Interjú

„Alighanem az új bérlők névsora is megvan”

Haraszthy László a nemzeti parkok hatáskörelvonásáról

  • Tamás Gábor
  • 2015. április 26.

Belpol

A nemzeti parkok igazgató­ságai a jövőben nem köthetnek szerződéseket a földterületeikre, ez a jog a Nemzeti Földalaphoz kerül. Az ellenzék és a természetvédő szervezetek egy újabb állami földmutyi lehetőségét látják az eljárásban. Szakmai szempontból a lépésnek igazolható oka nincs, az országnak viszont kárt okoz – ezt állítja Haraszthy László természetvédelmi szakértő, 2002 és 2010 közötti környezetvédelmi miniszterhelyettes, majd szak­államtitkár.

Magyar Narancs: A hazai földvagyonban mekkora tétel a nemzeti parkok területe?

Haraszthy László: Tíz nemzetipark-igazgatóság működik Magyarországon, a vagyonkezelésükben lévő összterület nagyjából 300 ezer hektár. Tisztázzuk az elején: a nemzeti park egy er­re a célra kijelölt terület, míg az igazgatóságok – amelyeknél bizonyos intézkedési jogok elvonását tervezi most a kormányzat – azok az intézmények, amelyek ezek működtetését biztosítják. Ez a két fogalom még a szakmai közbeszédben is keveredik időnként. Jelen pillanatban tíz nemzeti park van Magyarországon. Ezek között van mozaikos jellegű, vagyis több területdarabból álló, mint például a kiskunsági, a körös–marosi vagy a duna–ipolyi, illetve egybefüggőek, mint a bükki, a hor­tobágyi, az aggteleki. Azért nincs egybefüggő terület mindenütt, mert amikor néhány évtizede ezeket kijelölték, az emberi tájalakító tevékenység több helyen már olyan mértékű volt – beépítés, út, ipari üzemek létesítése, felszántás stb. –, hogy arra gyakorlatilag nem volt már lehetőség.

MN: Mit kell pontosan nemzeti park alatt érteni?

HL: Ez egy nemzetközileg elfogadott kategória. Az adott ország olyan, természetes vagy ahhoz közeli állapotban megőrzött, jellegzetes területe, amelyet azért helyeznek védelem alá, hogy mind a természeti, mind a kulturális örökség fennmaradhasson, illetve a következő nemzedék számára is bemutatható legyen. Magyarország speciális helyzetben van, mert a nemzeti parkok mellett más országokhoz hasonlóan vannak tájvédelmi körzeteink és vannak külön természetvédelmi területeink is, de nálunk ezeket szintén a nemzeti parkok igazgatóságai kezelik, működtetik.

MN: Hogyan oszlik meg a védett területek besorolása?

HL: Mindent egybevéve az ország területének mintegy tíz százaléka védett. Ennek meghatározó többsége erdő és gyep. Minimális mennyiségű a szántó, a többi egyéb besorolású, például mocsár és láp. Az erdő és a gyep azért szerepel döntő arányban, mert ezeknél viszonylag jó az esély, hogy megőrizték természetes állapotukat.

MN: Igazából a rendszerváltás óta érzékelhető feszültség a védett területek körül.

HL: Amikor ezek többségét az elmúlt évtizedekben, az előző társadalmi berendezkedésben kijelölték, nem nagyon kérdezte senki, hogy pontosan kinek is a tulajdonai. Téeszé, államé, egyházé, tanácsé, bárkié? Valamilyen egyeztetés után védetté nyilvá­nították, és a dolog ezzel el is lett rendezve. A rendszerváltozás után viszont fontosak lettek a tulajdonviszonyok. Amikor jött a vagyonnevesítés és a kárpótlás, egy korábbi törvény alapján a védetté nyilvánított területeket nem lehetett semelyik árverési vagy egyéb juttatási földalapba sem ­kijelölni, és ebből bizony helyenként akár súlyos feszültségek is keletkezhettek. De ez törvény­szerűen következett be, hiszen 1948-tól a rendszerváltásig egy kisebb megyényi mezőgazdasági terület tűnt el az országban, vagy­is lett átsorolva mindenféle más hasznosításba: útnak, ipari területnek, városi lakótelepnek. Képtelenség lett volna ezeket bárhogyan is visszaadni. Ám 1993-ban egy zavaros szilveszteri törvénykezési folyamatban mégis született olyan döntés a parlamentben, amely alapján lehetővé vált kárpótlásba kijelölni védett területeket. Ezt azonban később az Alkotmánybíróság visszavonatta. Ekkorra viszont már mintegy há­rom­százezer hektár „kicsúszott” a természetvédelem felügyeletéből. Az alkotmánybírósági döntés viszont kimondta, hogy az állam vegye vissza a területeket saját tulajdonba, mégpedig kisajátítás útján, vagyis pénzért, és ezeket a területeket kötelező érvénnyel adja a nemzeti parkok igazgatóságainak vagyonkezelésébe.

