2014. 07. 20. vasárnap
Amúgy hétvégén nem szoktunk demonstrálni – de hát egy éjszakai SMS, amit csak reggel, ébredés után láttam meg, nem hagyott víkendre menni. „Az angyal leszállt, a Szabadság tér bezárt”. Magyar Fruzsina tízre hívta az elérhetőket, én délre értem, lélekszakadva. A századik nap után ez a pofon fájt, de nagyon. Nem csak nekünk, tüntetőknek – de az egész városnak: belerándult a Facebook. Tíztől kettőig döbbenten méricskéltük az elénk táruló látványt, a többtonnányi giccstömeget – ha legalább rendes giccs lenne, ahogy Mécs Imre mondta –, aztán csak kapkodtuk a fejünket, olyan hirtelen történt: tojások röpültek a rendőrsapkák között, jól irányzottak.
| ||
De valaki ugyan kiütötte a tálca tojást a kézből, mely a szobrot sorozta, hogy képzeli, rontottunk rá az illetőre felháborodottan, mire ő, hogy Afganisztán többe kerül, az ellen tüntessünk vagy Gáza ellen – ezek visszatérő motívumok egyébként. Valami csoda folytán a tálca tojás nagyjából sértetlenül ért földet, és folyt tovább a célba dobás. A rendőrök csak néztek, ahogy mi is, és filmeztek, mi nem különben. Minden találatot üdvrivalgás kísért, minden loccsanást. Sistergett a forró fém – a jellegzetes bűzt, ami a zápuló tojással jár, még azt se bántuk. Délután viszont már erős vízsugárral mosták az izmos férfitestet, mire mállani kezdett a festék vagy mi. Jön le az antikolás, valaki így mondta. Az angyal mellkasán és karján leprafoltok terjedtek zölden, mintha belülről rohadna. Lehet, hogy graffitiálló? Biztos az, de a záptojást meg a magasnyomású vízsugarat rosszul bírja. Este, gyógyírként lassan gyógyuló halálos sebünkre, a krétakörösök érkeztek egy hatalmas tükörfóliával. Gulyás Marciék elképesztően ütős projektje varázslatossá tágította a szövegkörnyezetet: mintha mesébe léptünk volna, elvarázsolt kastélyba. De nincs új a nap alatt a Szabadság téren sem: Gulyásék projektjének előzménye egy borotválkozótükör az installációnk közt, melyet egy nyomdász és a felesége tett ki még az első napokban „Nézz szembe magaddal” felirattal. A krétakörös tükör hatalmas, ha szembeállunk vele, kitakarja az angyalt – aki egyébként fennállásának röpke két napja alatt bőven kapott hideget-meleget.
2014. 07. 21. hétfő
| ||
Reggel fél kilenctől ismét résen állunk: várjuk az „átadást”, még mindig az éjszakai merénylet hatása alatt. Nehéz elhinni, hogy megtették, stikában, gyáván, szívtelenül. Kevesebbet érünk Orbánnak, mint a devizahitelesek, pusztán azért, mert nem dobálózunk a kerítése tövében – morfondíroztak egyesek, de mások mást mondanak, például, hogy Demszky Gábortól, a hétfői szónokunk hírétől ijedtek be, mikor péntek délután megneszelték a fellépését. Ezért lett ilyen viharosan lezavarva a Nagy Fidesz Svindli. Tudja az ördög.
A ZDF német tévé fülese szerint fél tizenkettőkor lesz az „átadás” – többtucatnyi kamera vár a bevetésre.
