Június 15-én távozott a HVG éléről az oda 1988-ban kinevezett Lipovecz Iván. A lap históriája sikertörténet - mind szakmai, mind gazdasági téren. Nem véletlen, hogy két évvel ezelőtt a német WAZ csoportnak - máig nem cáfolt sajtóhírek szerint - 10 milliárd forintot is megért, hogy a HVG Kiadói Rt.-ben többségbe kerülhessen.
Magyar Narancs: Miért most gondolta azt, hogy távozik a főszerkesztői székből?
Lipovecz Iván: A HVG-ben háromévenként választunk főszerkesztőt. A kérdés az volt, hogy újraindulok-e, és megválasztásom esetén csinálom-e további három évig, vagy azt mondom, köszönöm, elég volt. Hosszú mérlegelés után döntöttem úgy, hogy most kell abbahagyni. Úgy érzem, a szakmai pálya egy magaslatára értem az elmúlt években, és egy ilyen döntést jobb olyankor meghozni, amikor az ember képes még az egészet belátni. Másrészt ezt a munkát nagy szellemi és fizikai intenzitással végeztem 17 éven át. Minden egyes lapszám minden sorát elolvastam megjelenés előtt, és amennyiben indokolt volt, észrevételt, korrekciós javaslatot tettem. A lap terjedelme hétről hétre 250-300 flekk között van, ez 17 év alatt 850-szer ennyit jelentett. Éreztem magamban a fáradtság egyes jeleit, azt, hogy talán nem ártana kicsit lejjebb venni a fordulatszámot. A harmadik ok: 37 éve vagyok a pályán, tizenkilencet húztam le a Magyar Rádiónál, a tizennyolcadikban vagyok a HVG-nél, úgy gondoltam, hatvanhoz közel adhatok magamnak még egy esélyt valami mást kipróbálni. Ha volt két sikeres szakasza az életemnek, hátha lehet még egy harmadik is.
MN: Egy lap életében mindig kulcskérdés a szerkesztőség és a kiadó közötti kapcsolat. Foglalkozott a lap kiadói részével?
LI: Nem foglalkoztam, ez nálunk teljesen szét van választva személyében és szervezetileg is, sőt amíg a két részleg három évvel ezelőtt össze nem költözött egy új épületbe, addig fizikailag is külön voltunk. De belső ügyekről sohasem beszélek nyilvánosan.
MN: Arról sem, hogy milyen interakciók vannak kiadó és szerkesztőség között?
LI: Nem.
MN: A HVG-ben nincs vezércikk. Ennyire ódzkodnak az állásfoglalástól, hogy még véletlenül se kerüljenek a politikai elfogultság gyanújába?
LI: Nem, semmi ilyen koncepció nincs. Amikor 1988-ban átvettem a lapot, akkor az már egy kilenc éve működő sikeres termék volt, és semmi okát nem láttam annak, hogy ezt a műfajt bevezessem. Az európai sajtópalettán a leginkább figyelemmel kísérendő példa számomra a hamburgi Der Spiegel. Ott sem volt soha vezércikk. Érdekesen és politikailag irányultan e műfaj nélkül is nagyon jól tud létezni egy újság.
MN: Van-e olyan ambíció a HVG-ben, hogy alakítsa a politikát, mondjuk egy adott téma "időzített" megjelentetésével?
LI: Olyan korban szocializálódtam újságíróként, amikor a verbális igazságok nagy szerepet játszottak. A verbális igazságokról én nagyon keveset tartok. Újságírói pályám különböző szakaszaiban mindig arra törekedtem, hogy ezek helyett a faktuális igazságokat jelenítsem meg, és a HVG főszerkesztőjeként még inkább ezt az elvet követtem. Az érdekelt, hogy az embereket informáljam, és minél több tudást közvetítsek: klasszikus értelemben vett népművelői szerepet vállaltam. Nem volt soha célom, hogy akár egy politikai, akár egy erkölcsi értékrend folyamatos szószólója legyek. Nem is őrizgettem semmit a fiókomban azért, hogy azt "alkalmasabb" pillanatban közöljük. Ha valamilyen téma fölmerült, és érdekesnek tartottuk, akkor azt földolgoztuk és közreadtuk.
