Az eltévedt hullámlovas

Az elmúlt hónapokban senki nem panaszolta a magyar miniszterelnöknél többször, hogy nincs közös európai megoldás a menekültválságra. És senki nem tett többet azért, hogy ne is legyen.

Huszonnyolc ember, aki formálja, sokkolja és felpezsdíti az európai közéletet. Ezzel a címmel közölt listát a brüsszeli Politico magazin december 2-án. Az első helyen Orbán Viktor végzett, szinte kizárólag a menekültválságban tanúsított fellépésének köszönhetően. Egy héttel később a Time Angela Merkel német kancellárt választotta az év emberének, az elsődleges ok ott is a menekültpolitika volt. „A bomlasztó konzervatív” – írja a Politico Orbánról, míg az amerikai hetilap „a szabad világ kancellárjának” nevezi Merkelt.

Bár a sajtó jelentősen túlbecsüli Orbán befolyását az európai menekültpolitikára, és sokan masszívan félreértik Merkel nyár végi „határnyitását” is, tény, hogy a két politikus az Európa előtt álló megoldási lehetőségek szimbólumává vált. Szlovákia, Csehország, Lengyel­ország és Románia kormánya szavakban a magyar miniszterelnökhöz hasonlóan lépett fel a menekültekkel szemben, de a nekibuzdulást tettekkel nem bizonyíthatták, mivel a menekülthullám mindeddig elkerülte őket. Svédország a lakosságához viszonyítva Németországnál is több menekültet fogad, a világlapok címoldalaira mégis a német wilkommenskultur képei kerültek, nem Stefan Löfven szociáldemokrata kormányának eleinte lelkes, majd egyre kétségbeesettebb nyilatkozatai.

Orbán augusztus óta Brüsszel mellett Merkelt teszi felelőssé a menekültválság eszkalálódásáért, és a német kancellár is egyre inkább ellenfélként tekint Orbánra; a vs.hu információi szerint a november 12-i máltai menekültügyi csúcs idejére tervezett találkozójukat le is mondta. „Orbán eddigi összetűzései az EU-val elsősorban saját hatalmi berendezkedéséről szóltak. Az volt a kérdés, hogy egy-egy magyar intézkedés megfelel-e az uniós normáknak. A migráció ezzel szemben európai ügy, a súlya Németországon, Svédországon és Ausztrián van. Most az a tét, hogy Magyarország kiveszi-e a részét egy közös probléma megoldásából” – indokolja Balázs Péter volt külügyminiszter a viták hevességét. „A magyar külpolitika szabadságharcos retorikája ellenére az elmúlt években minden fontosabb kérdésben követte a Németország által diktált EU-s mainstreamet. A kvóták ügyében történt az első látványos ellentartás. Merkelt az is felbőszíthette, hogy Orbán beavatkozott a német belpolitikába, amikor szeptemberben a kancellárt kritizáló Horst Seehofer bajor miniszterelnök oldalán mutatkozott” – magyarázza Krekó Péter, a Political Capital igazgatója.

 

Habony fejében

 

Orbán tavaly év végén megrendült hazai pozícióját megerősítette a kemény menekültellenes politika, a Jobbik és a baloldali ellenzék nem tud mit kezdeni a folyamatosan napirenden tartott témával. A menekültek kizárását elutasító Merkel és kormánya ellenben veszített a népszerűségéből, a kancellárnak saját pártjában, pártszövetségében és a kormánykoalícióban is komoly feszültségekkel kell szembenéznie. A párizsi terrortámadások növelték az Orbán-féle megoldás elfogadottságát, mégis korai lenne eredményt hirdetni. Közös európai megoldás híján Merkel egyedül is képes lehet keretek közé szorítani a válságot. Ha sikerrel jár, Orbán többszörösen is vereséget szenved. Menekültek hiányában értelmét veszíti a drága határkerítés, és azt is el kell magyaráznia a választóknak, miért érte meg összeveszni Magyarország legfontosabb kereskedelmi partnerével, valamint a szabad mozgást és a fejlesztési forrásokat biztosító EU-val. Ám ha nem válnak be Merkel alkui a menekülteket lassítani vagy visszafogadni képes országokkal, előbb-utóbb Németország is drasztikus lépésekre kényszerülhet. A kancellár pontosan tudja, hogy ez a Balkánon „katonai konfliktusok kialakulásához vezetne”.

