Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1945 szeptemberében fogadta el a választás rendjét szabályozó VIII. évi törvénycikket, amelyhez hasonlóan széles demokratikus választójogot addig egyetlen törvény sem biztosított a magyar állampolgároknak - noha ennek is voltak korlátozó passzusai. A szabad és titkos választásokból kizárta az 1945 előtti szélsőjobboldali szervezetek egykori vezető tisztségviselőit, valamint a magukat német nemzetiségűnek vallókat. Az előbbieknél a jogkorlátozás a háború utáni büntetések következménye volt - a törvény szigorára jellemző, hogy nemcsak a népbíróságokon jogerősen elmarasztaltakat fosztotta meg választójoguktól, hanem azokat is, akik ellen a népügyészség vádiratot bocsátott ki (azaz ügyük még folyamatban volt). Rajtuk kívül azonban valamennyi 20. életévét betöltött személy választó és választható lett; eltöröltek tehát mindenféle (vagyoni és műveltségi) cenzust, és megszűnt a nemek közötti különbségtétel. (Az 1939-es választási szabályok értelmében a 30 évesnél fiatalabb nők egyáltalán nem szavazhattak.) Az új választójogi törvény a választásra jogosultak számát az 1939-eshez képest megduplázta, 5 millió 160 ezerre emelte.
Az 1945-ös választás lajstromos volt: kizárólag területi listákra lehetett szavazni a pártközi alkuk eredményeként kialakított 16 választókerületben úgy, hogy minden 12 ezer voks után járt egy parlamenti mandátum. A felhasználatlan töredékszavazatok alapján az országos listákról további 50 helyet osztottak ki, s végül a Nemzetgyűlés az ország szellemi és közéleti vezető személyiségei közül további 12 személyt választott tagjai közé.
A háborús pusztítás után éledő, és a népfelség elvén alapuló politikai berendezkedésben bízó társadalom optimizmusát a részvételi arány tükrözi a leghívebben: a választásra jogosultak 92,56 százaléka (4 millió 776 ezer fő) járult az urnákhoz, és a leadott szavazatok mindössze 0,99 százaléka (47 ezer) volt érvénytelen.
A választás abszolút győztese a Független Kisgazdapárt (FKGP) lett: majdnem 2,7 millió vokssal 57,03 százalékos eredményt ért el. A szociáldemokraták (MSZDP) 17,41 (823 ezer szavazat), a kommunisták (MKP) 16,96 (802 ezer voks) a Nemzeti Parasztpárt (NPP) 6,87 százalékos (325 ezer szavazat) támogatást kapott. Rajtuk kívül a liberális-konzervatív Polgári Demokrata Párt (PDP) jutott nemzetgyűlési mandátumhoz, mégpedig kettő darabhoz.
A választások után négypárti (FKGP-MSZDP-MKP-NPP) kormány alakult a kisgazda Tildy Zoltán vezetésével, ami mögött gyakorlatilag a teljes parlament ott állt: a szövetséget a rendkívüli helyzet - a háború utáni újjáépítés és konszolidáció, a nemzetközi béketárgyalásokra biztosítandó belpolitikai egység - megkívánta nemzeti összefogás indokolta. Az ellenzék nélküli kormány megalakulásának azonban volt egy ennél is kézzelfoghatóbb oka: a Vörös Hadsereg jelenléte.
Szorít és enged
Az 1944 vége és 1948 júniusa közötti időszakot a közelmúltig koalíciós éveknek, a népi demokrácia korszakának, vagy a háború utáni magyar demokrácia rövid periódusának volt szokás nevezni. A kortársak jó része valóban így élte meg ezt, és a három évig létezett magyar demokrácia legfőbb hivatkozási pontja éppen a manipulációmentes, tényleg szabad és titkos 1945. november 4-i nemzetgyűlési választás lett. A demokratikus normáknak megfelelő szavazás azonban nem a bontakozó magyar demokrácia egyik fontos állomása volt, hanem a szovjet érdekszférába kerülés folyamatának kivételes, és negyvenöt évig megismételhetetlen mozzanata, a kezdetben a világháborús katonai szövetségeseire is figyelő szovjet politika folyománya.