MN: És olyan volt, amikor a HVG politikát csinált? Ha nem is közvetlen következményeiben, de a második-harmadik lépésben esetleg érzékelhetően befolyásolta a politikát?
LI: Hirtelenjében nem emlékszem ilyenre. De nem szeretném azzal áltatni magam, hogy bizonyos politikai folyamatokat, változásokat a HVG hozott volna mozgásba. Megint csak a Der Spiegelre utalnék, ezúttal a szó jelentésére: tükör. Annak vagyok a híve, hogy egy újság ne befolyásoljon, hanem tükrözze azt, ami körülveszi.
MN: Igen, de nem lehet a tényeket úgy egymás mellé rakni, hogy amögött ne lenne egy ideológia, egy elv. Egy újság hétről hétre létrehoz valamit, ami önmagában is állásfoglalás, hiszen maga a szerkesztési gyakorlat lényegében egy nézetrendszer kifejtése.
LI: Ez rendben van. De egy lap előállítása nem azzal a céllal történik, hogy ezen a héten is megvalljuk politikai hitvallásunkat. Nem vagyunk mi hitbéli gyülekezet. Az a cél, hogy a hét legfontosabb vagy általunk annak vélt, az általunk feltárni tudott eseményeiről minél többet az olvasó tudomására hozzunk. Fontos, hogy ha mégis beletrafálunk valamibe, aminek aztán utóélete lesz akár a politikában is, egy percig ne higgyük magunkat emiatt "tényezőnek". Például 1990 óta minden választás előtt interjút közlünk a parlamenti pártok listavezetőivel. Ez zökkenőmentesen zajlott 2002-ig, amikor Orbán Viktor nem volt hajlandó interjút adni a HVG-nek. Újságolvasói és -szerkesztői mivoltomban egyaránt sértve éreztem magam, úgyhogy írtam a lap Vélemény rovatába erről egy cikket, amit azzal fejeztem be: várjuk meg, amíg Orbán Viktor újra ellenzékben lesz, és meglátjuk, akkor miként viselkedik. Három hét múlva a Fidesz elvesztette a választásokat, de nem gondolnám, hogy azért, mert a legnagyobb hetilapban megjelent írás befolyásolta volna a szavazókat. És nem is ilyen szándékkal írtam.
MN: Az mitől függ, hogy egyes témákat részletesen földolgoz a lap, másokról viszont csak alapinformációkat közöl? Például a később nagy visszhangot kiváltott Kaya Ibrahim- vagy Orbán-bányaügyek alapinformációi már jóval a botrány előtt benne voltak a lapban, de a ziccert nem használták ki.
LI: Mondok egy még aktuálisabbat: azok az információk, amikkel most Szijjártó Péter hihetetlen energiával dobálózik az Apró-Gyurcsány-bizottságban, a HVG-ben jelentek meg még évekkel ezelőtt.
MN: A Gyurcsány-sztori jó példa, mert arról a HVG teljes képet adott. De mondjuk a bányaügyről vagy a Fidesz közeli cégek török vendégmunkásnak való eladásáról annak idején csak néhány tényt közölt, nem jelentetett meg róluk átfogó írásokat. Mi dönti el, hogy egy téma érdemel-e vagy sem alapos földolgozást?
LI: Semmiféle megfontolás nincs ezek mögött. Ne vegyék önteltségnek, de ahhoz képest, hogy milyen nagy munkát végzünk, nem dolgozunk túlméretezett stábbal. Van egy tucat szerkesztőnk és két tucat újságírónk. Teljesítőképességünk abban az értelemben korlátozott, hogy nem ragadhatunk le egy témánál. Tudomásul vesszük viszont, ha aztán mások - akár a sajtó, akár a politika - tövábbgörgetik az ügyet, és a mi közlésünket alapanyagként használják.