Rendszerint emberéleteket követelő tragédiák kellenek ahhoz, hogy Európa vezető politikusai komolyan elgondolkozzanak a menekültügyi rendszer reformján. Így volt ez 2013 októberében, amikor az olaszországi Lampedusa szigeténél történt hajószerencsétlenségben több mint 360 menekült vesztette életét, és 2015 áprilisában is, amikor egy hét alatt körülbelül 900 menekülő fulladt a Földközi-tengerbe. Orbán egy egészen más típusú tra­gédia, a Charlie Hebdo elleni terrortámadás után szállt be az európai menekültdiskurzusba. „A gazdasági bevándorlás rossz – nyilatkozta januárban. – Nem akarunk tőlünk különböző kulturális tulajdonságokkal és háttérrel rendelkező jelentős kisebbséget látni magunk között” – tette hozzá a menekültek befogadásának technikai feltételeiről rögtön a biztonsági, gazdasági és kulturális szempontok felé terelve a vitát.

Magyarországon ekkor még senki sem beszélt a menekültekről, de Orbán a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) adataiból pontosan tudta, hogy 2014-ben a korábbi évek többszörösére, 43 ezerre emelkedett a menedékkérők száma, elsősorban az utolsó hónapokban érkezett koszovói tömegek miatt. Bár a koszovóiak áramlata a német kormány határozott hatósági és kommunikációs fellépése nyomán márciusra leállt, a miniszterelnök számíthatott rá, hogy a kitaposott nyugat-balkáni útvonalat hamarosan a Görögországon keresztül érkező közel-keleti és afrikai menekültek is nagyobb számban veszik igénybe. „A BÁH egyéni esetekből is láthatta, hogy Szíriában eldurvult a háború, előrenyomult az Iszlám Állam. Tudták, hogy csökkenni biztosan nem fog a kérelmek száma” – mondja Iván Júlia, a Helsinki Bizottság jogásza. „A titkosszolgálatok jelentéseiből is egyértelmű volt, hogy nem szokásos mértékű és nem rövid távú menekülthullámmal fog szembesülni az ország. Ez növeli a kormány felelősségét” – tájékoztat Molnár Zsolt, az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának szocialista elnöke.

„Míg korábban sok szír, iraki, afgán, bangladesi menekült is Líbia felől érkezett, az év második felében már az afrikaiak többsége is Görögországba indult a líbiai közállapotok további romlása és az áprilisi katasztrófák elrettentő hatása miatt” – mondja Simon Ernő, az ENSZ menekültügyi főbiztosságának magyarországi szóvivője. Az útvonal áthelyeződéséhez hozzájárulhatott a líbiai közállapotok romlása és az áprilisi katasztrófák elrettentő hatása is. Éppen április végén – amikor az irreguláris határát­lépők száma a márciusi napi 250-ről ismét 500 közelébe emelkedett – indult a kormány „bevándorlásról és terrorizmusról” szóló nemzeti konzultációja. A „kérdőív” a menekült vagy menedékkérő kifejezés helyett az illegális bevándorló szót használta, s leginkább a szociális demagógiára, a kulturális sovinizmusra és a terrortól való félelmekre játszott rá. Így tett a júniusban indított, a magyarok munkáját, kultúráját és törvényeit védő plakátkampány is, a kommunikációs hadjárat betetőzéseként pedig június 16-án Szijjártó Péter külügyminiszter bejelentette, hogy a kormány drótkerítéssel zárja le a 175 kilométeres szerb–magyar zöldhatárt. A menekültellenes kampány a 444.hu és a HVG információi szerint Habony Árpád nem hivatalos miniszterelnöki tanácsadó és Arthur J. Finkelstein amerikai kommunikációs guru ötlete volt. Ezt az értesülést Kovács Zoltán kormányszóvivő lapunknak adott augusztusi interjújában sem megerősíteni, sem tagadni nem volt hajlandó. Azt mondta, nem lát bele Habony és Finkelstein fejébe.

