"Két lehetőség közül valamelyiknek be kell következnie: vagy a nemzet számolja fel az adósságot, vagy az adósság a nemzetet. Ha az adósságot úgy kezelik, mint eddig tették, lehetetlen mindkettőnek együtt fennmaradnia." E prófécia akár jelmondata is lehetne az elmúlt hónapokban hirdetett gazdasági szabadságharcnak. Szerzője ugyan éppen 300 éve született, és istentelensége meg szkepticizmusa miatt kevéssé illene a mai kurzus ideológiai védszentjei közé, de két ilyen ütős mondat megér ennyit.
Amikor David Hume, a skót felvilágosodás nagy filozófusa A közhitelről (vagyis az államadósságról) szóló esszéjében e sorok 1752-ben megjelentek, a brit államadósság elérte a becsült GDP 105 százalékát, az adósságszolgálat pedig a költségvetési bevételek több mint egyharmadát. Az adósság ilyen mértéke új volt, de a probléma régi: Hume borúlátó jóslata szinte szó szerint megismételte Francesco Guicciardini maximáját. A firenzei történész és államférfi 1512 és 1530 között feljegyzett Intelmei egyikében szólt arról, hogy egy városi polgár 1457-ből származó bölcs mondása szerint "vagy Firenze városa számolja fel az adósságot, vagy az adósság Firenzét". Guicciardini az utólagos bölcsesség előnyével élve hozzátette: a zűrzavar azóta sem következett be, a folyamat nyilván lassabban zajlott, mint azt néhai polgártársa elképzelte. (F. Guicciardini: Intelmek. Eötvös J. Kiadó, Bp. 2010.) Az egymással és az Itália feletti befolyás megszerzéséért vetélkedő külső hatalmakkal szinte folyamatosan hadakozó északolasz városállamok közadósságát (monte commune) a Harvard sztártörténésze, Niall Ferguson szerint a XIV-XV. században éppen úgy kötvényekkel finanszírozták, mint ahogyan az 1688-as "dicsőséges forradalom", III. (Orániai) Vilmos sikeres angliai partraszállása és trónralépte után a kontinensen és a távoli gyarmatokon zajló háborúkat, a brit seregek és hadiflották fenntartásához szükséges kiadásokat. (Lásd erről N. Ferguson: A pénz felemelkedése, Scolar, 2010.)
Hume nem egyedül a háborút kárhoztatta az adóssághegyek kialakulásáért. Szerinte ezért az az általános, "a miniszterek számára csábító gyakorlat" felelős, hogy adóemelés vagy más közvetlen felháborodást kiváltó intézkedés nélkül "tegyenek valami nagyot hivatali idejük alatt". A következmény: szinte minden kormányzat "visszaél a lehetőséggel, hogy adósságba verje az államot" (David Hume összes esszéi I-II. Atlantisz, Bp. 1992-4., ford. Takács Péter). Miért van ez, és mi lesz a végkifejlet - ezek a kérdések már az 1690-es évektől a politikai viták középpontjában álltak, és megítélésük ma is megosztja a brit történelem kutatóit. Az egyik álláspont szerint a fiskális-militáris állam létrejöttét a politikai gondolkodás antikapitalista és piacellenes konszenzusa ellenpontozta, a másik vélemény a pénzügyi forradalmat az elit körében létrejött paktum, a kereskedelem és ipar számára előnyös szabályozást illető konszenzus eredményeként ábrázolja. Meglehet, közelebb jár az igazsághoz az a nézet, hogy semmilyen konszenzus nem létezett; a két rivális politikai erő csatájában két eltérő gazdasági program: a toryk földbirtokra és a whigek munkára és kereskedelemre alapozott elképzelései ütköztek egymással.
A parlamentáris kormányzás és a kétpártrendszer kialakulása idején a tory álláspontot megfogalmazó, a földbirtokos nemesség nevében érvelő Charles Davenant a XVIII. század elején egyértelműen az ellenpártot és a hozzá kötődő pénzembereket okolta az adósság miatt. Takarékos hadviselés esetén a kiadásokat hosszú távú eladósodás nélkül is lehetett volna fedezni. "Ez lett volna a legjobb Angliának, de nem lett volna jó nekünk és a pártunknak" - adta az ellenoldal, az "igazi whig" szájába a valódi céljukat eláruló szavakat. Az állam eladósítása nélkül a pénzemberek nem tehettek volna szert hatalmas vagyonokra. "Ezért barátaink, amikor lehetőséghez jutottak, megtették a számukra szükséges, de az ország számára végzetes lépéseket, mert első dolguk az volt, hogy az államot olyan mélyre süllyesszék az adósság mocsarába, amennyire csak képesek voltak." Az eredmény: "hanyatló ország", a gazdasági romlás minden jelével. Mindez csak akkor változhat meg, ha sikerül az adósságot visszanyomni korábbi szintjére, ami Davenant szerint az összjövedelem 10 százalékának felel meg.
