1939. augusztus 23-án Ribbentrop német külügyminiszter moszkvai látogatása valóságos bombaként hatott: addig senki sem tudta volna elképzelni, hogy az egymást fő ellenségnek tekintő náci és bolsevik rendszer szövetséget köt egymással. Sztálin és Hitler formailag ugyan csak "megnemtámadási szerződést" kötött, ám ennek titkos záradékában érdekszférákra osztották fel Kelet-Európát. Az ehhez kapcsolódó gazdasági megállapodásokban pedig a szovjet fél rendkívül fontos előnyöket garantált Németország részére. Sztálin Ribbentropnak külön fogadást is rendezett. Ribbentrop a hangulatról azt írta, hogy náci párttagok körében sem érezte volna magát jobban. Jellemzi az esemény légkörét, hogy Sztálin személyesen mondott tósztot Hitler egészségére, "akit a német nép úgy szeret". Szeptember 28-án a felek tovább mélyítették kapcsolataikat, és barátsági szerződést is kötöttek. Ennek titkos záradékában kötelezték magukat arra, hogy területükön nem engedélyeznek semmilyen lengyel politikai mozgalmat.
Putyin úgy tudja
A náci Németország háborús felelőssége szerencsére ismert, és demokraták körében ma már nem is vitatott. Ám kevéssé köztudott az a felelősség, amely a világháború társtettesére, a Szovjetunióra hárul - és ami legalább akkora, mint Németországé. Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök ráadásul mindent meg is tesz annak érdekében, hogy e felelősségről ne essen szó: az augusztus 31-én a legnagyobb lengyel politikai napilapban, a Gazeta Wyborczában közzétett levele szerint a világháború kitöréséért a Nyugat felelős, mert nem volt hajlandó alkalmazni a kollektív biztonság elvét (azaz tárgyalásaiba nem vonta be kellően a Szovjetuniót). Lengyelországi meghívása alkalmából pedig azzal az abszurd és kegyeletsértő hazugsággal vádaskodott, hogy a lengyel archívumokban még ma is titkosítják azokat a dokumentumokat, amelyek azt bizonyítják, hogy Lengyelország készítette elő a második világháborút, mert 1934-ben megnemtámadási szerződést kötött Németországgal!
Putyin kijelentései illeszkednek abba a trendbe, amelynek lényege Sztálin rehabilitálása. A "bölcs válságmenedzsernek" tekintett diktátor egyre látványosabban kerül vissza az orosz történelmi panteonba. Az orosz televízióban nyíltan Sztálint dicsőítő filmeket játszanak, és jelenleg is folyamatban van annak a törvénynek a kidolgozása, amely három-öt év börtönnel sújtaná azokat, akik kétségbe vonják vagy tagadják a Szovjetunió pozitív szerepét a II. világháborúban - ez pedig következményeiben egy fordított "holokauszttagadás" törvényének felel meg, amennyiben nem a történelemhamisítást, hanem a történelemfeltárást büntetné. A Szovjetunió "pozitív" szerepe ugyanis teljes joggal vitatható, a törvény tehát éppen azok ellen készül, akik tényszerűen akarnak beszélni a Szovjetunió felelősségéről. Oroszország ezzel nyíltan a sztálini örökség felvállalására készül - és elég lesújtó, hogy nemzetközi partnerei (a balti államok és Lengyelország kivételével) ezt - az egyelőre csak a múlttal kapcsolatos viszonyt érintő agressziót - szó nélkül elfogadják. Különösen kísérteties ez a második világháború kitörésének 70. évfordulóján, hiszen tudjuk, hogy Hitler azért érhette el sikereit, mert zsarolásainak a Nyugat éveken át konformizmusból, gyávaságból engedett, és eltekintett az elvek nyílt ütköztetésétől.