Amilyen eredményes volt a közvélemény megdolgozásában, olyan gyatrán készült fel a menekültek fogadására és a menedékkérelmek elbírálására az Orbán-kormány. „Csak nyáron hirdetett meg 500 új állást a BÁH, a frissen betanított ügyintézők némelyike annyira amatőr volt, hogy egy ügyvédi meghatal­mazást sem ismert fel” – mondja Iván Júlia. „A BÁH költségvetésének megduplázásával csodát lehetett volna tenni, de a kormány inkább a kerítésépítésbe tette a pénzt” – vélekedik Lattmann Tamás nemzetközi jogász, az Új Magyar Köztársaság egyesület alapítója. A hely­zet augusztus végére vált tarthatatlanná, az ekkorra naponta kétezres létszámban érkező menekültek a Keleti pályaudvarnál és Röszkén torlódtak fel. A magyar hatóságok hol felengedték a menekülteket a Nyugat-Európába tartó vonatokra, hol nem. „Az állam ésszerű kötelessége az lett volna, hogy elszállítsa a menedékkérőket a befogadóállomásokra. Ez költséghatékonyabb is, mint a kezükbe nyomni egy útleírást – mondja Nagy Boldizsár nemzetközi jogász. – A rendőrség a pályaudvaron lévőket menekültügyi őrizetbe, illetve – ha nem kérnek menedékjogot Magyarországon – kiutasítást megelőző őrizetbe vehette volna, de erre nyilvánvalóan nem volt kapacitás. Így önkényesen bántak velük aszerint, hogy épp milyen médiamegjelenésre volt szükség” – magyarázza.

Nyitás – zárás

 

A magyar kormány Angela Merkelt és a németek „befogadó politikáját” okolta a fenyegető humanitárius katasztrófáért. Valójában mindössze annyi történt, hogy augusztus 21-én kiszivárgott a német menekültügyi hivatal vezető tisztségviselője, Angelika Wenzl belső feljegyzése, amelyben a dublini eljárás mellőzését javasolta a szír menedékkérők esetében. A dublini eljárásban a hatóság az EURODAC ujjlenyomat-adatbázis segítségével megvizsgálja, hogy a kérelmezőt regisztrálták-e másik uniós államban, és ha igen, megpróbálja rávenni az adott államot, hogy ő járjon el az ügyében. A gyakorlatban a dublini eljárás alig működik, mivel az EU külső határán fekvő államok nem mindig regisztrálják és nem mindig fogadják vissza a menedékkérőket, akik ráadásul gyakran eltűnnek a hatóságok szeme elől. A németek úgy gondolták, pénzt és időt takarítanak meg, ha meg sem próbálkoznak a visszaküldéssel, hanem lefolytatják a szírekre kitalált gyorsított menekültügyi eljárást. Az adminisztratív döntést szinte biztosan nem a kancellár hozta meg, az sem egyértelmű, egyáltalán tudott-e róla. A feljegyzés nyilvánosságra kerülése után mégis a teljes világsajtó címoldalon hozta, hogy „Németország megnyitja kapuit”.