1720 tavaszán Daniel Defoe, a Robinson és megszámlálhatatlan politikai pamflet szerzője Kiméra c. írásában taglalta az "államadósság visszafizetésének francia módját", és megjósolta ennek kudarcát. Arra keresett magyarázatot, miért járt a két háborúskodó ország esetében az adósság növekedése ellentétes következményekkel: Franciaországban a fizetendő kamatok egyre magasabbak lettek, Angliában viszont csökkentek. Ezt a különbséget a politikai szabadság megléte vagy hiánya okozza. A francia király önkényes és abszolút uralkodó, "aki kedve szerint rendelkezik minden alattvalója tulajdonával, de éppen ez rombolja le a közhitel természetét és alapját, míg a brit korona hatalmát a parlament korlátozza, hisz a pénzesláda kulcsa az ő kezükben van". Ezért hiába űzi a francia király a félénk "Hitel kisasszonyt", az csak egyre távolabb menekül az erőszakos udvarló elől. Defoe konklúziója: "Inkább legyünk szabad nemzet mélyen az adósságban, mintsem rabszolgák nemzete, akik nem tartoznak semmivel."
A XVIII. század közepén vette szemügyre utolsó írásában az adósság kérdését Bolingbroke, a tory párt hajdani vezető alakja. Õ az államadósságot "rákos testnedvhez" hasonlította, amely felemészti az állam "létfontosságú szerveit". Kialakulásában a pénzemberek érdeke (monied interest) érvényesült, mert az 1688-ban hatalomra került új rendszer úgy szilárdította meg uralmát, hogy a vagyonosoktól vett fel kölcsönöket. Így elindult a tőzsdei spekuláció, létrejöttek a nagy kereskedőtársaságok, "amelyek uralkodnak minden kormány fölött". Az egyre halmozódó adósság miatt a nemzet "válságba került: vagy élet, vagy halál". Az életet nem remélhetjük olyan gyógymódoktól, mint az adósságot kezelő bankok, ezek éppen a betegség meghosszabbításában érdekeltek. Mi hát a "brit géniuszhoz, az igazi hazafihoz" méltó megoldás? Adókat kell csökkenteni, és takarékoskodni, szigorúan ellenőrizve a közkiadásokat, máskülönben "koldusbot vagy szolgaság" lesz a nemzet sorsa.
Dorongokkal a porcelánboltban
Hogyan mehet csődbe egy állam? Hume két forgatókönyvet vázolt fel, "a közhitel természetes vagy erőszakos halálát". Amikor az állam eladósodása és a bevételek elzálogosítása elviselhetetlen terheket ró a lakosságra, amikor "minden illetéket és adót már annyira felsrófoltak, amennyire ez a kereskedelem és ipar teljes összeomlása nélkül lehetséges", akkor a továbbiakat a politikai berendezkedés jellege határozza meg. Ha az uralkodó abszolút hatalommal rendelkezik, elegendő - mint azt a brit, francia és spanyol királyok számos alkalommal megtették - felfüggesztenie a törlesztést, vagyis ily módon megemelni az államadósság birtokosainak adóját. "Így mindenki jövedelme az ő könyörületességétől függene, ez azonban az önkényuralom olyan foka, ameddig még egy keleti uralkodó sem jutott el soha." Szabad kormányzás esetén ez nehezen járható út, ha a politikát egy olyan parlament ellenőrzi, amelyben a kötvénytulajdonosok befolyása érvényesül, ők nem fognak ehhez hozzájárulni. Az eredmény: a folyó év szükségleteire kibocsátott kötvényeket senki sem fogja jegyezni, nincs pénz a kamatok törlesztésére, az egész ingatag építmény összedől, ezreket temetve maga alá. "A legsürgősebb kifizetések fedezésére lefoglalják a pénzt... bár talán igen ünnepélyesen megfogadják, hogy hamarosan visszahelyezik." Noha ez elég sötét lehetőség, Hume mégis azzal biztatott, hogy az állam önkéntes csődje után "a hitel Angliában nemsokára megint úgy virágozna, mint azelőtt". Az embereket ugyanis mindig be lehet csapni ígéretekkel és fogadkozásokkal, "az ezerszer kipróbált fogások mindig sikeresek". Az államadósság nem fog megszűnni, hacsak nem következik be a közhitel erőszakos halála: az állam eltűnése. Erre akkor kerülne sor, ha az adósság növekvő terhétől megbéklyózott ország képtelen lenne a további védelmi kiadások fedezésére, s ezért tétlenül várná, míg meghódítják. Az eladósodott, de újabb háborúkba bonyolódó királyok és fejedelmek ezért emlékeztették Hume-ot a porcelánboltban egymást dorongokkal ütlegelő garázdákra. (Néhány évtizeddel később Kant az örök béke megvalósításának egyik feltételéül szabta a hadicélokat szolgáló államadósság megtiltását.)