Sokan azt gondolhatnák, hogy a Szovjetunió rákényszerült a paktum megkötésére, mert csak ezzel garantálhatta, hogy nem válik azonnali náci agresszió áldozatává. Valójában ennek az ellenkezője igaz. 1939-ben még nem létezett semmilyen német támadási terv a Szovjetunió ellen, ehhez a legelemibb feltételek sem voltak adottak. Ennél is fontosabb, hogy a szovjet vezetésben sem merült fel, hogy őket közvetlen német támadás érheti. Ezzel szemben Sztálin már évek óta egy új világháború kirobbantásán gondolkodott, amely reményei szerint a Szovjetunió részvétele nélkül zajlik le, és amely megfelelően legyengíti a tőkés országokat, hogy ezek így a proletár-világforradalom melegágyává válhassanak. Ezt a véleményét nyilvánosság előtt több ízben is kifejtette. 1939. március 10-én, a XVIII. pártkongresszuson már tényként ismertette "az új imperialista világháborút", és az USA-t, valamint Nagy-Britanniát azzal vádolta meg, hogy Japánt és Németországot szándékosan a Szovjetunió elleni háborúra uszítja. A nyugati világ politikusait "árulóknak" és "hitszegőknek" nevezte, míg Németországgal szemben kifejezetten baráti hangot ütött meg. Fő gondolata volt, hogy a Vörös Hadsereg harcértékének emelése mellett el kell kerülni a fegyveres konfliktust, mert "a háborús provokátorok (...) megszokták, hogy idegen kezek kaparják ki számukra a gesztenyét". Amennyiben "kitörne a háború, nem ülhetünk tétlenül - fel kell lépnünk, de fellépni utolsónak fogunk, hogy mi lehessünk a mérleg nyelve, úgy, hogy az döntő legyen" - írta Sztálin már jóval a háború kezdete előtt, elárulva ezzel a Szovjetunió hosszú távú külpolitikai céljait (a németekkel történő kapcsolatfelvétellel is már 1939 elejétől próbálkozott). 1939. augusztus 19-én belső munkatársainak így nyilatkozott: "Az utóbbi húsz év tapasztalata azt mutatja, hogy Európában egy kommunista mozgalomnak békeidőben nincs elég esélye arra, hogy megragadhassa a hatalmat. Ilyen párt diktatúrája csak egy nagy háború eredményeképpen lehetséges. (...) El kell fogadnunk a német ajánlatot, és udvariasan viszsza kell küldenünk az angol-francia missziót."
Négy nappal később Ribbentrop német külügyminiszter és Molotov külügyi népbiztos Moszkvában aláírta a Németország és a Szovjetunió közötti "megnemtámadási szerződést". Egy hétre rá Németország Lengyelországgal szembeni, hadüzenet nélküli agressziójával kitört a II. világháború.
Dimitrov egyből
A megállapodásnak "köszönhetően" hamarosan megindultak a szovjet nyersanyagszállítások Németország felé. Ennek döntő jelentősége volt, mivel Németország 1939. szeptember 1-jén a háború folytatásához szükséges stratégiai alapanyagokból (benzin, színesfémek stb.) csak egy-két hétre rendelkezett készletekkel. Jelzi a hiányok mértékét, hogy az előírások szerinti nehéztüzérségi lőszer-javadalmazás 90 százaléka hiányzott a raktárakból. Hogy a német hadiipar nyersanyaghiány miatt nem omlott össze azonnal, az elsősorban a szovjet nyersanyagszállításokkal magyarázható.
A német támadás elsősége miatt sokan hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a Szovjetunió 1939- 1940-ben összes európai szomszédját megtámadta. Finnország és Románia "csak" területi veszteségeket szenvedett, ám Litvánia, Lettország, Észtország és Lengyelország keleti fele a következő években teljes egészében átélhette a bolsevizálás mindennapjait. Bojtár Endre Európa megrablása című, 1989-es megjelenésekor forradalmi újdonságnak számító munkájából ismert, hogy Sztálin és Molotov milyen alantas és megalázó módszerekkel kényszerítette a balti államokat arra, hogy "önként" egyezzenek bele országaik felszámolásába. A paktum ezekben az országokban a társadalmi elitek fizikai megsemmisítését is eredményezte, még azelőtt, hogy a német csapatok egyáltalán odaértek volna. A tömeges kivégzések mellett százezreket deportáltak szovjet koncentrációs táborokba. Nem csoda, hogy az érintett területek lakosságának többsége máig nem tud felszabadítóként tekinteni a szovjet csapatokra, és ebből adódik az is, hogy a II. világháborús orosz protokollünnepségekre ezen országok közjogi méltóságai általában nem mennek el. A balti államokban senkinek sem jut eszébe (leszámítva a betelepített szláv ajkú kisebbséget), hogy ünnepelje ezt a napot, ezzel szemben például Észtországban nemrégiben a "győzelem napján" a hazájukat védő észt SS-egységeknek állítottak emlékművet.