Ehhez hozzájárult Merkel augusztus 31-i sajtónyilatkozata, melyben a kancellár kijelentette: „Befogadjuk az elnyomottakat és a polgárháború elől menekülőket. Nem lesz könnyű, de megcsináljuk.” Az állásfoglalás talán meglepő volt a kancellártól, de nem állított többet, mint amit a genfi menekültügyi egyezmény, az EU alapjogi chartája, a német – és egyébként a magyar – alkotmány is garantál. Valószínűtlen, hogy szavainak annyira gyors és közvetlen hatása lett volna a menekülthullámra, mint azt a magyar kormány sugallta. A menekültek együttműködési hajlandóságára is inkább pozitívan hathatott a német döntés, hiszen ha a szíreket úgysem küldik vissza, nem kell félni a magyar ujjlenyomatvételtől. Ennek ellenére Lázár János kancelláriaminiszter folyamatosan a németeket okolta az engedetlen menekültekért, és még a pályaudvari káoszt is a nyakukba varrta. Szeptember 3-i sajtótájékoztatóján azt mondta, a hét elején a német belügyi államtitkár kérte Czukor József berlini nagykövettől, hogy Magyarország vonattal küldjön 250-300 menekültet Németországba. Amikor a létszámkeretet nem tudták tartani, a németek visszakoztak; ezért kellett ideiglenesen leállítani a szerelvényeket.

A lázári értelmezést a német kormány nem kommentálta. Az viszont bizonyos, hogy amikor szeptember 4-én pénteken ezernél is több menekült gyalog indult el a Keletitől Bécs felé, Merkel és Walter Faymann osztrák kancellár úgy döntöttek, inkább szervezetten szállítják őket Berlinbe. Faymann később az Österreich című lapnak úgy nyilatkozott, Orbán megígérte, hogy maximum négyezer ember utaztatásáról van szó. Ehhez képest csak azon a szeptemberi hétvégén húszezren érkeztek Németországba, és a menekültek állami segédlettel történő áramlása folytatódott a szerb–magyar határ szeptember 15-i, valamint a horvát–magyar határ október 16-i lezárása után is. Mire ez a cikk megjelenik, a Németországba 2015-ben érkezett menedékkérők száma a hivatalos adatok szerint is átlépi az egymillió főt.

Merkel a legnagyobb hibát azzal követte el, hogy Orbánnál később ismerte fel a menekültkérdés súlyát. A Der Spiegel szerint a német kormány a 2013-as lampedusai tragédia után még ellenezte az osztrákok kvótajavaslatát, és Cecilia Malström akkori migrációs – jelenleg kereskedelmi – EU-biztos humanitárius vízumok kiadására vonatkozó ötletét is. Sőt Thomas de Maizière belügyminiszter állítólag nem örült az olasz mentőexpedíciók kiterjesztésének sem, mert az „ösztönzőt jelenthet a migránsoknak és az embercsempészeknek”. A német álláspont az áprilisi, 900 áldozatot követelő szerencsétlenség után változott meg, Reinhard Silberberg német EU-nagykövet ekkor már őrültnek nevezte az uniós Triton-mentőprogram megerősítését ellenző brit kor­mány­tisztviselőt. A menekültkvóták ötlete mellett is tavasszal kötelezte el magát a német politika, de Merkelt túlságosan lefoglalta a görög euróválság, a részletek kidolgozását Jean-Claude Junckerre, az Európai Bizottság elnökére hagyta. Csak augusztusban, a válság súlyosbodásával vette saját kézbe az irányítást, amit jelzett, hogy Peter Altmaier kancelláriaminisztert tette meg a téma felelősévé a konzervatívabb irányvonalú de Maizière helyett.

A váltásban szerepet játszhatott az a belátás, hogy a működésképtelen dublini rendszer nem tudja levenni a terhet Németország válláról. „A dublini rendelet alapvetően igazságtalan, mivel bizonyos kivételektől eltekintve a külső határon fekvő tagállamokat teszi felelőssé a kérelmek elbírálásáért. Nem is az volt a célja, hogy igazságos legyen, hanem hogy lehetőség szerint mindenkit távol tartson az EU-tól, akiből menekült lehet” – mondja Nagy Boldizsár. Egy bizottsági forrásunk szerint a dublini rendszer azért sem működött, mert a menedékkérők regisztrálására és a szükséges férőhelyek kialakítására nem lehetett rávenni a frontországokat, különösen Görögországot. Nem segített a helyzeten, hogy Juncker migrációs biztosnak Dimitrisz Avramopuloszt nevezte ki, mert „bármennyire is jó szándékú egy biztos, mindig nehezebben bírálja a saját tagállamát”. Dublin állapotát jól szemléltetik a bizottság múlt héten indított kötelezettségszegési eljárásai. Az EUobserver azt írta, a bizottság információi szerint július 20. óta Olaszország 65 ezerből 29 ezer, Görögország 492 ezerből 121 ezer, Horvátország 340 ezerből mindössze 575 menedékkérőt regisztrált a EURODAC-ban.

