Az utolsó leheletig: súlyos válságban az érsebészeti ellátás

Június végén életét vesztette a Péterfy Kórház érsebész főorvosa, az ellátást rögtön át kellett szervezni, az ügyeletet már márciusban. A tragédia nemcsak az érsebészeti ellátás problémáira világít rá, hanem az egész egészségügyi rendszer és a benne dolgozók óriási túlterheltségére is.

„Kedden reggelre nagy munkabírású kollégáját veszítette el az érsebészek amúgy sem túl népes tábora, aminek következtében máris nehézségek mutatkoznak a fővárosi ügyeleti ellátásban” – tájékoztatott a szomorú hírről a MedicalOnline június 26-án. Egy nappal előtte, június 25-én, kedden reggel hunyt el tragikus hirtelenséggel Tóth Gyula, a Péterfy Kórház-Rendelőintézet és Manninger Jenő Országos Traumatológiai Intézet érsebész főorvosa.

Az orvos halálával a krónikus érsebészeti ellátás az intézményben megszűnt, a 200 ezer főre kiterjedő területi ellátási kötelezettséget átvette a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet (GOKI) érsebészeti osztálya, a június 25-re tervezett műtéteket pedig a Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikája vállalta.

A dolgozók kitartása

„Az érsebészet helyzete kiválóan példázza azt, ami ma Magyarországon az egész egészségügyre jellemző: a benne dolgozók kitartása tartja még életben. Tóth Gyula halála mindenkit megrázott, példamutató és rendkívül értékes ember volt, aki, mondhatjuk, önmagát áldozta fel ebben a rendszerben” – meséli Szuromi Péter szívsebész, aki második szakvizs­gájaként az érsebészetet választotta, jelenleg szakorvosjelölt, és idén januártól Tóth Gyula mellett dolgozott.

 

Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

 

Amikor a Péterfybe került, hárman dolgoztak az érsebészeten: két főorvos és ő, márciusban azonban egyikük elment, így ketten maradtak. Ekkor a humánerőforrás hiánya miatt a Péterfy lemondta az akut érsebészeti ügyeletet. „Az intézeten belüli esetek ellátását azonban Tóth Gyula vállalta magára behívós ügyeletesként, ami azt jelentette, hogy márciustól egészen a haláláig mindennap telefonos készültségben volt, nem ment szabadságra, nem utazott el, olyan távolságban maradt a kórháztól, ahonnan rövid időn belül beért, ha kellett.

Ez még három embernek is sok lett volna” – meséli Szuromi, hozzátéve, átlagosan havi egy-két olyan eset volt, amikor erre a készültségre szükség is volt, és az orvosnak be kellett mennie az intézetbe ellátni a beteget.

„Sosem mondta, hogy fáradt – idézi fel Szuromi –, de láttam rajta. Csak akkor mondta, hogy elege van, ha igazságtalanságot tapasztalt, a nagy terhelésre sosem panaszkodott.
A naptárban minden napra a saját monogramját írta be, mint ügyeletes, pedig mindketten tudtuk, hogy csak ő van. Hétfőn este viziteltünk, megbeszéltük, hogy másnap operálunk, sőt arról is beszéltünk, ki mikor megy szabadságra a nyáron. 64 éves volt, novemberben ment volna nyugdíjba, már nagyon várta.”

Szuromi Péter úgy emlékszik vissza rá, mint nagy tapasztalatú kiváló szakemberre, aki az érsebészeten belül a régi iskolát, a klasszikus vonalat képviselte a szó legnemesebb értelmében. „Ami nem azt jelenti, hogy ne ismerte volna az új technikákat, sőt. De azt vallotta, mindenki azt csinálja, amihez ért és amiben sok tapasztalata van. Ő is így tett, az egyéni ambíciókat félretéve, mindig a betegek érdekeit tartotta szem előtt.” A munkatárs szerint a Tóth Gyulához érkező betegek sosem maradtak ellátatlanul, ha valaki a megbeszélt időponthoz képest egy nappal később jött, mérges volt ugyan, de ellátta, ahogy a látszólag reménytelen eseteket is ugyanolyan szakmai odaadással kezelte, mint a kevésbé előrehaladott betegségeket.

 

Hiány hiány hátán

A jelenleg érvényes minimumfeltételek szerint egy érsebészeti ellátóhelyen három érsebész szakorvosnak kell lennie, ez azonban forrásaink szerint alig-alig valósul meg. „Van olyan egyetemi központ, ahol gyakorlatilag két szakorvos jelenti az érsebészeti osztályt. Tudok olyan megyei kórházat, ahol egy 63 éves kolléga mellett egy nyugdíjas érsebész látja el az érbetegeket. Nincs megszervezve az utánpótlás, kevés fiatal választja az érsebészetet” – mondja Dénes Tamás, a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezetének (Reszasz) elnöke, aki maga is érsebész rezidens.

