„Az orosz pénzügyi összeomlás senkinek sem érdeke”

Bíró-Nagy András, a Policy Solutions politikai elemző intézet kutatási igazgatója

Az elmúlt két évben Andor László uniós biztos politikai tanács­adójaként dolgozott. Az ukrán válság uniós kezeléséről és a magyar belpolitika jelenlegi folyamatairól kérdeztük.

Magyar Narancs: Mennyire volt felkészülve az Európai Unió az orosz–ukrán válságra?

Bíró-Nagy András: Néhány éve az EU – átfogó szomszédságpolitikájának részeként – elindította az ún. keleti partnerség politikáját, amely hat posztszovjet országgal igyekszik rendezni a közösség gazdasági-politikai viszonyait. Olyan még nem uniós tagállamokról van szó, mint például Moldova, Grúzia vagy Ukrajna. Kezdettől problémát jelentett, hogy az unió nem jutott dűlőre abban, pontosan milyen kapcsolatra törekszik velük: kívánja-e hosszú távon a teljes jogú csatlakozásukat, vagy csak valamiféle lazább politikai-gazdasági együttműködést ajánl fel, hogy ezzel is távolabb tartsa őket az orosz ér­dek­szférától. Könnyen lehet, hogy egy-két posztszovjet ország nyu­gati orientációját erősíteni lehetett volna, ha nagyobb ösztönzést kap korábban az EU-tól.

MN: Az unió nem ismerte fel idejében az orosz és az uniós határok közti érdekszféra jelentőségét?

BNA: Felismerte a fontosságát, de az egymásnak feszülő tagállami érdekek folyamatosan elodázták a döntéseket. A döntések hiányának éppen most, az ukrán válság elmélyülését követően lett jelentősége. Most kellene ugyanis annak a stratégiai döntésnek a tudatában lenni, vajon mit és mennyit hajlandó, illetve tud áldozni az unió Ukrajna és a ha­sonló sorsú országok jövőjéért. Ennek hiányában nehéz arról vitatkozni, hogy milyen segítség várható el Európától Ukrajna státuszának rendezése érdekében.

MN: Hol tart most ez a vita?

BNA: Számos olyan tagállam, amelyet komoly veszteségek értek a szankciós politika ­miatt, most amellett érvel, hogy az ukrán krízis lehetséges megoldásainak költségei mellett őket is kárpótolni kellene. Finnországtól Csehországon és Szlovákián át Görögországig sok olyan ország van, amely alaposan megszenvedte az uniós szankciókat. A másik oldalon Ukrajna megsegítése éves szinten több tízmilliárd eurós nagyságrendű összegbe kerülne az európai közösségnek. Több ország okkal veti tehát fel, hogy szép dolog Ukrajna megsegítése, de amíg az uniós határokon belül például az agrárium és más szektorok súlyos krízisbe sodródnak, addig fontosabb lenne azokra koncentrálni.

MN: A németek viszont mindent el akarnak követni a válság békés rendezése érdekében, és ezért hajlandók mélyen a zsebükbe is nyúlni.

BNA: Az előbb említett országok megközelítése inkább gazdasági központú. És létezik a „nem pénzkérdés” érvelés is, amit Né­met­ország egyre határozottabban képvisel. A németek fordulata ebben mérvadó. Korábban elsősorban a balti országokra és a lengyelekre volt jellemző ez a karakán álláspont, de az egymást követő háborús krízispontok – a Krím félsziget elfoglalása, benyomulás Kelet-Ukrajnába, és különösen a maláj gép levadászása – hatására a németek is erre helyezkedtek. Angela Merkel, aki korábban nagyon óvatosan közelített a szankciók kérdéséhez, mára élharcosa lett az Oroszországgal szembeni gazdasági korlátozásoknak. A német álláspont keményedése mögött több „morális” érvet lehet felfedezni. Az I. világháború 100. évfordulójával összefüggésben egyébként is több olyan német kormányzati nyilatkozatot lehetett olvasni, hogy Németországnak tudatában kell lennie háborús felelősségének. A német külpolitika most határozottabb gazdasági fellépéssel igyekszik elébe menni a katonai konfliktus későbbi eszkalációjának. Nem mellesleg meggyőzték az óvatoskodók többségét is. A korábban a szankciók ellen érvelő Olaszország is hamar beállt a sorba.

MN: Miért garancia a béke fenntartására a szankciók erősítése? Ez azt feltételezi, hogy a nyugati szövetségesek szerint Putyin elnök mindig racionálisan cselekszik, holott látha­tóan csak újabb és újabb nacionalista akciókkal tudja stabilizálni belpolitikai hatalmát.