A rendszer elégtelenségeit felismerve kezdett el dolgozni a bizottság a menekültek méltányos elosztásán a European Agenda on Migration program keretében. A tervet eredetileg szeptemberben akarták bemutatni, de Juncker februártól olyan erős nyomást helyezett munkatársaira, hogy május 13-ra elkészültek. Az ötlet lényege, hogy a frontországokban be­adott menedékkérelmek egy részének elbírálását a dublini szabályok figyelmen kívül hagyásával a többi tagállam vállalja át. Az áthelyezési mechanizmusba szír, afgán és eritreai menedékkérők kerülhetnek, mert ezen országok kérelmezőinek elismerési rátája EU-s átlagban eléri a 75 százalékot. A menekültügyi eljárásokat a tagállamok között szétosztó kvóta figyelembe veszi a lakosságszámot, a GDP-t, a korábban befogadott menekültek számát és a munkanélküliséget. Elméletileg a tagállami hatóság elutasíthatja a kvóta alapján érkező menedékkérőt is, bár ezt a 75 százalékos szabály valószínűtlenné teszi. A bizottság májusi javaslatában 40 ezer menedékkérő elosztása szerepelt Olaszországból és Görögországból, de a tagállamok nem támogatták a kötelező erejű áthelyezést, szeptemberben önkéntes vállalásokban állapodtak meg. Egy héttel később újabb 120 ezer ember elosztásáról szavaztak a belügyminiszterek, ezúttal Németország támogatásával a bizottság minősített többséggel átverte a kötelező áthelyezést az ellenálló magyar, szlovák, cseh és román kormányon. A 120 ezerből egyelőre csak a görögöknek és az olaszoknak felajánlott 66 ezer helyről született döntés, mivel Orbán elutasította, hogy tőlünk is elvigyenek 54 ezer menedékkérőt. „Nem akarunk frontországgá válni” – érvelt a kormányzat.

 

Európa határai

 

Bármilyen méltányosnak tűnik is, a kvótamechanizmus egyelőre csigalassúsággal halad, a bizottság legfrissebb statisztikái szerint összesen 184 menekültet helyeztek át Olaszországból és Görögországból Finnországba, Franciaországba, Németországba, Luxemburgba, Spanyolországba és Svédországba. A tagállamok körülbelül fele egyetlen menekült átvételét sem ajánlotta fel. Nem működnek jól a görög és olasz partokra tervezett menekült­elosztó hotspotok sem, mivel az EU-s határvédelmi ügynökség (Frontex) és menekültügyi támogató iroda (EASO) erőforráshiánnyal küzd. Sem a menedékkérők, sem a tagállamok nem bíznak igazán a rendszerben, előbbiek attól tartanak, hogy áthelyezés helyett kiutasítják őket, utóbbiak úgy látják, a migránsok úgysem maradnak az átvevő országban (hiába írja elő a szabályozás, hogy csak ott kaphatnak menekültügyi ellátást, és öt évig csak ott vállalhatnak munkát). A menekültek puszta száma is akadályozza a mechanizmust, az elvileg befogadó oldalon lévő svéd kormány például néhány hete arra kérte a bizottságot, inkább tőlük is helyezzék át a menedékkérőket. „A kvótarendszer eredeti változatában már kollégáim többsége sem hisz” – mondja csalódottan bizottsági forrásunk.