Szeberin Zoltán, a Magyar Angiológiai és Érsebészeti Társaság (MAÉT) elnöke hozzáteszi, ma Magyarországon körülbelül 60 olyan érsebész szakorvos van, aki az állami szektorban főállásban verőérbetegeket lát el. Az elvándorlás ezt a szakmát is sújtja, a szakemberek nemcsak külföldre távoznak, hanem a magánszférába is, ahol rengeteg a visszér-operáció.

„Sok kolléga van a hatvanas éveiben, ezért három-négy év múlva, amikor ők nyugdíjba mennek, a jelenleginél sokkal rosszabb lesz a helyzet. Kevés a meghirdetett rezidensi hely, de a jelentkezők száma is alacsony” – mondja Szeberin. Az általunk megkérdezett orvosok szerint ennek egyrészt az lehet az oka, hogy az érsebészet rendkívül nehéz szakma, sokszor kell olyan azonnali döntést hozni, amin a beteg élete múlhat, ez pedig igen nagy stresszel jár.

Másrészt nem 8 órás munkáról beszélünk, nincs vagy kevés a hálapénz, az anyagi megbecsültség pedig köszönő viszonyban sincs az elvárásokkal és a teljesítménnyel. Szeberin Zoltán például a saját elmondása szerint átlag napi 12 órát dolgozik, emellett rendes és behívós ügyeletet is vállal, Szuromi Péter szívsebész szakorvosként dolgozik és ennek megfelelően kapja a fizetését, mellette pedig sürgősségi osztályokon vállal ügyeleteket egyéni vállalkozóként.

„Ez tartja életben a rendszert” – mondják egybehangzóan. Szuromi hozzáteszi: amellett, hogy az érsebészet a szívsebészet rokon szakmája, azért választotta második szakvizsgájának, hogy azzal a magánszektorban is tudjon dolgozni, hogy ne kelljen egyfolytában ügyelnie, „hogy hétvégén és este a családommal tudjak lenni és tisztességesen megéljek”.

A kormány ugyan néhány évvel ezelőtt hozott egy rendeletet, mely szerint a sürgősségi ellátásban részt vevő szakmáknak havi 8–10 millió forint pluszforrást biztosít – ezt az intézmények meg is kapják –, de nagyon kevés helyen fordítják arra, amire eredetileg szánták. Mivel azonban ezt senki nem ellenőrzi – legalábbis nem tudunk róla; megkérdeztük erről az Állami Egészségügyi Ellátó Központot és az Emberi Erőforrások Minisztériumát is, de lapzártánkig nem érkezett tőlük válasz –, a kórházigazgatók e pénzt oda csoportosítják, ahol éppen szükség van többletre, és forrásaink nem azt tapasztalták, hogy ez az összeg bér- vagy eszközfejlesztésre menne.

Emellett az is probléma, hogy a bérezés „nem homogén”, és emiatt a többet fizető érsebészeti osztályok elszívják a munkaerőt. Így került például a GOKI-ba több érsebész szakorvos a veszprémi és a soproni kórházból, illetve a Péterfyből is.

Képünk illusztráció

 

 

Rendszerszintű problémák

„A GOKI 2018. július 1-je óta átszervezte működését, és az eddigi struktúrába beleillesztette az érsebészeti és intervenciós radiológiai feladatokat. Jelenleg 6 érsebész szakorvost foglalkoztatunk és 3 érsebész szakorvosjelölt dolgozik a GOKI-ban, szeptembertől egy érsebész rezidens felvételét is tervezzük” – írta kérdésünkre az intézmény, amely szerint ezzel a csapattal a Péterfy „korábbi érsebészeti területének az ellátása teljes egészében megoldható és nem jelent különösebb gondot”, illetve elvégzik a Baleseti Központ szállíthatatlan betegeinek érsebészeti ellátását is.

„Budapesten és környékén az érsebészeti ügyeletet az ezért felelős intézetek napi forgórendszerben látják el hosszú évek óta. Ez jelenleg alkalmas a biztonságos betegellátásra” – olvasható a GOKI válaszában. Ezzel azonban nem mindenki ért egyet. Dénes Tamás szerint a vidéki ellátás, ahol egy adott hely 24 órában fogadja a területi ellátási kötelezettségébe tartozó betegeit, szervezettebb, mint a budapesti, ahol egyszer az egyik, máskor a másik osztály ügyel.