Az 1944-es katonai helyzet miatti realitásból kiindulva a britek elfogadták, hogy Kelet-Európa középső és délkeleti része a háború után szovjet érdekszféra lesz. Az 1945. februári jaltai konferencia nyilatkozata e megállapodásokat persze nem rögzítette (így Kelet-Európa elhíresült százalékos fölosztását sem, aminek értelmében a britek Magyarországon a 80 százalékos szovjet befolyást is tolerálják), sőt - amerikai nyomásra - a nemzetek azon önrendelkezési jogát deklarálta, hogy mindenki szabad és demokratikus választásokon határozhat állama jövőbeni politikai berendezkedéséről. Sztálin, aki kezdetben Kelet-Európa szovjetizálását amúgy is 10-15 éves folyamattal látta megvalósíthatónak, az amerikaiak ódzkodása miatt ügyelt a demokratikus látszatra: az oroszok által felszabadított, majd azonnal meg is szállt Bulgáriában, Lengyelországban, Magyarországon és Romániában (valamint a nem megszállt Jugoszláviában) általános választásokat rendeztek a jaltai nyilatkozat szellemében. Valódi tétre menő választások azonban egyedül Magyarországon voltak - még ha a polgárok szabad döntésén alapuló demokratikus pártversengés kizárólag a szavazás napjára korlátozódott is.
Sztálin elsősorban a Magyarországgal kötött fegyverszüneti egyezmény betartását felügyelő Szövetséges Ellenőrző Bizottság itteni elnökén, Vorosilov marsallon, másodsorban a Moszkvából hazatérő magyar kommunistákon keresztül kívánta levezényelni a szovjet típusú társadalomba való átmenetet. A nyugati szövetségesekre, mindenekelőtt az amerikaiakra tekintettel első lépésben a Horthy-korszak legális ellenzéke, a kisgazdák és a szociáldemokraták is szerepet kaphattak a politikai életben. Szó sem volt azonban arról, hogy e pártok önálló entitásként maradhassanak meg. Már a háború utáni első választásokat előkészítő, illetve a magyar közigazgatást újraépíteni hivatott Ideiglenes Nemzetgyűlésben is túlsúlyba kerültek a Moszkvából instruált kommunisták - a novemberi választásoknak éppen ezt az állapotot kellett volna legitimálni.
Ennek előjátéka volt az 1945. október 7-én megtartott fővárosi törvényhatósági (önkormányzati) választás. Kisgazdapárti visszaemlékezések (például Nagy Ferenc) szerint Vorosilov arról győzködte az 1944 decemberében alakult Magyar Nemzeti Függetlenségi Front négy pártját (az egy hónappal későbbi koalíció résztvevőit), hogy közös listán induljanak. Ami tény: az MKP és az MSZDP Dolgozók Egységfrontja néven valóban közös listát állított, ám a várakozásokkal ellentétben a kisgazdapárt abszolút többséget szerzett a fővárosban. Korabeli értékelések szerint a hagyományos szociáldemokrata bázis a kommunistákkal való közösködés miatt inkább az FKGP listájára voksolt: az októberi és a novemberi fővárosi adatok ugyanakkor azt mutatják, hogy az eredmény a nemzetgyűlési választás eredményeit vetítette előre, amennyiben a két munkáspárt közösen és külön-külön indulva is összességében ugyanannyi voksot szerzett.
A várakozásaikban csalódott kommunisták a nemzetgyűlési választások előtt újabb ajánlatot tettek a kisgazdáknak: Nagy Ferenc miniszterelnök emlékirataiban említi, hogy személyesen Vorosilov győzködte őt a közös lista előnyeiről, először a listás helyek 40, majd 45 százalékát ígérve. Ám ezúttal már nemcsak az FKGP, hanem a fővárosi választást kudarcnak tartó MSZDP is elutasította az együtt indulást; ráadásul az amerikaiak jelezték, hogy számukra elfogadhatatlan, ha a pártokat akaratuk ellenére közösködésre kényszerítik.
Hinni akartak
Sztálin tehát engedett, és így 1945 novemberében Magyarországon ténylegesen szabad választásokat tartottak - ellentétben a korábban említett megszállt országokkal és Jugoszláviával, ahol megvalósult az egypárti rendszert előkészítő blokkosodás.