MN: Ez a mai Magyarországon nem hangzik túl jól. Voltak is vádak, hogy néhányan nagyon jól jártak ezekkel a „visszasajátításokkal”.

HL: Egyetlen olyan eset sem fordult elő, hogy a vásárlásokat bárki is sikerrel megtámadta volna a bíróságon.

MN: Politikai támadás viszont volt több is. Pepó Pál, az első Orbán-kormány kisgazda környezetvédelmi minisztere például egyebek mellett azzal próbálta eltávolítani Aradi Csabát a Hortobágyi Nemzeti Park éléről, hogy vásárlásaival hűtlenül kezelte az erre adott költségvetési forrásokat. (Erről lásd: Barbárok, MaNcs, 2000. február 10.)

HL: Igen, és ezután Aradi még öt évig vezette Hortobágyot, majd nyugdíjba ment, Pepó pedig eltűnt a süllyesztőben. Ami a forrásokat illeti, azokat meglehetősen szigorú rendszabályok szerint lehetett csak felhasználni. Volt egy éves vásárlási keret, ezt valamilyen arányban szétosztották a nemzeti parkok igazgatóságai között, aztán egységes rend szerint jöhettek a tárgyalások a tulajdonosokkal, majd a szerződéskötés, kifizetés.

MN: Ki mondta meg, hogy mennyibe kerülhet egy hektár felvásárolt föld?

HL: A földforgalomban létezik egy olyan fogalom, hogy „helyben szokásos ár”. Mindenki tudja, hogy a hajdúsági löszháton hektáronként egymilliós ajánlatért azt sem mutatják meg, hol is van a föld, miközben kunsági homokos területeket, szikes legelőket akár már négyszázezer forintért is lehet venni. De minden esetben készült hivatalos értékbecslés is.
A mai nemzeti parki vagyonkezelt terület igazából az 1996–98 közötti időszakban állt össze. Később már csak kisebb tételek kerültek be a rendszerbe. A hálózat kialakult, és az azóta is félévente leadott vagyongazdálkodási jelentés szerint normálisan működik is. Az igazgatóságokhoz kötődő állatlétszámok nem csökkennek, a kibocsátott, kiváló minőségű termékek keresettek, a gazdálkodás egészében senki nem talált eddig kivetnivalót.

MN: Akkor mégis mi történik most? Miért nyúlnak egy működő rendszerhez?

HL: Sejtések vannak természetesen. Az mindenesetre furcsa, hogy a jelenlegi kormányhatalom 2010-ben nemhogy nem nyúlt a nemzeti parkok igazgatóságainak addigi vagyongazdálkodásához, de kisebb finomításokkal több hosszú távú stratégiájába is be­emelte a kialakított rendszert. Semmiféle természetvédelmi indok nincs a tervezett intézkedés mögött, itt jogkörökről, szerződési hatalomról szól az előterjesztés. Az igazgatóság a lejáró bér­leti szerződéseket már nem kötheti újra, azt majd a Nemzeti Földalap illetékesei tehetik meg.

MN: Az onnan befolyó pénzt is elveszik a nemzeti parkoktól? Egyes számítások szerint 120-140 ezer hektár van jelenleg külső bérlők kezében a nemzeti parkok által vagyonkezelt területből.

HL: A bérleti díj sorsáról az előterjesztés nem intézkedik. Egy nemzeti park igazgatósága ma általában három forrásból jut „gazdálkodása” révén bevételhez. Van az emlegetett bérleti díj, a területen megtermelt áruk értékesítéséből befolyó összeg, és a turisztikai, vendégfogadási és egyéb tevékenységből származó bevétel. Ha ebből a bérleti díj kiesik, az nyilván nehéz helyzetet teremt.