A kormány hitele a nép bizalma
Hume tételeivel még szűkebb pátriájában, Skóciában sem értett egyet mindenki. Egyik vitapartnere, a felvilágosodott nézeteiről és a boroskancsó iránti vonzalmáról egyaránt ismert tiszteletes, Robert Wallace (amúgy a modern életbiztosítási rendszerek egyik megteremtője) azzal érvelt, hogy a megfelelően szabályozott közhitel éppen úgy előnyös az állam számára, miként a magánhitel abszolút szükséges a kereskedelem és ipar fejlődéséhez. Ha egy szabad országban a kormányzat nagy hiteleket képes fölvenni saját polgáraitól, "ez biztos jele annak, hogy elnyerte a nép bizalmát". A külföldi hitelek pedig annak fokmérői, hogy a kormányzat más nemzetek körében is rendelkezik ezzel. Wallace tisztában volt azzal, hogy az állam adósságát nem lehet korlátlanul növelni, de Nagy-Britannia még távol van a veszélyes mértéktől, hiszen a XVIII. század elején vészterhesnek tartott összeghez képest háromszorosára nőtt adósság mellett "a nemzet gazdagabb, mint valaha". Az adósság csökkentését önkéntes felajánlásokkal azonban lehetségesnek és kívánatosnak gondolta: "Úgy mondják, egy derék ember a közelmúltban 100 fontot (mai áron ez kb. 14 ezer fontnak felel meg) küldött egy miniszternek az államadósság csökkentésére. Jó példájával utat mutatott nekünk, bár többet tett a szükségesnél." Ha a köz iránti odaadás szelleme elterjedne a nemzet körében, és mindenki sietne felajánlani értékes étkészleteit, ezüstneműjét a kincstárnak, az adósságot gyorsabban lehetne visszafizetni.
Egy másik skót, James Steuart arról értekezett, hogy az államcsőd csak a külföldi adósság miatt következhet be. "Önellentmondás azt feltételezni, hogy egy nemzet önmagával szemben csődbe kerülhet. De ha a világgal szemben tartozik, és ezt sem pénzzel, sem hitelekkel nem képes kiegyenlíteni, akkor a csőd elkerülhetetlen."
Európa adóssága és a britek józansága
Húsz évvel később, az amerikai függetlenségi nyilatkozat esztendejében, 1776-ban jelent meg Adam Smith könyve A nemzetek gazdagságáról, amely mindmáig a közgazdaságtan alapművének számít. Smith osztotta közeli barátja, Hume aggodalmát: "Az összes nagy európai nemzetet jelenleg nyomasztó és idővel valószínűleg tönkretevő óriási adósságteher csaknem egyöntetűen növekvőben van." De azt is el kellett ismernie, hogy amikor "véget ért a legutóbbi háború, a legköltségesebb, amelyet Nagy-Britannia valaha is vívott", az ország mezőgazdasága, ipara és kereskedelme pedig "épp oly virágzó és kiterjedt volt, mint korábban bármikor". Miként lehetséges ez? Csak az egyének "mértékletessége és megfelelő életvitele, takarékossága és felhalmozása tudta betömni azokat a réseket, amelyeket a kormányzat szertelensége és pazarlása okozott". Ez azonban nem jelent garanciát a jövőre: nem szabad arra következtetni, hogy Nagy-Britannia bármekkora terhet el tud viselni, vagy ne okozna számára komoly megpróbáltatást a jelenleginél nagyobb adósság. Smith szerint, ha az adósság mértéke túlságosan megnő, akkor "alig van példa arra, hogy valóságosan és tisztességesen kifizették volna". Ehelyett csak látszólag teljesítik a kifizetéseket, de többnyire a be nem vallott csőd eszközéhez fordulnak. A pénz értékének rontása, az infláció "a legszokásosabb eszköz, amellyel a valóságos államcsődöt a fizetés fenntartásának a látszatával leplezték". Az amerikai gyarmatok megtartásáért nem szabad újabb költséges háborút kezdeni, a megvalósíthatatlan terveket fel kell adni.