Merkel hamar belátta, hogy bár a kvóta békeidőben segítheti az igazságos tehermegosztást, rövid távon nem csökkenti a Németországra nehezedő nyomást. Ezért arra kérte Junckert, hívja össze a nyugat-balkáni útvonalon fekvő országok kormány- és államfőit. Ekkorra Magyarország kerítéssel és jogszabályi változtatásokkal lezárta határát Szerbia és Horvátország felé, de a menekültek továbbra is tízezrével érkeztek Berlinbe Szlovénián és Ausztrián keresztül. „Nem tudom, mi lesz a megoldás, de azt tudom, hogy ebben az ütemben a német apparátus és ellátórendszer év végéig tudja fogadni a menekülteket” – információink szerint ezzel a drámai bejelentéssel várta kollégáit október 25-én a német kancellár. Merkel és Juncker azt szerette volna elérni, hogy a balkáni országok fejezzék be a menekültek állami szállítását, ezzel is lassítva az áradatot. A macedónok, a szerbek, a horvátok és a szlovének azonban csupán azt vállalták, hogy értesítik egymást a transzportokról. Jun­cke­rék menekülttáborok építésére is próbálták rábírni a tranzitállamokat, de az ígért 100 ezres kapacitásnövelésnek eddig a töredéke valósult meg, és az sem lassította le a menekülteket. „A bizottságnak Szerbiára és Macedóniára van a legerősebb befolyása. Ezek kis államok, és csatlakozni akarnak az EU-hoz, mégsem vállalták, hogy kiveszik a részüket a megoldásból. Elég szarul néz ki a helyzet a Balkánon” – mondja az uniós tisztviselő.

November 19. óta Macedónia, Szerbia, Horvátország és Szlovénia csak szír, afgán és iraki menekülteket enged át, a többieket mindenféle eljárás nélkül visszafordítják a határról. November végén, december elején komoly összetűzések alakultak ki a macedón határnál, a visszafordított bangladesiek, irániak és szomáliaiak több alkalommal elzárták az utat a szírek előtt, tiltakozásul többen összevarrták a szájukat, egy menekültet pedig áramütés ért, s meghalt. A görög hatóságok a Frontex segítségével december 4-én feloszlatták a többezres tömeget, és athéni befogadóállomásokra szállították az országban rekedt embereket. A macedón határhoz érkezők száma egyelőre csökken, részben a török parti őrség ellenőrzései, részben a zord időjárási körülmények miatt. De hogy mi lesz, ha a gazdasági bevándorlóknak bélyegzett csoport ismét feltorlódik a határon, azt egyelőre senki sem tudja.

Nélkülünk

 

Az Orbán-kormányt a nevetségessé válás sem tartja vissza, ha át akar vinni egy üzenetet. A rezsicsökkentés, a keményen dolgozó kisemberek és az illegális bevándorlók után nyáron az európai menekültpolitika szapulása lett az új kommunikációs irány. Orbán Viktor, Szijjártó Péter és Kovács Zoltán szinte minden megszólalásába belefűzte, hogy a kormány megvédi Magyarország és Európa határait, és egyedüliként tartja be az európai szabályokat.

Valójában a szerb és horvát határ jogszabályokkal megerősített lezárása minden releváns NGO és az Európai Bizottság előzetes álláspontja szerint is sérti az európai menekültügyi szabályokat. A Szerbiából érkező menekültek kérelmeit a magyar hatóságok szeptembertől arra hivatkozva utasították el, hogy Szerbia biztonságos harmadik ország. Az ENSZ országjelentése szerint ez nincs így, de még ha egy állam így is gondolja, a menedékkérőnek lehetőséget kell adni, hogy bizonyíthassa, Szerbia az ő egyedi esetében mégsem volt biztonságos. A bizottság szerint a rövid fellebbezési határidők, a sematikus, személyes meghallgatás nélküli felülvizsgálat aláássa a menekültek fair eljáráshoz való jogát, ezért december 10-én kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen. A Strasbourgi Bíróságon is elbukhatnak az új menekültügyi szabályok, két elutasított bangladesi kérelmező már keresetet nyújtott be Magyarország ellen, és további ügyek is jöhetnek.

