"A helyes út az volna, ha legelőször is törvényes parlamentet választanának, majd a nép által elfogadott, a szabadság és a jogállamiság eszméjén alapuló alkotmányt léptetnének hatályba, és csak ezek után döntenének - immár teljesen szabadon - az államfő személyét illetően." Ezzel a diplomatikus, pontosabban a belpolitikai realitásokkal nagyon is számoló mondattal utasította el 1989 őszén Habsburg Ottó a kisgazdapárti körökben fölmerült elképzelést, hogy induljon el a még az országgyűlési választások előtt megtartandó köztársaságielnök-választáson, ami aztán a "négyigenes népszavazás" eredményeként elmaradt. Trónörökösként ekkor már rég nem lehetett beszélni róla, hiszen apja, IV. Károly két esetlen restaurációs kísérletét követően a magyar Országgyűlés már 1921-ben megfosztotta a tróntól a Habsburg-házat. A közel nyolcvanesztendős királyfit nyilván az augusztusi Páneurópai Piknik (az első határnyitás keletnémet menekültek előtt) fővédnökeként vállalt - jelképes - szerepe, illetve az Európai Parlamentben Magyarország érdekében kifejtett lobbitevékenysége miatt tartották alkalmasnak a magas közéleti tisztségre. Õ viszont hasznosabbnak vélte, ha továbbra is
inkább európai pozícióiból
segíti az ország mielőbbi beilleszkedését az unióba. (Már évekkel korábban javasolta, hogy az Európai Parlamentben egy üres szék jelképezze a szovjeturalom alatt álló országok ideiglenes hiányát.) Nehéz persze megítélni, hogy mekkora tényleges szerepe volt a magyar csatlakozás előmozdításában, hiszen végül 2004-ben egyszerre lettek uniós tagok a volt szovjet blokk kelet-közép-európai országai, ami nálunk ki is váltott némi sértett elégedetlenséget, máris indokolva az uniós döntés ésszerűségét. Mindenesetre magyarországi szerepe ettől kezdve ünnepélyes megjelenésekre, több tucat város díszpolgári címének elfogadására korlátozódott. Megszólalásaiban óvakodott attól, hogy beletenyereljen az itteni politikai darázsfészekbe, nem fogalmazott meg mellbevágó gondolatokat, viszont amit mondott, azt derűt és visszafogott bölcsességet sugárzó gráciával, a felé áramló tiszteletet szerény gesztusokkal viszonzó eleganciával mondta.
Habsburg Ottó nem kapcsolódott be tehát a magyar politikai életbe, pedig a fél életét azzal töltötte, hogy készen álljon az egykori Osztrák- Magyar Monarchia jövőjének aktív alakítására. Miután IV. Károly (a Portugáliához tartozó Madeira szigetén) 1922-ben meghalt, a tízéves, nem kevesebb, mint 17 keresztnévvel felruházott trónörököst Zita királyné osztrák és magyar tanmenet szerint is taníttatta. Vakon bízott a szerinte egyedül törvényes világrend elkerülhetetlen helyreállásában, és a fiára - ekkor már a Habsburg-dinasztia fejére - ennek keretében váró központi szerepben, melynek betöltéséhez alattvalói nyelvét is illendő volt elsajátítania, és ez a Magyarországról spanyolországi lakhelyükre importált bencés szerzetes tanárok segítségével meg is történt.
Habsburg Ottó első politikai próbálkozásainak azonban Ausztria volt a színtere, ahol már a húszas évektől tevékenykedtek monarchista-legitimista politikai csoportosulások, de még ezeken kívül, a jobboldali főáramlat berkeiben is fölvetődött, hogy miután az I. világháborút követően IV. Károly lemondott a trónról, esetleg mégis vissza lehetne állítani a monarchia államformáját. Ebben az esetben kézenfekvő lett volna, hogy Habsburg Ottó legyen az állam feje, az egész akciónak pedig a feszült és szélsőségesen kiélezett belpolitikai helyzet pacifikálása lett volna az értelme. Azt remélték ugyanis az ötlet támogatói, hogy a monarchikus nosztalgiára épülő osztrák öntudat ellensúlyt képezhet a nagynémet érzülettel szemben, amely aztán a lakosság jelentős tömegei által lelkesen fogadott Anschlussban érte el a célját.
