A vádirat szerint a Postabank a veszteséget fõként elhibázott üzletpolitikája, valós helyzetének eltit-kolása és a korrekció szándékos el-mulasztása miatt halmozta föl. Az ügyészség mindezért kollektíve tette felelõssé az üzletpolitika kialakításában részt vevõ ügyvezetõségi tagokat, Princz Gábor volt elnök-vezérigazgató mellett négy vezérigazgató-helyettest és két ügyvezetõ igazgatót. A vádhatóság szerint a hibás üzletpolitikából következõ törvénysértések és az okozott vagyoni kár együttesen kimeríti a hûtlen kezelés fogalmát. Korábbi írásainkban jeleztük: mind a tõkevesztés magyarázata, mind a büntetõjogi értelmezés kétkedésre ad okot. És azt is reméltük, hogy a Postabank történetérõl, a mûködését befolyásoló tényezõkrõl az eddigieknél többet tudhatunk meg a bíróságon.
A védelem taktikája
a vádiratból következett. Biztosak lehettünk abban, hogy sokat hallunk a piaci alapokon nyugvó üzletpolitikáról, a decentralizált banküzemrõl, a felettes szervek által folyamatosan ellenõrzött jogszerû gazdálkodásról stb. Princz vallomása igazolta is várakozásainkat (lásd december 2-i cikkünket), de Varga Iván és Tarr József vezérigazgató-helyettesek (a másod-, illetve a harmadrendû vádlott) meghallgatásakor ugyancsak számos ismerõs érv bukkant fel.
A két egykori helyettes az alapítás óta a Postabankban dolgozott. Varga olyan ad hoc ügyekkel foglalkozott, amelyek egyetlen igazgatóság munkarendjébe sem paszszoltak, továbbá õ ellenõrizte a Magyar Nemzeti Banknak (MNB) és a bankfelügyeletnek nyújtandó rendszeres adatszolgáltatást is. Alkalmanként helyettesítette Princzet: képviselte például a Jegybanktanács és a Bankszövetség ülésein. Tarr József a Banküzemgazdasági Központi Igazgatóság vezetõjeként a bank likviditásmenedzselésével és a betétgyûjtés irányításával foglalkozott, valamint õ készítette a pénzintézet éves nyereségtervét is.
Bírósági vallomásukban a Postabank hõskorát mindketten sikertörténetként írták le: a bank gyorsan felfutó betétállománya minden várakozást felülmúlt, a postahivatalokon keresztül nagy piac nyílt meg, míg az OTP épp egy rendszerváltásnyit volt elmaradva a mai formájától. Varga külön kiemelte Princz érdemeit. Tarr szerint a Postabank alaptõkéje kezdettõl fogva csak a törvényi feltételeknek felelt meg, abból a szolgáltatásokhoz szükséges alapvetõ banküzemi körülményeket sem lehetett biztosítani. A nyereségbõl kellett kiépíteni a hálózatot, s gondoskodni a szakképzett személyi állományról, a számítástechnikai háttérrõl. A Magyar Postával kötött házasságról mindketten elmondták: a korrektnek induló kapcsolat megromlott. A posta kezdetben méltányos tarifát kért a közremûködésért, ám idõvel nemcsak a forgalom növekedett ugrásszerûen, hanem a jutalék kulcsa is. A posta nem volt partner az infrastruktúra fejlesztésében. Hiába vettek a bank pénzén mozgókamat számítására alkalmas PC-ket a hivatalokba, "a gépeket mindenre használták, csak a változó kamatozású betétek értékesítésére nem". Külön postabankos elárusítóhely létesítésérõl sem sikerült megállapodniuk, noha emlékezhetünk: minden fiókban akadt egy-két ablak, mely sosem volt nyitva. A partneri viszony a vádlottak szerint feltétlenül indokolta a kirendeltségek számának felfuttatását. Már Princz is érzékeltette vallomásában, hogy a közszférával kapcsolatos banki tervek sorra áldozatul estek "valaminek" (például a társadalombiztosítási számlák vezetése). Varga Iván a postával és az MNB-vel együtt mûködtetett postazsíró ötletét említette, melyen a közalkalmazottak bérét folyósíthatták volna. A postának fizetett bérleti díj és közvetítõi jutalék magasan tartotta az üzemi költségeket, ami csupán addig nem okozott feszültséget, amíg a piaci feltételek kedvezõek voltak.