MN: Olyan vád is elhangzott, hogy a nemzeti parkok igazából nincsenek pénz híján, meglehetősen nagyvonalúan intézik a beszerzéseiket. Nyugati terepjáró, drága messzelátó…

HL: Rendben, vállalom, nyugati terepjárókkal én „szórtam meg” a parkokat még államtitkárságom idején. De ennek nagyon is józan, praktikus oka volt. Korábban, még valamiféle exszovjet kártérítésként kaptunk több száz Niva gépkocsit, amelyek a kétezres évek elejére végképp elkoptak. Horrorisztikus költségekkel lehetett volna csak üzemben tartani
a darabonként kétszázezernél is több kilométert futott állományt, és akkor körülnéztünk, mit lehetne helyette venni. Egyszerűen nem volt olyan árú autó a piacon, amit nagy mennyiségben, megfelelő üzemeltetési mutatókkal be lehetett volna szerezni. Találtunk egy korszerű típust, ami egyébként már rég megtérítette a flottaárát fogyasztásban, karbantar­tás­ban, mozgásképességben. De messzelátó sincs már olcsó. Az NDK megszűnt, a Zeiss távcsövet is euróban mérik – ami egyébként a határban mindennapos munkaeszköz éppúgy, mint a megbízható gépjármű.

MN: Most viszont eltűnhet min­dennek a forrása. Kinek lenne ez jó?

HL: Igen, korábban is felmerült, hogy miért is kapnak egyre nagyobb területeket a nemzeti parkok igazgatóságai, ha amúgy meg mindjárt tovább is adják azokat bérbe. Először is tudni kell, hogy a területeken úgynevezett extenzív gazdálkodást szabad csak folytatni, ami a gyepek esetében szinte kizárólag a legeltető állattartást jelenti. Ebben külön tényező az, hogy a parkok igazgatóságai a szerződéskor nagy súlyt helyeztek arra, hogy ennek során az őshonos, tradicionális fajták kerüljenek előtérbe, mint például a szürkemarha, a mangalicadisznó vagy a rackajuh. A parkok e munkájukban nagyon szép eredményeket mutattak fel. Akár azonnal is fel lehet mondani a jelenlegi bérleti szerződéseket, bár az drága és jogilag is támadható eljárás lenne, de dönthet így a hatalom akár már holnap is. Hogy kinek lenne jó? Nyilván az új bérlőnek, aki a földalaptól talán kedvezőbb feltételekkel is területhez juthat, mint a jelenlegi gazdálkodók. Az állami földbérlet feltételéül ugyan eddig is megszabta a földalap az állattartás meglétét, de az ellenőrzés nem túlságosan szigorú. Márpedig a legelőkre is jár a hektáronkénti hetvenezer forintos normatív támogatás. A területet kultúrállapotban kell tartani ugyan, de ez évi egy-két kaszálással is megoldható, a „gazdálkodó” zsebében pedig ott marad hektáronként és évenként minimum ötvenezer forint. Neki jó, de az ország rosszul jár, és a jelek szerint ezt nem érzik a jelenlegi döntéshozók.

MN: Miért jár rosszul az ország?

HL: Mert egy fontos és másutt kevéssé meglévő, ráadásul a vidéki megélhetésben is komoly szerepet játszható adottságunkat pazaroljuk el így. Az ország erős tíz százaléka legeltetésre alkalmas gyepterületekből áll. A fű magától nő, a gondozott területeken legelő állat húsa értékesebb, mint az intenzív tartásból származó, „porokkal” hizlalt jószágé. Ez az ország milliárdokat költ el olyan közmunkaprogramokra, amelyek mögött valódi teljesítmény nincs. Eközben a vidéki emberek számára igenis megélhetési forrás lehetne a jelenleg nem vagy csak alig gondozott területek használata, az állattartás vagy éppen a megőrzendő természet gondozása. De ezt az egészet nem lehet úgy felszeletelni, hogy ettől eddig ez foglalkoztatáspolitika, onnantól állattenyésztés, amonnantól meg természetvédelem. Még akkor sem, ha az éppen készülő rendelkezés látszólag csak a nemzeti park igazgatóságok intézkedési jogának elvonásáról szól. Ez elvileg valóban lehetne egyszerű adminisztrációs lépés, legyen egységes a rendszer, mondják. De minden egységesítésnek ára van, ha nem holnap kell is megfizetni. Kíváncsi leszek, vajon az új rendszerben is olyan transzparens módon zajlik-e majd a bérleti szerződések meghirdetése és elbírálása a nemzeti parkok körül, mint eddig. Az elmúlt néhány év földügyi tapasztalatai alapján vannak kétségeim.

MN: Van esély arra, hogy a kormány tavaly decemberi ígéretéhez híven mégsem nyúl hozzá a nemzeti parkok földjeihez?

HL: Nincs. Ezt már eldöntötték az illetékesek, és alighanem az új bérlők névsora is megvan. Ha másutt nem, egyesek fejében.

Neked ajánljuk