Ezzel kapcsolatban nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy Habsburg Ottó élete végéig abban a szent meggyőződésben élt, hogy az osztrákok a nácizmus ártatlan elszenvedői, mi több, "Hitler első áldozatai" voltak, akiket semmiféle történelmi felelősség nem terhel a korszak bűneiért. Azt, hogy neki és családjának is menekülnie kellett Belgiumon, Franciaországon és Portugálián keresztül végül az Egyesült Államokba, mint ahogy osztrákok további (többségükben értelemszerűen zsidó) ezreinek is, akiknek a kivándorlását éppen ő maga segítette elő fáradhatatlan tárgyalásokkal, kizárólag a náci Németország bűnének tekintette.
Nem igazán világos, hogy ezt a lobbista tevékenységét milyen alapon, milyen felhatalmazásra hivatkozva végezhette sikerrel, habár a vezető brit és amerikai politikusok nyilván egyértelmű Hitler-ellenes kiállása miatt számoltak vele mint potenciális szövetségessel a majdani Európában. Tény, hogy folyamatos, élénk személyes kapcsolatban állt Roosevelt amerikai elnökkel és a brit miniszterelnökkel, Churchillel is. Õ maga amerikai emigrációs éveire emlékezve publicisztikai tevékenységét hangsúlyozta egyik fontos elfoglaltságaként (ezt egyébként a rendszerváltás utáni Magyarországon is folytatta - például a 90-es évek a maitól gyökeresen eltérő szellemiségű Magyar Hírlapjában). Ugyanakkor saját - ha nem is kizárólagos - érdemének tekintette, hogy Ausztria a II. világháború után független, semleges országgá válhatott. (Azt viszont az utókor kétségbe vonja, hogy Ausztria szövetségesek általi bombázásának késleltetése is az ő érdeme lett volna.) Churchillt még a dunai konföderáció gondolatának is sikerült megnyernie, és ez a monarchia visszaállításának a lehetőségét is fölvillantotta számára - végül az ötlet a szovjet csapatok gyors előrenyomulása következtében
szép álom
maradt. A háború után hamar visszatért ugyan Ausztriába, de már 1946-ban kiutasították, noha az állampolgárságát megtarthatta (később pedig német állampolgárságot is szerzett, miután Bajorországban telepedett le).
Habsburg Ottó európai elkötelezettsége szoros összefüggésben állt a trónigényével, amiről hivatalos formában csak 1961-ben mondott le. (Szülőhazájába még ezt követően sem térhetett vissza, sőt hosszú és bonyolult belpolitikai huzavona alakult ki Ausztriában a Habsburg családi vagyon sorsával kapcsolatban. Ennek hevességét utólag is jól mutatta, hogy amikor 1966-ban végül mégis osztrák földre léphetett, sztrájkok és tüntetések jelezték százezrek felháborodását.) A páneurópai gondolat, amelynek már a két világháború között lelkes képviselője lett, alapvetően a húszas évek elején kialakult "békerendszer" problémáira, a kontinens felaprózódására, az általános elzárkózásból adódó gazdasági nehézségekre, a rendszer instabilitására válaszolt. Elsősorban arisztokrata képviselői mellett katolikus egyházi, valamint üzleti körökben is voltak támogatói a meglehetősen elitisztikus mozgolódásnak, amely kezdetben a Szovjetunió és az angolszász világ között kívánt létrehozni egy európai hatalmi pólust, meglepően korán felismerve a globális gondolkodás szükségességét. Habsburg Ottó szerette hangsúlyozni az európai népek közös kulturális sajátosságait, kiemelve a keresztény hitet, amin ő elsősorban azért a katolicizmust értette.
Szovjetellenes beállítottsága a hidegháború enyhüléses időszakában némileg kisodorta az európai politikai élet fősodrából, de az ehhez képest keményebb vonalat követő bajor keresztényszocialisták, a Franz Josef Strauss-féle CSU képviseletében így is húsz éven át (1979-től 1999-ig) volt európai parlamenti képviselő, miközben a különösebb közvetlen politikai befolyással nem rendelkező Nemzetközi Páneurópa Unió elnöke, majd tiszteletbeli elnöke is volt. Hosszú élete végére megérhette, hogy politikai szándékai lényegében megvalósultak: az egykori Monarchia immár az egyesült Európa része, hiszen küszöbön áll Horvátország csatlakozása is, amelynek nyelvét ugyancsak megtanulta.