MN: A "független szerkesztőség" kifejezés körül annyi a félreértés manapság, hogy kíváncsiak lennénk, ön hogyan határozza ezt meg. Miként definiálná a HVG függetlenségét?
LI: Vissza kell menni a kezdetekhez, mert a dolog anélkül nehezen megérthető. A rendszerváltozással párhuzamosan a sajtó önálló életre kelt. Néhány olyan tiszteletre méltó terméktől eltekintve, mint amilyen a Magyar Narancs, a sajtó zömmel már meglévő szerkesztőségekből állt. A nagy napilapokat a gazdáik eladták: ezek jellemzően egy magyar állami intézménytől egy külföldi magánvállalkozáshoz kerültek. A hetilapoknál is volt erre példa, mondjuk a Figyelőé. A régiek közül egyedül a HVG volt az, amely ön-állósította magát. Az első lehetséges pillanat-ban, 1989-ben tettük meg ezt. Valamennyi lap mögött végső soron vagy a párt - a Hírlapkiadó Vállalat -, vagy a kormány - a Lapkiadó Vállalat - állt. A HVG a Hírlapkiadóban volt - mint a Magyar Gazdasági Kamara hetilapja, de hát ez nem sokat számított -, az adta az eszközeit, és az kasszírozta a profitját is.
MN: Már akkor is nyereséges volt a lap?
LI: Amikor 1988-ban a HVG-hez kerültem, a Hírlapkiadónak - amelynek fő tevékenysége a Népszabadság megjelentetése volt - 200 millió forintos profitja volt. Ebből 36 milliót a HVG produkált. 1989-ben gründoltunk egy saját kiadót - ez lett a HVG Kiadói Rt., amely mindmáig fönnáll -, és a hetilap kiadói és tulajdonjogát ennek a birtokába juttattuk. Ettől kezdve a mi fejlődésünk totálisan eltért a többi, már a rendszerváltozás előtt is létező lapétól. A többiek pechje szerintem hosszú távon az volt, hogy viszonylag rövid idő alatt teljes tulajdonosváltás ment végbe, amiből az alkotó munkaközösség érdemben kimaradt. A mi abszolút függetlenségünk a születésünkben gyökerezik. Továbbá: soha egyetlen pártnak sem adtuk meg a sanszot, hogy befolyást gyakoroljon az újságra. Voltak kísérletek, főleg a rendszer-váltás körüli időkben, bár később is, amiket nagyon keményen visszavágtunk. A harmadik, ami a függetlenség záloga, a pénz: 1989-től máig soha nem voltunk senki másnak a pénzére rászorulva. A HVG már a magánosítás előtt is nyereségtermelő újság volt, a piacosodással pedig jöttek a hirdetések, ami növelte a bevételeket. Egyetlen olyan évünk sem volt, hogy ne termeltünk volna nyereséget, vagy likviditási gondunk lett volna.
MN: Miben álltak a politika befolyásolási kísérletei?
LI: Mivel a kollégák munkájukból adódóan valamennyi politikai erővel tartották a kapcsolatot a rendszerváltás idején, így rajtuk keresztül valamennyien megpróbáltak a lap hasábjaira kerülni. Ezt határozottan elhárítottuk. Úgyhogy ezek el is maradtak, aztán már csak egy dolgot, a zsarolást kellett visszaverni.
MN: Például?
LI: Amikor X. Y. bankvezér azzal jött, hogy ilyen meg olyan okok miatt lemondja a hirdetéseket az újságban. Idővel persze rájött, hogy neki nagyobb szüksége van a HVG-ben való hirdetésre, mint nekünk az ebből származó bevételre.
MN: Ebben a konstellációban mit tudott egy politikus kínálni?
LI: Nem tudom, mert már erre sem adtuk meg nekik a lehetőséget. Illetve egyetlen esetben jutott el odáig a dolog, hogy Pokorni Zoltán oktatási miniszterként leült a szerkesztőség néhány tagjával, és ismertette ötleteit az együttműködésre. Mire azt mondtam: ne haragudjon, miniszter úr, de együttműködni sehogyan sem tudunk.
