"Nincs napirenden, hogy kikerüljenek az önkormányzatok tulajdonából az egészségügyi intézmények" - állította Szócska Miklós egészségügyi államtitkár a Világgazdaságnak adott tavaly nyári interjúban. Idén februárban a Medical Tribune szaklapnak úgy pontosított, hogy "bár a fővárosban a tulajdonosi kör egységesítése a legjobb megoldás, ez nem jelenti azt, hogy másutt is ez lenne a célunk". Az ágazat átalakítását taglaló, júniusban publikált Semmelweis Terv ennek megfelelően szintén arra jutott, hogy csak a 12 budapesti fekvőbeteg-intézmény fenntartói és tulajdonosi jogait veszi át az állam, a "szakmai működés összehangolása" végett. A Fidesz- KDNP múlt heti hajdúszoboszlói frakcióülése után viszont Lázár János bejelentette, hogy a jövőben az egész országban állami feladat lesz valamennyi fekvő- és járóbeteg-ellátás, tehát a településekhez csak a háziorvosi és a védőnői ellátás fog tartozni. Szócska Miklós erre úgy reagált, hogy "Hajdúszoboszlón a szakmai érvekfelülírták a politikaiérdekeket". A magyar egészségügy permanens reformját tekintve nemigen lehet már semmin csodálkozni, de ez azért új: az egészségügyi kormányzatnak (hivatalosan) nem kellenek a kórházak sem, de végül győzelemként ünnepli, hogy még a szakrendelőket is megkapja. Noha a teljes államosítás terve leírva nincs, és szóban is csak nagy sokára hangzott el valami hasonló, a szándékot korábban is mindenki készpénznek vette - az egészségügy jelenlegi irányítói ugyanis mindig a centralizáció híveinek számítottak. Az eddigi mellébeszélésnek valószínűleg ugyanaz volt az oka, mint ami magának a központosításnak is: a helyi érdekek minél hátrébb szorítása, és amíg nem beszéltek róla, addig legalább kevésbé akarták megfúrni.
Mellette, ellene
Mivel az egészségügyi ellátás a jogszabályok szerint jelenleg az önkormányzatok feladata, három különösen fontos dologban ők döntenek: a kapacitások elosztása (melyik intézményben legyen például aktív ágyas sebészet, egynapos szemészet, fül-orr-gégészet, rehabilitációs osztály stb.), a fejlesztési forrásokból milyen új ellátásokat alakítsanak ki, vagy melyik intézményt, osztályt újítsák fel, valamint az eszközöket, berendezéseket, szolgáltatásokat melyik beszállítótól rendeljék meg. A központi tulajdonlás előnyeként legtöbbször az utóbbi kompetencia megszerzését szokás említeni, mondván, hogy az egy kézben összpontosuló beszerzésekkel árkedvezményeket lehet elérni, és a korrupciós veszteség is mérsékelhető. Jellemző, hogy mivel egyelőre nem dőlt el, vajon az állam tulajdonosi jogait végül a minisztérium (vagy annak egyik szervezete), netán a megyei kormányhivatalok fogják-e gyakorolni, a beszerzésekért még folyik a harc. Miután Pesti Imre, a fővárosi kormányhivatal vezetője jelezte, hogy Budapesten speciel magának szeretné a jogosítványokat, Szócska Miklós azt nyilatkozta: "Aki most olyanokat üzen, hogy enyémek lesznek a kórházak, az tulajdonképpen a beszállítóikörének meg a befolyási övezetének üzen, hogy továbbra is velem kell tárgyalni."
A másik két kompetencia persze ugyanilyen fontos, és a kormány itt sem indokolatlanul elégedetlen a helyi döntéshozatallal. Minisztériumi forrásunk kifejezetten indulatosan ecsetelte például a fejlesztési pénzek felhasználását: a beruházások indoka leginkább az, hogy az átadáskor a polgármester jó színben tűnjön fel, aztán az állam finanszírozhatja a nagyjából fölösleges kapacitást az idők végezetéig. Az uniós pályázatokból is gyakran szökkennek szárba olyan szakrendelők, újulnak meg olyan osztályok, amelyek fenntartása problematikus, látogatottsága csekély, a térség egészségügyi mutatóit aligha javítja, ellenben becsődölés esetén a támogatás visszafizetendő. A kapacitások racionális elosztása legendásan irányíthatatlan, kórházat bezárni pedig még a vaddisznónak tartott Molnár Lajosnak is alig-alig sikerült.