A kormány szerint az eurokraták a sikeres magyar bevándorláspolitikát támadják, így ők a maguk részéről folytatják a brüsszeli pró­bálkozások opponálását. Decemberben kormányzati plakátkampány indult a kötelező áthelyezési kvóták ellen, Magyarország Szlovákiával együtt az EU bíróságán is megtámadta a döntést. Lattmann Tamás úgy látja, a kormány érveit gyengíti, hogy az amszterdami szerződés már korábban uniós hatáskörbe vonta a menekültügyet, és a belügyminiszterek tanácsában is szabályos volt a minősített többségi döntés. Ettől függetlenül Orbán csak jól jöhet ki egy elhúzódó jogvitából, mert „ezzel támogatókat veszíteni nem lehet” itthon.

Eközben Merkel a válságkezelés újabb eszközeit keresi. November 29-én az EU állam- és kormányfői megállapodtak Ahmet Davu­toğlu török miniszterelnökkel a migrációs hullám csillapításáról. A deal értelmében Európa 3 milliárd eurós „kezdeti támogatást” nyújt a törökországi menekülttáboroknak, felgyorsítja a tárgyalásokat a török vízumliberalizációról és a csatlakozásról. Cserébe a török kormány megakadályozza, hogy a menekültek átjussanak Görögországba, fellép az embercsempészek ellen, és 2016 júniusától visszafogadja azokat, akik Törökországon keresztül utaztak az EU-ba, de nem kaptak menekültstátuszt. Papír még nincs róla, de valószínűleg a megállapodás részeként Németország és néhány másik tagállam önkéntes alapon évente néhány százezer menekültet átvállal Törökországtól.

Bár a török hatóságok a találkozó másnapján látványos razziát tartottak a partoknál, a Merkel-terv aligha állítja meg azonnal a menekülteket. „Mindkét oldal folyamatosan figyelni fogja, hogy a másik betartja-e vállalásait, és aszerint cselekszik” – véli Balázs Péter. A török megoldásnak számos morális és gyakor­lati buktatója van: a szírek Törökországban nem élveznek rendes menekültstátuszt, nem vállalhatnak munkát; nem biztos, hogy Er­do­ğan elnök meg tudja vagy meg akarja állítani a menekülteket, és kiszámíthatatlan, milyen további követelései lesznek; az sem garantált, hogy a menekültek nem indulnak el más, veszélyesebb útvonalakon Európába. Mégis, ha az adományokkal sikerül elviselhetővé tenni a törökországi menekültek életkörülményeit, az áttelepítéssel pedig valós és biztonságos perspektívát kínál nekik, az EU-ba irregulárisan érkezők száma a kezelhető szintre csökkenhet. Augusztusban Merkel tőle szokatlan módon a nyílt konfliktust is vállalva, elvi állásfoglalás alapján próbálta alakítani az uniós menekültpolitikát. Miután kudarcot vallott, visszatérni látszik a lassú, lépésenkénti válságkezelés – a merkeling – technikájához. A törökök mellett az afgán elnökkel is egyeztet a visszaküldésekről, és nyíltan legalábbis nem bírálta a macedón kormány lépéseit sem.

Orbán azonban olyan helyzetbe kormányozta magát, ahol jól működő európai megoldás csak nélküle jöhet létre. Nyilvánvalóan nem fog átvállalni törökországi menekülteket, hol­ott korábban épp az volt a gondja, hogy a migránsok nem közvetlenül a háborús övezetekből érkeznek. De – ahogyan Krekó Péter fogalmaz – a tartalmi, szakpolitikai konzisztenciát felesleges számon kérni az Orbán-kormányon. „A lényeg a pillanat uralása, a belpolitikai pozíció erősítése. A szakpolitikai érdekek Orbánnál nem lényegtelen szempontok, hanem egy­ál­talán nem szempontok.”