Az amerikai tiltakozásokat ugyanakkor a helyükön kell kezelni; a szovjet érdekérvényesítés "jogát" érdemben soha nem kérdőjelezték meg. Márpedig Vorosilov a választások előtt egyértelműsítette: ha a közös listától Moszkva el is tekint, a koalíciós kormányzástól semmiképpen sem. Sztálin utasítására ellentmondást nem tűrve lépett föl akkor is, amikor a tárcák szétosztásakor a kisgazdák - mint legerősebb párt - maguknak akarták a kulcsfontosságú belügyminisztériumot; a belügy így a kommunistáké lett (Nagy Imre vezetésével). A Tildy-kormánynak kisvártatva a gazdaságpolitika irányításáról is le kellett mondania: Gazdasági Főtanács alakult, amelyet kommunista többségű titkársága vezetett. A tanács rendeletkibocsátási joggal rendelkezett, s ily módon nemcsak a kormányt, de a parlamentet is megkerülve működhetett.
A választásokon abszolút többséget szerző kisgazdák tehát elveszítették a rendvédelem, a közigazgatás és a gazdaságpolitika fölötti kontrollt. Kortársi dokumentumokból jól látható, hogy nem pusztán szovjet nyomásra mentek bele mindebbe. Noha a szovjet jelenlét fenyegetése napi élmény volt, a nem kommunista párti politizáló többség valóban meg volt győződve arról, hogy a párizsi békeszerződés aláírása után az oroszok kivonulnak, s a magyar belpolitika önálló lesz. E naiv hit mellett Rákosi Mátyás manőverezése is szerepet játszott a kisgazda "engedékenységben": nemcsak egyes amerikai és brit elképzelések, de a Magyarország szempontjából meghatározó Sztálin néhány elejtett megjegyzése is azt a reményt keltették a politizáló közvéleményben, hogy a béketárgyalásokon, ha minimális mértékben is, de nem eleve lefutottak a magyar területi igények. Rákosi és az MKP többek között azért verhette át a kisgazdákon például a hároméves tervet vagy a szénbányák államosítását, mert cserébe Sztálin jóindulatának megnyerését ajánlhatta - amit kisgazda ellenfelei el is hittek. (Természetesen semmiféle jóindulatról nem volt szó: Sztálin a Romániától elvett Besszarábia miatt Erdély ügyében a román igényeket akceptálta.)
A kommunisták a két legfőbb rivális - az FKGP és az MSZDP - szétverését mindvégig fő feladatuknak tekintették; az MSZDP-t lényegében már a koalíción belüli kisgazdaellenes Baloldali Blokk létrehozásával bedarálták, a tőlük mindvégig idegenkedő tekintélyes szociáldemokrata vezetőket (Kéthly Annát, Györki Imrét, Peyer Károlyt) fokozatosan ellehetetlenítették, majd pártjukból kizáratták.
Módszerek
A kisgazdák "leszalámizása" változatosabb módszerekkel zajlott: tömegtüntetésekkel, utcai provokációkkal hangolták a kisgazda vezetésű kormányok (előbb Tildy, majd Nagy Ferenc kabinetje) ellen a közvéleményt, konstruált ügyekkel zilálták szét parlamenti frakciójukat, s végül egy ártalmatlan politikai beszélgetéssorozatot fújtak föl köztársaság-ellenes szervezkedéssé (Magyar Közösség-ügy). A helyzet durvulását jelzi, hogy Kovács Béla kisgazda képviselőt, a párt főtitkárát, akit a parlament nem adott ki az ügyészségnek, az oroszok egyszerűen letartóztatták, és évekre a Szovjetunióba hurcolták. Az FKGP tönkretétele a szabadságát Svájcban töltő Nagy Ferenc miniszterelnök lemondatásával tetőzött. A tisztogatások után a Függetlenségi Front maradék pártjaiban (MSZDP, FKGP, NPP) ezek után már csak eleve a kommunisták által beszervezett, vagy jellemükben megroppant társutasok maradtak.
A riválisok szétverése mellett az MKP adminisztratíve is biztosítani igyekezett elsőségét: az 1947-es választások előtt több olyan módosítást is végigvitt (például a választásra jogosultak körének szűkítése), amelyek reményeik szerint őket segíthették, továbbá a nyílt csalástól sem rettentek már vissza ("kékcédulák"). A nyers erőpolitikának - éppúgy, mint az 1945-ös óvatoskodásnak - döntően külpolitikai okai voltak: az Európát konszolidáló amerikai Marshall-terv és Churchill fultoni beszéde nyomán Sztálin a szovjetizálás felgyorsítása mellett döntött.