A vádiratban szerepel, hogy a bank nem kívánt részt venni a konszolidációban, pedig 1992-re már 10-15 milliárdos kétes követelésállomány halmozódott fel a könyvekben. Tarr tagadta, hogy ekkoriban egyáltalán lett volna kétes vagy rossz minõsítésû követelése a pénzintézetnek: állítása szerint a sokkal kisebb céltartalék-igényû "figyelendõ" kategóriában akadt mindössze 2,5 milliárdnyi követelésállomány. Azt, hogy a bank nem vett részt a konszolidációban, a politika akaratának tudta be. Úgy emlékezett, hogy mialatt a többi bankártól azt kérdezték:
"Ti mennyit söpörtök be?",
a Postabank kimaradt a körbõl, mivel "a sikerei a gazdasági átalakulás jelképévé tették, és az állami segítség ártott volna a megítélésének".
A vádirat felveti, hogy a bank tõkemegfelelési mutatója a vizsgált idõszakban tartósan alatta maradt a törvény által elõírt értéknek (8 százalék). Varga Iván erre úgy reagált: a mutató a határon mozgott, de ez nem jelentette azt, hogy a bankbiztonság veszélyben lett volna. Szerinte inkább a magas mutató utal rossz gazdálkodásra, mert azt jelzi, hogy a bank nem megfelelõ hitelkihelyezõ, túlságosan inaktív. Varga, aki az adatszolgáltatásért felelt, a 8 százalék alatti értéket azért sem furcsállta, mert azt hitte, Princz újabb halasztást kért és kapott az illetékesektõl a "megfelelésre".
A vádirat szerint a vezetés eltitkolta a tulajdonosok elõtt, hogy a tõkepozíció javítására szolgáló alárendelt kölcsöntõkekötvénye-ket (2,36 milliárd forintot) a bank nagyrészt a saját maga nyújtotta hitelbõl finanszírozta. A vádlottak tagadták, hogy bármit eltitkoltak volna, és hivatkoztak arra is, hogy az egymást követõ banki ellenõrzések soha nem vonták kétségbe a kötvénykibocsátás törvényességét. Varga Iván megjegyezte: a közgyûlés tájékoztatása egyébiránt nem az õ hatáskörükbe tartozott, hiszen a vonatkozó törvényi szabályok alapján erre az elnök-vezérigazgatón kívül a könyvvizsgáló (aki az összes kapcsolódó szerzõdést ismerte) és a felügyelõbizottsági (fb) elnök (akinek szintén volt apparátusa a cégen belüli folyamatok ellenõrzésére) lett volna hivatott. A vádlottak kifejtették: az üzletpolitikáról a tíz év alatt egyetlen fórum (igazgatósági tanács, fb, könyvvizsgáló) sem fogalmazott meg kritikát. Eppen ezért a bankfelügyelet elnökének 1995 áprilisában írt levelét, amely felhívta a pénzintézet figyelmét a tõkepozíció erõsítésére és a bank eszköz-forrás szerkezetének kiigazítására, Tarr "derült égbõl lórúgásként" értékelte. Szerinte formailag és tartalmilag is szokatlan volt, hiszen a felügyelet nem kért újabb adatokat vagy intézkedési tervet, és nem is szankcionált; mintha csak a bank hírét akarta volna rontani.