BNA: A falhoz szorított medve persze visszacsaphat, és szerintem a németek is tudják, hogy egy végletekig hajszolt gazdasági izoláció – amit az olajárak zuhanása is súlyosbít – és egy esetleges orosz pénzügyi összeomlás senkinek sem érdeke, mert az könnyen kiválthat a várttal ellentétes hatást. De ha az esélye sem látszik a politikai-diplomáciai megoldásnak, akkor nincs más eszköz a kelléktárban. A merkeli Oroszország-politika alapvető célja az ukrajnai konfliktus továbbterjedésének meg­akadályozása. Egy puha nyugati fellépés nyomán az oroszok érezhették volna úgy, hogy lehet keresnivalójuk további olyan országokban, ahol jelentős orosz kisebbség él. Fontos célja továbbá a német külpolitikának, hogy az unió ebben a kérdésben tartsa meg az egységet, és hogy a kormány megőrizze az ügy belpolitikai támogatottságát. Merkel egyelőre tudja tartani ezt a négy célt, és amíg ez így lesz, addig ennek a politikának a folytatása várható.

MN: Melyek lehetnek a további veszélyeztetett országok?

BNA: Elsősorban Moldova fenyegetettségét érdemes kiemelni, és kevésbé a balti államokét, bár arrafelé is erős a félelem. Mindhárom balti államban, legutóbb most januárban Litvániában, bevezették az eurót. Ezzel Észtország, Litvánia és Lettország is elérte az euro-atlanti integráció legmagasabb szintjét azzal, hogy uniós tagállamok, NATO-tagországok és a közösségi valutát használják. Ez jelentős védettség Moldova helyzetéhez képest.

MN: A közvélemény ma Kelet-Ukrajnára fókuszál, a Krím félszigetet lényegében az egész világ már Oroszország részének tekinti.

BNA: Jogi tekintetben a Krím sem lezárt történet, más kérdés, hogy de facto hogyan kezelik ezt az európai és amerikai szereplők. Az biztos, hogy Ukrajna területi egységét amerikai és európai vezetők sem tekintik tárgyalási alapnak. A legutóbbi uniós csúcs után Merkel is kijelentette, hogy az Oroszországgal szembeni szankciók felfüggesztéséről csak akkor lehet érdemben tárgyalni, ha Ukrajna területi egysége biztosítva van. Úgy gondolom, ez a Krímre is vonatkozik.

MN: Nem tűnik életszerűnek, hogy az oroszok kivonulnak a félszigetről.

BNA: Ezért gondolom azt, hogy a következő évre a patthelyzet a legjobb forgatókönyv, tehát ha nem eszkalálódik a konfliktus, hanem marad a jelenlegi kötélhúzás. Putyinnak belpolitikailag kulcskérdés, hogy ne mutasson gyengeséget. Viszont az uniós álláspont elég szilárd, ebbe pedig a szankciós politikát immáron teljes mellszélességgel támogató – és az ukrán területi integritásból engedni nem kívánó – németeknek döntő beleszólásuk van. A szank­ciók épp most kezdték el éreztetni a hatásukat, Európa aligha adja fel most ezt a taktikát.

MN: Magyarország későn csatlakozott az uniós válságpolitikához, de van ennek egyáltalán jelentősége egy ilyen globális konfliktus kellős közepén?

BNA: Orbán Viktor visszatérő jelleggel arról beszél, hogy az ukrán krízisnél a magyar külpolitika fő viszonyítási pontja a német külpolitika. Ám míg a németek már a konfliktus ­nyári erősödése után bekeményítettek, a magyar diplomácia csak novembertől tért át az ­elítélő nyilatkozatokra. Hogy ez szándékos volt-e, azt nehéz megmondani. Ami viszont súlyosabb, hogy Magyarország a tettekben sem igazodott időben az unióhoz. A magyar kormány még néhány héttel a Déli Áramlat december eleji lefújása előtt is komolyan fontolgatta, hogy az uniós jogot megkerülve lehetővé teszi a vezetékrendszer magyarországi szakaszának kiépítését. Az ilyen lépések nagy bizalmatlanságot szülnek velünk szemben.

MN: Az önkormányzati választások óta komoly zavarok mutatkoznak a Fideszen belül, amelynek népszerűsége sosem látott mértékben kezdett zuhanni.