A Molotov-Ribbentrop-paktum következményei közül kevéssé ismertek azok az intézkedések, amelyeket a Komintern foganatosított a nemzetközi helyzet "fokozása" érdekében. Ehhez Sztálin adta az alaphangot, amikor 1939 szeptemberében Nagy-Britanniát és Franciaországot nevezte meg nagy nyilvánosság előtt agresszorként, és ezt a nézetét a későbbiek során is számos alkalommal megismételte. Sokat elárul, amit Georgi Dimitrovnak, a Komintern főtitkárának 1939. szeptember 7-én mondott: "Hitler, anélkül, hogy tudná, aláássa a kapitalisták rendszerét. Manőverezhetünk, és egyik felet a másik ellen uszíthatjuk, hogy még jobban egymásnak essenek. A Kominternnek téziseket kell kidolgoznia és publikálnia." Dimitrov nem is késlekedett.
A Komintern Végrehajtó Bizottsága napokkal később kiadott "A háború és a kommunisták feladatai" című határozata fölelevenítette az 1930-as évek "szociálfasizmus" teóriájának legaljasabb elemeit, amelyek szerint a fő ellenséget nem a fasiszta mozgalmak, hanem a "megalkuvó" szociáldemokraták és a nyugati imperialisták jelentik. Nácikról tilos volt rosszat írni, a Komintern azt is megtiltotta a külföldi pártszerveknek, hogy fellépjenek a náci zsidóüldözés ellen, sőt erről belső kiadványaikban még csak tudósítaniuk sem volt szabad. Ezzel szemben kötelezővé tették számukra, hogy uszító és rágalmazó cikkeket jelentessenek meg az antifasiszta értelmiségiekről: a Szovjetunióban élő Walter Ulbricht például a szövetségesek oldalára álló, korábban "haladónak" minősített Thomas Mann diszkreditálására adott utasítást.
A nyugati pártszervezetek döntő többsége először nem értette a Komintern utasításait, hiszen az teljesen ellentmondott a korábban meghirdetett antifasiszta harcnak. Sztálin mindenhová instruktorokat küldött, akiknek kötelességévé tette a renitens pártszervezetek megrendszabályozását, a kételkedők kizárását. Ennek a tisztogatási hadjáratnak, amelynek során a paktummal egyet nem értőkkel a legdurvább módon számoltak le, számos értelmiségi esett áldozatul. A kommunista pártok pótolhatatlan veszteséget szenvedtek, tömegessé váltak a kilépések. A haladó baloldali értelmiség zöme élesen szembefordult a Szovjetunió politikájával: Jorge Semprún, Octavio Paz, Ignazio Silone, André Malraux és társaik részére ez adta az utolsó lökést ahhoz, hogy szakítsanak a kommunista párttal, a baloldali elkötelezettségű, de a sztálinizmussal szemben már évek óta kritikus Arthur Koestler, Heinrich Mann, Egon Erwin Kisch pedig ennek hatására fordult nyíltan is szembe a kommunizmussal.
Szakaszolható sakál
A Komintern szigorúan megtiltotta a nemzetközi antifasiszta emigrációnak, hogy részt vegyen a németellenes harcban. Utasításait még a német internáló- és koncentrációs táborokon belül is végrehajtották, és azokat a párttagokat, akik nem voltak hajlandók alávetni magukat a moszkvai ukáznak, a kommunista pártvezetés denunciálta a Gestapo előtt. Azok, akik továbbra is antifasisztának nevezték magukat, egy csapásra "ellenforradalmárok", "provokátorok", "háborús uszítók" lettek. Sztálin még a Gulagon is összegyűjtötte a renitensnek tűnő német kommunistákat, és átadta őket a Gestapónak. Erre a sorsra jutott Martin Buber nevelt lánya, Margarethe Buber-Neumann is, akinek férjét még a tisztogatások alatt végezték ki, és akinek Karaganda (Észak-Kazahsztán) Gulagja után a ravensbrücki koncentrációs tábor jutott osztályrészül. A sztálini vonalat még itt is irgalmatlanul és konzekvensen vitték végig: a Németországban már korábban letartóztatott sztálinista kommunista rabok a Szovjetunióból deportált kommunistákat mint a paktum "ellenségeit" nyíltan kiközösítették, és helyettük inkább az őrszemélyzettel fraternizáltak.