Az indokok tehát érthetőek, csak a megvalósítás sikere tűnik esetlegesnek (az államtitkárság kérdéseink megválaszolásához türelmet kért, mivel egyelőre "csak" frakciódöntés volt). Az állami irányításra tudniillik eddig is voltak eszközök. Például az előző egészségügyi kormányzat jogszabályban írta elő, hogy minden olyan beszerzés, amely többletkapacitásnak minősül (mert mondjuk új eljárást honosít meg egy kórházban), csak akkor finanszírozható, ha az Országos Egészségbiztosítási Pénztár előzetesen befogadta, azzal az ÁNTSZ és az illetékes szakmai kollégium is egyetértett, valamint az egészségügyi és a pénzügyminiszter is rábólintott. Sőt az aktív ágyak intézményenkénti számáról is jogszabály rendelkezett. Abban sem gátolta semmi az államot, hogy adott esetben nagyobb finanszírozást adjon valamely egynapos ellátásra ahelyett, hogy a napokig tartó értelmetlen kórházi befektetést díjazza több pénzzel. Ezeket a gyakorlatban sokszor mégsem sikerült megvalósítani. Tény, hogy amennyiben az intézmények és ezáltal végképp minden döntés az államtitkársághoz kerül, mindezt házon belül lehet rendezni. Csakhogy arra semmi garancia nincsen, hogy - amint az a kormányhivatalok mozgolódásából már most is egyértelmű - az eufemisztikusan csak lobbiérdekeknek nevezett "egyéb szempontok" nem jelennek meg immár az állami intézményrendszeren belül. Továbbá a decentralizáció sem egy légből kapott találmány, kismillió információ valóban csak helyben áll rendelkezésre; egyfajta helyi hálózat kiépítése nem lesz megspórolható. További problémát jelenthet, hogy ha minden funkció - a tulajdonlás, finanszírozás, szakmai felügyelet, betegjogvédelem stb. - szétválasztott független intézmények helyett egyetlen kézben összpontosul, exponenciálisan megnő a rossz döntések lehetősége, hiszen senkinek nem érdeke a hibákat feltárni.
Kiadás, bevétel
A fővárosi intézmények államosítását például a korábbi szaktárca több háttérintézményének egybegereblyézésével létrehozott Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet fogja koordinálni: a gyógyszer- és eszközbeszerzésekhez hozzájárulást kell kérni attól a szervezettől, amelyik a gyógyszerek engedélyezését és az orvosi eszközök tanúsítását is végzi (ha minden jól megy, ide kerül a kórházi finanszírozás mértékét alapvetően meghatározó kódkarbantartás is).
A tulajdonosváltásnak mindenesetre komoly költségei lesznek, és jó ideig el fog tartani. A kórházak 45 milliárd forintnyi tartozásállományát az átvétel előtt rendezni kell, a folyamatban lévő beruházásokat be kell fejezni, a beszállítói szerződéseket le kell zárni. A duális finanszírozás miatt jelenleg a működési költségeket az egészségbiztosító fizeti, míg a felújítási, eszközpótlási kiadások, fejlesztések önrészei a fenntartók költségei. Az önkormányzatok ismert helyzete miatt utóbbira a kelleténél persze jóval kevesebbet fordítottak, de évente 50 milliárd körüli összeg azért így is kijött - ezután erre is központi forrásból kell áldozni. Az intézmények dolgozóit átadni-átvenni elméletileg egyszerű dolog - hacsak el nem terjed, hogy az elbocsátás után sokkal ésszerűbb felvenni a végkielégítést, majd néhány hónapig pihenni, miközben az új tulajdonos térden állva fog könyörögni, hogy vállalják el a régi munkakört.
Az egészségügyi államtitkárság természetesen úgy kalkulál, hogy ezen egyszeri költségeket bőven kompenzálják a hatékonyság javulásából adódó megtakarítások. Kétségtelen, hogy ha a szféra ismerői közül bárkit kérdeztünk, egy dologban teljes volt az egyetértés: Szócska Miklós és válogatott csapatának tagjai valóban hisznek a központi irányítás sikerében. Egyik forrásunk úgy vélte: "Molnár Lajos is naiv volt, elhitte a szociknak, hogy lesznek magánbiztosítók, akik racionalitást visznek a rendszerbe. Szócska Miklós is idealista, azt hiszi, hogy taktikázással, kompromisszumok kötésével még ebben a korrupt országban is létrehozható olyan rendszer, mint Svédországban."