A brit miniszterek kikérték Smith tanácsát Amerika ügyében, de nem követték, s az államadósság az újabb háború következtében 1784-ben a GDP 156 százalékára szökött fel. Az államcsőd azonban nem az amerikai függetlenségi háborúban vesztes Nagy-Britannia, hanem az ezúttal a győztes oldalon álló Franciaország számára vált akut veszéllyé. Egy brit utazó és gazdasági szakember így számolt be egy 1787-es párizsi vacsoráról: a résztvevők egyetértettek abban, hogy a pénzügyek zűrzavara, a kezelhetetlen deficit miatt nagy forradalom előestéjén vagyunk. "Mindenki az államcsődről beszélt, és a kérdés az volt, vajon ez mihez fog vezetni, polgárháborúhoz és a kormányzat teljes megdöntéséhez?" A válasz így hangzott: ha a csődöt egy megfelelő képességekkel rendelkező államférfi vezényli le, egyik sem szükségszerű, de ha az illető nem ilyen, mindkettő bekövetkezhet.
Egyszeri adósságcsökkentés: megszabadulás vagy illúzió?
Mint tudjuk, az önkéntes államcsőd ekkor nem következett be, de a forradalom igen, s vele a háborúk újabb korszaka, amely minden korábbinál súlyosabb terheket hozott. 1820-ban a Napóleon fölött aratott végső győzelem után a világhatalommá nőtt Nagy-Britannia államadóssága elérte a nemzeti jövedelem 260 százalékát. Mit lehet és kell kezdeni ezzel a hatalmas teherrel - erről (is) vitatkozott a korszak két kiemelkedő közgazdásza, akik szoros barátságát sohasem árnyékolta be a köztük folyó évtizedes elméleti disputa. A gazdag tőzsdeügynökből elméleti közgazdásszá és parlamenti képviselővé vált Ricardo amellett kardoskodott, hogy lehetséges és kívánatos "egyetlen nagy erőfeszítéssel megszabadulni az adósságtól, a legszörnyűbb csapások egyikétől, amely valaha sújtott egy nemzetet". Erre az előző században létrehozott adósságtörlesztési alapot nem tartotta megfelelőnek, mivel ezt a mindenkori kormányzat más, aktuális kiadásokra szokta igénybe venni. Helyette a föld- és tőketulajdonra kivetett egyszeri vagyonadót javasolta. Malthus kételkedett e javaslatokban. De nem csak ő. Képviselő- és kortársai némileg groteszk módon gyakran úgy tekintették Ricardót, a sikeres brókert, mint egy "Holdról jött embert", akinek mély elméleti tudása nem párosul a "valódi emberek ismeretével".
Malthus szerint Hume és Smith azért félt az államadósságtól, mert nem látták előre "a nemzet termelőképességének elérhető nagy növekedését". Igaz ugyan, hogy az államadósság jelentős csökkentésével "helyzetünket biztonságosabbá tehetnénk, s ez kétségtelenül fontos érv; de igen súlyosan csalódnának azok, akik azt remélik, hogy az államadósság jelentős csökkentése vagy teljes megszüntetése gazdagabbá tehetne bennünket és biztosítaná a dolgozó osztályok teljes foglalkoztatását". A háborúból a békébe történő átmenet 1815 után nemcsak a kiadások és az adók csökkenését hozta, hanem a kereslet drámai visszaesését is. Ráadásul a társadalmi következmények is aggasztóak lennének: az adósság csökkentése hátráltatná a középosztály növekedését és a vagyoni különbségek kívánatos mérséklődését.
Ricardo javaslata az adósság egy lépésben történő visszafizetésére ugyan nem valósult meg, de szelleme - ahogy Keynes némi túlzással írta - oly tökéletesen meghódította Angliát, mint a szent inkvizíció valaha Spanyolországot. Eljött a szufficites költségvetés, az adósságcsökkentés, Mr. Micawber ideje. Dickens regényhőse így okította David Copperfieldet: "Ha az éves bevételed 20 font és a kiadásod 19 font 19 shilling és 6 penny, az eredmény boldogság. Ha a kiadásod 20 font 6 shilling, az eredmény nyomorúság." 1848-ra az angol államadósság a korábbi felére, a GDP 130 százalékára csökkent, a "boldog békeidők" utolsó évében, 1913-ban értéke már 30 százalék alatt volt.
Ezt a szintet újra csak 1990 táján sikerült elérni, de az már egy másik történet. E történet aktuális epizódjait most írják: az adósságplafon felemelése miatt csatázó Obama elnök és republikánus ellenzéke Washingtonban, az újabb megszorítási csomagot kénytelen-kelletlen elfogadó parlament és az ellene az utcán tüntetők Athénben, az államadósság elleni harcban Kínától segítséget kérő magyar miniszterelnök Budapesten.
A szerző közgazdász, eszmetörténész.