A baloldali értelmiség csalódása nem ismert határokat. Heinrich Mann, aki ebben az időben ajánlatot kapott Moszkvából egy Sztálin-életrajz megírására, visszautasította ezt, és naplójába a következőket jegyezte fel: "Csaló-zseninek nevezni őt túl enyhe és tárgyilagos. Trockij, aki már mindig is tudta, egyszerűen fejezte ki: Sakál a Kremlben." Találóak a kommunista pártból 1938-ban kilépett Willi Münzenberg mondatai, aki párizsi emigrációjában 1939 szeptemberében azt írta, hogy "Éveken át uszított a kézzel irányított sajtó az árulók ellen. (...) Ma mindenütt milliók állnak fel, kinyújtják kezüket és keletre mutatnak. Az áruló, Sztálin, te vagy!"
Münzenberg nem kerülhette el sorsát, Trockijhoz és számos más baloldali emigránshoz hasonlóan a szovjet titkosszolgálat bérgyilkosa végzett vele. A Molotov-Ribbentrop-paktum utáni politikai bérgyilkosságok kérdése még ma sem tisztázott teljesen, mindenesetre feltűnő, hogy éppen a sztálini politika legelszántabb ellenfelei estek ennek áldozatul, mint Arkagyij Maszlov Kubában, vagy a szovjet emigráns hírszerző, Valter Krivickij az Egyesült Államokban.
Sztálin politikája konzekvens volt, amennyiben a hazaárulást a szövetséges hadviselő országokban kötelezővé tette a kommunisták számára. Franciaországban a kommunista párt tagjainak szabotálniuk kellett a hadi termelést, és a hadseregen belül is uszítaniuk kellett a háború ellen. A politikai agymosás módszereire példa Walter Ulbricht, a német kommunista párt emigráns vezetője, aki Stockholmban cikket is írt arról, hogy Németország és a Szovjetunió egyek a brit agressziós tervek megakadályozásában, a L'Humanité pedig Franciaország eleste után arról cikkezett, hogy "mennyire bátorító látni a párizsi munkásság barátságos viselkedését a német katonákkal szemben, akár a bisztróban, az utcasarkon. Brávó, elvtársak, csak így tovább, még akkor is, ha egyeseknek, akik ugyanannyira ostobák, mint rosszindulatúak, ez nem tetszik. A népek testvérisége nemcsak remény, hanem élő valóság." Maurice Thorez, a francia kommunista párt főtitkára pedig a pártvonalat nem követő és a fronton 1940-ben hősi halált halt elvtársát, a csak később híressé vált Paul Nizant nagy nyilvánosság előtt rendőrspiclinek nevezte, hogy ezzel is lejárassa az antifasiszták áldozatvállalását.
Magyarországon a később antifasiszta mártírként elismert, 1942-ben halálra ítélt és kivégzett Schönherz Zoltán gondoskodott a "moszkvai vonal" gyakorlati átültetéséről. 1939 őszén a Szovjetunióból titkos utasításokkal Magyarországra küldték. Gerő Ernő folyamatos instrukciókkal látta el. Ezek szerint a pártmunkások "az egyes forradalmi szakaszokat ne ugorják át, vezessék végig a tömegeket az egyes etapokon. (...) Felmerül a kérdés, hogy egyenesen proletárforradalom lesz-e, vagy előtte, átmenetileg demokratikus kormány. Tekintve, hogy Magyarországon hűbéri maradványok (hűbéri nagybirtokok), elnyomott nemzetiségek, széles paraszttömegek vannak, számolni kell azzal, hogy a proletariátus végleges forradalma előtt demokratikus forradalmi megmozdulások lesznek. Tekintve, hogy ez súlyos és nehezen megmagyarázható problémákba sodorhat, ne erről folyjék a vita."
Ez az idézet több szempontból is elgondolkodtató. A figyelmes olvasónak feltűnhetnek azok az egyezések, amelyek a Gerő által továbbított 1939-es instrukciók és a kommunisták 1945 utáni hatalomátvétele között fellelhetőek ("etap", "átmeneti demokratikus kormány"). Ez nem véletlen. Sztálin alapvetően egy bolsevizálási forgatókönyvet ismert, és ennek "etapjait" alkalmazta Kelet-Európa országaiban. Az a vetés, amelyet Hitlerrel közösen szórt el, 1939 és 1948 között szinte mindenütt beért, ahol végül a Vörös Hadsereg tudta megvetni a lábát.