BNA: A folyamatnak volt egy „ki nem kényszerített” része. A netadóval alaposan melléfogott a kormány, amit aztán újabb és újabb hibás, ötletszerű kezdeményezésekkel próbált korrigálni, ám ezek visszafelé sültek el. Ez még nem volt törvényszerű. De közben a belső konfliktusok miatt egyre több „urizáló” botrány került napvilágra, az Egyesült Államok kritikái pedig egy átfogó korrupciós narratívát teremtettek a botrányok mögé. És ne becsüljük alá az RTL-hatást sem. Míg például a Rogán Antalt érintő Pasa-park-ügy a választás előtt alig keltett zavart a kampányban, ma már ezek a témák folyamatosan jelen vannak a nyilvánosságban, és az ország legkisebb településeit is elérik. Az Ipsosnak volt egy kutatása, miszerint két ütemben tíz pontot esett a Fidesz támogatottsága. Októberről novemberre elsősorban a fiatalabb, magasabb képzettségű szavazók hagyták el a Fideszt. Ebben a netadó mellett az olyan intézkedések belengetése játszott szerepet, mint a vasárnapi zárva tartás, a drogteszt vagy akár a gimnáziumi rendszer leépítése. A második fázisban aztán, feltehetően a korrupciós ügyek előkerülésének és az RTL-faktor együttes hatásának köszönhetően már az alacsonyabb képzettségű, jellemzően kisebb településen élő szavazók elszivárgása is megindult. Ez azért fájó a Fidesznek, mert egy eddig igen stabil bázist adó generáció jelentős része fordított most hátat a pártnak.

MN: Mit léphet minderre a kormánypárt?

BNA: Az országvédelmi akcióterv ötlete azt mutatja, hogy a kommunikációban a következő időszakban is folytatódik az ellenségképek gyártása. Külföldi kormányok, bankok, multik maradnak valószínűleg a célkeresztben. A kampány fontos eleme lehet a devizahitelek átváltásának, a törlesztőrészletek csökkentésének, tehát a „bankok elszámoltatásának” az ügye. Ha a kormány, ahogyan arról Rogán Antal nemrég beszélt, tényleg el tudja érni azt, hogy a hitelesek jelentős része által fizetendő részletek 25-30 százalékkal csökkenjenek, akkor egy újabb „szabadságharcos” kampány sikeres lehet. A Fidesz népszerűségére a legnagyobb veszély azonban mégis az, ha a vitákat nem sikerül párton belül tartani, és folytatódik egymás folyamatos darálása a nyilvánosságban. Fontos lehet a következő, februári frakció­gyűlés, ahol Orbán újra eligazítja majd a parlamenti kormánypárti képviselőket.

MN: De Orbán népszerűségi mutatóinak jelen pillanatban nincs igazán nagy jelentősége: amíg sem a Fideszen belül, sem azon kívül nem látszik kormányképes alternatíva, a kormányfő helyzete stabil.

BNA: Jelenleg valóban mind a szavazóközönség, mind a párttagság köreiben megvan még az az érzet, hogy ha akad is zavar, ha volt is hullámvölgy, abból Orbán határozott iránymutatásával ki lehet kerülni. Az igazi kulcskérdés azonban az alternatíva hiánya, és ezt feltehetően nemcsak a magyar választópolgárok érzékelik, de a külföldi döntéshozók is. Ezért nem szeretem azokat az összeesküvés-elméleteket, amelyek szerint bizonyos külföldi hatalmak feltétlenül Orbán Viktor megbuktatására törekednek. A külföldi politikai szereplők mind abban érdekeltek, hogy Magyarország stabil szövetséges legyen. Hogy ezt a stabilitást ki hozza el nekik, másodlagos kérdés egészen addig, amíg a partnerek valóban szövetségesként számíthatnak rá.

MN: Az ellenzéki politika továbbra is vergődik. Minek kellene történnie ahhoz, hogy ez megváltozzon?

BNA: Döntő korlát jelenleg a kormánnyal elégedetlen szavazók megosztottsága. A baloldali tömb és a szélsőjobboldal támogatottsága nagyságrendileg megegyezik. Ez nem pusztán választási matematikai probléma: a baloldal erősödhet 5-6 vagy akár 10 százalékot is, de ha nem oldja meg a kelet-magyarországi térség problémáit, és nem szerzi vissza állásait ezeken az elmaradott vidékeken, akkor ebben a választási rendszerben közelébe sem kerül a kormányváltásnak. A baloldal legnagyobb dilemmája az, hogy nem elég a kormányt opponálni, valamit kezdeni kell a Jobbik-jelenséggel, illetve a radikálisok által megszólított, főként vidéken élő szavazókkal. Az eredményesség előfeltétele az lenne, hogy 2015-ben a baloldali pártok ne az egymással folytatott küzdelemre, hanem a valódi politikai ellenfeleikkel vívott harcra koncentráljanak.