MN: Járnak politikusok a szerkesztőségbe?
LI: A kilencvenes évek elején jártak, ma már nem.
MN: Meghívásra jöttek vagy maguktól?
LI: Nem hívtunk mi senkit. És amikor látták, hogy velünk semmire nem mennek, elmaradtak.
MN: Visszatérve az önállósodásra: hogyan engedte el a Hírlapkiadó magukat? Mert nem magától értetődő, hogy egy nyereséget termelő egységet csak úgy kienged a kezéből egy süllyedőben lévő állami vállalat.
LI: A lényeg a süllyedő hajón van. Ennek már nem volt sem kapitánya, sem energiája arra, hogy felszínen tartsa magát. Ezt tudtuk kihasználni. Máig hálát adok a sorsnak, a történelemnek, hogy megadta nekünk a lehetőséget erre. Nagyon sok mindennek kellett összejönnie: ha nincs az 1988-as pártértekezlet, ha nem vág-ják ki a régi pártvezetőket, ha nem lett volna Bős-Nagymaros ürügyén egy nagy társadalmi megmozdulás, ha nem jönnek létre sorban a pártkezdemények és még sorolhatnám, akkor talán nem is lehetett volna meglépni. De lehetett, és mi fölismertük: itt a pillanat, hogy önállósodjunk.
MN: Akkor ez egy kegyelmi pillanat volt, tetézve azzal, hogy a párt- vagy állami vezetésből sem vetett senki szemet erre a nyereséges vállalkozásra.
LI: Persze, itt nagyon sok szerencsés momentumnak kellett egyidejűleg összejönnie. Ma is meggyőződésem, hogy a HVG-nek nem volt más választása, de az is, hogy a sajtó többi részének is vállalnia kellett volna: ha bármilyen kínok közepette is, de a saját lábára áll.
MN: A HVG nyereségtermelő vállalkozás lévén ezt megtehette, de egy nagyobb lap tőke híján hogyan kezdhetett volna neki?
LI: Én sem hiszem, hogy mondjuk egy napilap kollektívája nagy hitelt kaphatott volna bárhonnan is. De az önállóság deklarálására, ami aztán a valódi függetlenség alapja, szerintem más út akkor nem létezett. Az más kérdés, hogy egy napilapnak idővel stratégiai befektető partnert kellett volna találnia vagy akár egy kockázatitőke-társaságot, amely az anyagi hátteret biztosítja. Önállóságát máshogyan nem tudta volna megteremteni és igazolni.
MN: A tulajdonosi összetételből ön szerint levezethető egy lap függetlensége?
LI: Semmiképpen sem mitizálnám a szerkesztőségi tulajdont. Szinte mindegy, hogy egy kollektíva, egyetlen magánszemély vagy jogi személy-e a tulajdonos. Az a fontos, hogy csakis egyetlen érdeke legyen: minőségi, piacképes sajtóterméket előállítani. Tehát ne legyen ezen kívül sem más üzleti, sem politikai érdeke. A mi példánk azt igazolja, hogy meg lehetett állni saját lábon szellemileg és gazdaságilag is. Amikor pedig szükség lett külföldi tőkeerős szakmai befektetőre, akkor sem azért, mert invesztálni kellett volna a vállalkozásba - ezt mindig is képesek voltunk önerőből megtenni -, hanem azért, hogy azok az emberek, akik erre a lapra tették föl az életüket, a munkájuk megbecsülését abban az értelemben is realizálják, hogy egy vevő pénzt ad a tulajdonukat megtestesítő részvényükért. Semmiféle lelkiismeret-furdalásom sincs, hogy két évvel ezelőtt eladtuk a HVG-t. Már csak azért sem, mert abszolút garanciái vannak a szerkesztőségi függetlenségnek. És azért sem, mert az eladás aktusában semmi mást nem látok, mint az azt megelőző huszonöt évnyi munka elismerését.
