőség, a növekedés, a fejlődés és a többi - ilyen szempontból nemigen különböznek. Mind a fejlődés paradigmájába illeszkedik. A fenntartható fejlődés, a fenntarthatóság vagy maga a fejlődés koncepciója, ez a szó egyetlen lépésre sem távolodik el az etnocentrikus látásmódunktól, továbbra is a mi kultúránk uralmát jelenti, a gyarmatosító szellemiséget, a többi kultúra leértékelését. Hisz a fejlődés és a fejlettség fogalmát mi definiáljuk, és nem is vagyunk hajlandók rákérdezni. Mi mondjuk, hogy lám, alakul a környezettudatosságunk, mert szelektíven gyűjtjük a szemetet, meg a technikánk egyre környezet-kímélőbb. Miközben más kultúrák a népességrobbanás, a szegénység miatt elpusztítják magukat, mi azt mondjuk, hogy a politikai értelemben vett Dél a hibás, és mi, az Észak a fenntartható fejlődés koncepciójában majd megoldjuk ezeket a problémákat. Ezért radikalizálni kellene a kérdésfeltevést, a politikai és etikai igazságosságnak ebben a nagyon szigorú értelmében. A fenntartható fejlődésben van egy igazságossági dimenzió, de még mindig mi vagyunk azok, akik meg akarjuk határozni ezt a diskurzust. És ez nem az egyenlők párbeszéde: még az egyes társadalmakon belül sem.