„Gyakran előfordul, hogy egy adott kórház sürgősségi betegellátó osztályáról, ahol egyébként van érsebészet, de épp aznap nem ügyeletes, át kell szállítani a beteget a város másik felébe, mert az aktuális ügyeletes kórház ott van. Vannak olyan kórképek, amikor pár órán múlik, hogy meg tudjuk-e menteni a végtagot vagy a beteg életét, és ez a rendszer nem kedvez az időben elvégzett ellátásnak.” Ugyanez a véleménye Szeberin Zoltánnak is, aki szerint a betegellátás minőségén sokat javítana, ha minden kórház a saját területén ügyelne 24 órában. „Ehhez persze az kellene, hogy az intézmények megfeleljenek a minimumfeltételeknek, és legyen elég orvosuk.”

Azt minden általunk megkérdezett orvos hangsúlyozta, hogy az érsebészeti ellátáson a leginkább úgy lehetne javítani, ha központosítanák és magas nívójú centrumokat hoznának létre. „Ma van 25 olyan ellátóhely – mondja Szeberin Zoltán –, ahol érsebészeti osztály működik és van 60 érsebész szakorvosunk. Az ideális körülbelül 80 lenne, de ezzel a hatvannal sem állunk olyan rosszul. A 25 helyből nagyjából 10 nem felel meg a minimumfeltételeknek; ha ezekben az intézményekben megszűnne az érsebészeti ellátás és maradna 15 olyan érsebészeti centrum, ahol minőségi ellátást lehetne biztosítani, már az nagy előrelépés volna.”

A szakemberek szerint a béreket is rendezni kell. „Az orvostársadalom így is sokáig tolerálta a megalázóan alacsony fizetést, de ennek véget kell vetni” – mondja Szuromi Péter. Javítani kell az érsebészeti ellátás finanszírozását, mert az nem követi az új érsebészeti beavatkozások és technológiák forrásigényét. „Jelenleg nem fizeti ki a biztosító a beavatkozások valós árát – emlékeztet Dénes Tamás –, így az adott kórháznak az érsebészet csak adósságot termel.

Ez az egyik oka annak, hogy ekkora gondban van az érsebészet: az elmúlt évtizedekben soha nem volt érdeke az adott kórházigazgatónak az érsebészeti osztályok fejlesztése.” (Lásd tavalyi cikkünket: Máshol hamarabb észreveszik, Magyar Narancs, 2018. július 5.) A fiatalok számára is vonzóvá kellene tenni az érsebészeti szakmát és hosszú távon meg is kell tudni tartani őket. „Ha szétnézünk az érsebész szakorvosok körében, a szakvizsga utáni öt éven belül rengetegen elhagyják az állami szektort, a 30–40 év közötti korosztály gyakorlatilag hiányzik” – mondja Szeberin, aki szerint fontos lépés, hogy hiányszakmává nyilvánították az érsebészetet, de amíg a többi pont nem teljesül, nagy változások nem várhatók.

Akkor sem, ha egy tavaly év végi kormányhatározattal a kormány egyebek mellett jóváhagyta a 2030-ig terjedő Nemzeti Keringési Programot, amelyet tavaly júniusban adott be Andréka Péter, a GOKI megbízott főigazgatója Kásler Miklós emberminiszterhez, aki akkor azt mondta: a programokat „összefésülik, kiegészítik és így alakul majd ki egy korszerű népegészségügyi program”. A szakemberek szerint ebből ma vajmi kevés látszódik; de az érsebészeti ellátás centralizációja biztosan nem.

 

 

 

Megkérdeztük a Péterfy Kórházat, hogy náluk újraindul-e az érsebészeti ellátás. Arról tájékoztatták lapunkat, hogy július 15-től „olyan nagy gyakorlattal rendelkező, aktív korú érsebész főorvost” alkalmaznak, aki a magánszektorból tér vissza a közellátásba, s aki „korábban fővárosi érsebészeti osztály vezetőjeként dolgozott”.

Megjegyezték továbbá azt is, hogy „intézményünk érsebészeti részlegén jelenleg is alkalmazunk, és megelőzően is alkalmaztunk érsebész szakvizsgával rendelkező kollégát, valamint még egy második szakvizsgájára készülő rezidens kollégát (ő Szuromi Péter – a szerk.), akik a tragikus hirtelenséggel elhunyt érsebész főorvosunk által ellátott és operált betegek utógondozását végzik”, így az új részlegvezető főorvos munkába állása után „már három orvos kollégával folytatjuk érsebészeti tevékenységünket”.

Szuromi Péter ezzel kapcsolatban elmondta: valóban van egy olyan sebész a Péterfyben, aki érsebész szakvizsgával is rendelkezik, de ő alapvetően a sebészeti osztályon dolgozik, és eddig is csak ritkán segített be az érsebészeti ellátásba; operálni operált, a mindennapi ellátásban azonban nem vett részt. „Vagyis továbbra is ugyanaz lesz a helyzet, mint eddig: egy főorvos és én látjuk el a betegeket, és én rezidensként nem vállalhatok ügyeletet. Hogy lesz megoldva? Ez a főorvos is 30 napból 30-at telefonos készültségben lesz?”