A kormány.hu oldalon semmi extra, semmi infó. Forrósodik a helyzet, tűz a nap, fülled a levegő: mostan izzó gömbvillámokkal álmodunk. Egy nő angolul közvetíti a nagy semmit a telefonján – közben felém villan a szeme, vádlón, hogy a magyarok mekkora balekok, hogy sehol Európában nem hagynák, sem Prágában, sem Berlinben, sem másutt, ami itt van. Érkezik egy úr, tábláján felirat: „Monument to exculpate hungarian collaborators/Viktor Orban falsehood”. Angliából jött 1960-ban, csepeli lányt vett el az öntödéből. Skóciában született 1944-ben, s most mégis itt küszködik a könnyeivel, szemét az országalmára szegezve: szégyen-gyalázat, amit velünk tesznek, mondja. Egy órán át áll mozdulatlanul, az angyallal szemezve, végül a táblát otthagyja a többi relikviánk között. Lassan dél lesz, aztán elmúlik, a türelmetlenség fokozódik, az újságírók eltikkadnak, felhergelik magukat a jobboldali radikálisok. A magyarok pénzén lopjuk a napot, vicsorognak, s jön a szokásos szópárbaj: de hát mi is magyarok vagyunk – vagy nem? Vagy mi baja velünk, hogy így szólít meg minket? Szerinte meg mi szólítjuk meg már száz napja, vagy ki tudja mióta, állandóan és agresszív hangon az egész nemzetet! Hú. Előremenekülünk hirtelen ötlettől vezérelve, Zoltai Andrea és Magyar Fruzsina ösztöneire hangolódva: nyolcan-tízen, cipőnket akkurátusan a szökőkút peremére helyezve, mezítláb néma sort alkotunk. Vágjátok ugye, jobbikosok?
| ||
Röhögcsélés, farkasszemet nézünk a kamerák kereszttüzében, aztán váratlanul dalra fakadunk, elénekeljük az Örömódát. A jobbikosok szétszélednek, vége az első felvonásnak. Az én vádlóm is megnyugszik, magyarra vált, 1956-ban hagyta el az országot, mint utóbb kiderül. S végezetül minden megtörténik, aminek meg kell történnie: egy hajléktalan társunk érkezik futva a Hercegprímás utca felől a hírrel: nagy, fekete, kormányrendszámú Mercit látott a Hold utca felé kanyarodni. Ismét rendezzük sorainkat, aki szedelőzködött, az is itt marad.
Rien. Másfél óra múlva jön az MTI-hír: Lázár sajtótájékoztatón közölte, hogy együtt érez velünk és az áldozatok hozzátartozóival úgy kormányszinten, mint emberileg és zeneileg, jutalmul sztornó az „átadás” – viszont az eredeti felállás marad: ha nincs német megszállás, nincsenek áldozatok. Hát így állunk. Gyávák face to face kimondani, hogy a mi mindenkori cipőink annyit sem érnek Orbánnak, mint egy koszos stoplis, erről van szó. „Átadás” híján a kordonok maradnak a rendőrsorfallal együtt – de maradunk mi is, itt maradunk.
Hat órakor jön Demszky Gábor: Fischer Ádám után rá jöttek eddig a legtöbben. Mint mondja, a berlini falat is „1961 egy forró, nyári éjszakáján, a sötétség leple alatt” emelték, hozzátéve, hogy „az éj leple alatt emelt építményeknek mindig ugyanaz lesz a sorsuk”.
Milyen emlékmű az, amit rendőrökkel kell védeni, kérdi valaki, aki először tévedt az Eleven Emlékmű vitapartnerei közé. Aktuális vendégünk egy 64 vármegyés pólóban a minap közénk csöppent ifjú ember, annyira ifjú, hogy még provokátornak is az, hiába kezdi azzal, hogy „ti tényleg mit gondoltok a cigányokról?” S hiába folytatta így: „mi bajotok, de tényleg, az emlékművel?” Jovánovics György és Rényi András találmánya jól szuperál, köszönhetően az odaadó moderátoroknak is. Valóban úgy van, ahogy a körben ülők állítják: talán még sosem voltak együtt, és beszélgettek, ordítozás nélkül, bal- és szélsőjobboldaliak arról, hogy mit utálnak legjobban egymásban. Vagy mit nem értenek. Vagy mit szeretnek – bár erről nincs túl sok mondandó.