A Postabank üzemi eredményének 1996-tól bekövetkezõ romlását a vezérhelyettesek fõként az állam antiinflációs kamatpolitikájának tudták be. "Felszíni fejtésnek hívtuk, amikor még 10 százalék körüli kamatrés mellett mûködhettünk. 1996 végére a forint drasztikus árfolyamcsökkenése miatt innen zuhant le a marzs átlagos szintje 4-4,5 százalékra. A mi kamatrésünk (4,9) nem is számított a legalacsonyabbnak a piacon" - mondta Tarr József. Ilyen gazdasági környezetben létfontosságú volt, hogy a bank kiszabaduljon a fix kamatozású betétek okozta kamatcsapdá-ból: ez az ügyfelekkel és a postával meglévõ élõ szerzõdések miatt azonban nem volt egyszerû. Egyrészt a postának nem akaródzott mozgó kamatot számolni a szuper számítógépeken, másrészt a rövidebb futamidõre átállás növelte a betétek forgási sebességét, ami a postának több bevételt, a banknak viszont nagyobb kiadást jelentett.
A helyettesek részletesen beszéltek a bank céltartalék-képzési gyakorlatáról, melyet az üzleti fõigazgatóságon belül a kockázatkezelési osztályon végeztek. Elmondásuk szerint nem a menedzsment dik-tálta, hogy mire képezzenek céltar-talékot és mire ne; ez épp fordítva történt. Nem is értették, milyen alapon nevezte a vádirat a Postabank céltartalékképzõ üzletpolitikáját a többi bankkal ellentétesnek. A vádirat állítja: a nagy kockázatú hitelek száma 1995-rõl 1996-ra majd hatszorosára, míg 1996-ról 1997-re közel ötszörösére emelkedett. Az igazságügyi könyvszakértõi szakvélemény alapjául szolgáló adatokat Varga Iván szerint tévesen interpretálták: azok ugyanis nem a megtérülési kockázatra vonatkoztak, hanem a hitelek nagyságára. Ezt abból vezette le, hogy a koncentrált kihelyezésû hiteleket korábban a jelentésszolgáltatási ûrlapon "nagyhitelek" név alatt jelölték. Vagyis állí-tása szerint a dolog a rubrikaelne-vezésen múlott. Az ügyészség által kiszámított vagyoni kár - az a bi-zonyos 36 milliárd - a két vádlott olvasatában manipulatívan kiraga-dott tõkeelemekbõl tevõdött össze: "nem képez vegyületet, csak elegyet" - fogalmazott Varga Iván.
Egyik vádlott sem
tartotta magát bûnösnek; a vádirat azonban több pontban is név szerint megemlíti felelõsségüket. A gyors növekedést szorgalmazó üzleti stratégiánál például Varga Ivánét is, aki elmondta: a kamatpolitikára, az üzemszerû mûködésre egyáltalán nem volt ráhatása, és nem is rendelkezett azzal az apparátussal, melynek segítségével például a kamatárazás kérdésében opponálhatott volna. Tarr állítása szerint legfeljebb likviditási ügyekben döntött önállóan, kamat- vagy hitelügyekben az ügyvezetõség tagjaként szintén ki volt téve az illetékes igazgatóság szakértõi munkájának. Varga még azt is tagadta, hogy egyáltalán tudott a Modus-cégekrõl, Tarr pedig cáfolta, hogy részt vett volna a kölcsöntõkekötvények jegyzõivel folytatott tárgyalásokon. A vádlottak elõadásukban kitértek a tartalmi észrevételeken túl a vádirat pongyolán megfogalmazott, jogilag értelmezhetetlen szófordulataira, mint "jogszabályellenes növekedési stratégia" vagy "fiktív eredmény (...) a pénzintézet mérlegeiben".
Összességében elmondható: korábbi véleményünk csak erõsödött, hogy ti. a vádirat - a gyanúsítottak hol nyomós, hol kétes értékû érveitõl függetlenül - nem tûnik elég meggyõzõnek. Továbbra is érthetetlen, hogy érdemben miért nem foglalkozik a Postabank befektetéseivel, Princz regnálásának utolsó fél évével (benne a spanyol ingatlanokkal). A bírónõ, ha kérdéseivel erre az ingoványos talajra tévedt, többször is fegyelmezetten korrigált: "Tudom, hogy egyébként a bank hitelkihelyezései nem tartoznak a vád tárgykörébe."
A per január 18-án folytatódik.
Bogár Zsolt
