Az Alkotmánybíróság és az ügynöktörvény: Kémálom

publikálva
1999/30. (07. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Göncz Árpád 1996. március 15-én a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntette ki Stefán Gézát, a Katonai Biztonsági Hivatal főigazgatóját. Stefán 1990-ig a BRFK főkapitányának állambiztonsági helyettese, így a fővárosi III/III-as ügynökök közvetlen főnöke volt. Tagja volt továbbá annak a héttagú operatív bizottságnak, amely Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetését felügyelte. Göncz Árpád - reméljük - ezt nem tudhatta.

{k199930_11;b}Göncz Árpád 1996. március 15-én a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntette ki Stefán Gézát, a Katonai Biztonsági Hivatal főigazgatóját. Stefán 1990-ig a BRFK főkapitányának állambiztonsági helyettese, így a fővárosi III/III-as ügynökök közvetlen főnöke volt. Tagja volt továbbá annak a héttagú operatív bizottságnak, amely Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetését felügyelte. Göncz Árpád - reméljük - ezt nem tudhatta. "Én nem a hazámat árulom el, hogy nyilatkozom nektek, csak lerántom a leplet a szerintem most is törvénytelen eszközökkel folytatott tevékenységről, amelyet ez a szerv nem öncélúan, hanem valaki részére végez: a hatalmon levő, uralkodó párt részére, hisz ő hozott létre, ő fizet minket, őneki vagyunk a kiszolgálói" - számolt be Végvári József őrnagy a Fekete Doboz riporterének a Belügyminisztériumban folyó iratmegsemmisítésről 1989 decemberében. A Horváth József, a III/III-as csoportfőnökség vezetője által kidolgozott és Pallagi József állambiztonsági miniszterhelyettes által jóváhagyott iratmegsemmisítés során nagy mennyiségű dokumentumnak veszett nyoma. A Végvári ellen államtitoksértés, Pallagi és Horváth ellen pedig elöljárói intézkedés elmulasztása miatt indult perek "bűncselekmény hiányában", bírósági megrovással, csendben lezárultak. Az előző rendszer legkeményebb erőszakszervezetének reprezentánsai megnyugodhattak: a takaréklángon rotyogó magyar rendszerváltás békén hagyta őket.

A rendszerváltás emblematikus története az átvilágítási ügy, amelyben a titkosszolgálatok érdekérvényesítő képessége messze erősebbnek bizonyult, mint az új politikai elit demokráciaigénye.

Az átvilágítás szükségességét először a Demszky-Hack-féle indítvány fogalmazta meg még az 1990-es önkormányzati választások előtt. E szerint azoknak a köztársasági elnök és a parlament előtt esküre kötelezett személyeknek, akikről kiderül, hogy a III/III-as csoportfőnökség munkájában érintettek voltak, le kellett volna mondaniuk közszereplésükről, ellenkező esetben múltbeli szerepüket megismerhette volna a köz.

A két politikus 1990-ben még nem tudta, hogy a III/III-ason kívül más csoportfőnökségek is léteztek. A rendszerváltó radikalizmusukról híres szabaddemokratáknak azonban kár volt sietniük: az első szabadon választott parlament csak 1994 áprilisában fogadta el az ügynöktörvényt (hivatalos nevén "Az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről szóló törvényt").

Pedig a "Nyugodt erő" jelszavával választást nyerő MDF-ben tombolt a kommunistaellenes düh: a Monopoly-csoport az államapparátust kívánta megtisztítani a volt párttagoktól, akadt képviselő, aki Marosánt akasztotta volna föl, mások megelégedtek volna a bűnösök megnevezésével. Az elbukott Zétényi-Takács-féle javaslat 1992-ben a kommunisták által elkövetett egykori súlyos bűntettek esetében felfüggesztette volna az elévülést. Az átvilágítás lebegtetésével a politikusok azonban csak szövetségeseiket és ellenfeleiket tartották sakkban. Antall József kormányfő biztosra vehette, hogy borítékjaival ki tudja csinálni Csurka Istvánt és Torgyán Józsefet. Csurka nyilvánosan elismerte, hogy Raszputyin néven beszervezték, Torgyán Józsefről pedig 1997-es átvilágítása során az derült ki: nem volt ügynök.

A többiekről azonban Antall hallgatott.

Átvilágítás

A volt kormányfőt a ciklus kezdetén Németh Miklós cédulája hűtötte le, amelyen szemtanúk szerint az első szabadon választott parlament ügynökeinek valóságos vagy preparált névsora állt. Antallnak tehát nyomós oka fűződött ahhoz, hogy csak ükunokái tudhassák meg az igazságot arról, hány ügynök ült az ügynöktörvényt meghozó, demokratikusan választott parlament soraiban. 1994. április 7-én, a parlament utolsó plenáris ülésének utolsó napirendi pontjaként az Országgyűlés megválasztotta az átvilágítóbírákat.

Az ügynöktörvény állami tisztségviselők és más fontos tisztségek betöltőinek esetében kötelezővé tette azok ellenőrzését. Az ellenőrzést végző bizottság azt vizsgálta, végeztek-e állambiztonsági tevékenységet a jogállam kialakulása előtt, kaptak-e döntéseikhez az állambiztonsági szervektől adatokat, illetve tagjai voltak-e valamely erőszakszervezetnek. Érintettség esetén, ha az érintett személy nem mond le, a bizottság a Magyar Közlönyben nyilvánosságra hozhatja nevét.

Hatalmas áttörés történt ekkor: lelepleződött Csehák Judit és Medgyessy Péter, akik miniszterelnök-helyettesként megkapták a bizalmas belügyi jelentéseket, csakúgy, mint Horn Gyula volt külügyi államtitkár, későbbi külügyminiszter. Csehák és Medgyessy meglepő módon úgy nyilatkoztak, soha nem használták fel a kapott információkat, Horn Gyula pedig elintézte az ügyet azzal: ´94-ben a választók múltja ismeretében szavaztak pártjára, így közvetlenül rá is. Kiderült még az érintettség a kereszténydemokrata Keresztes Sándorról, a szocialista Vankó Magdolnáról és Simon Imréről. Utóbbi volt az egyetlen, aki önként eltűnt a politikából.

Az átvilágítások körüli felhajtást meglehetősen mókássá teszik a Belügyminisztériumban 1995-ben folytatott iratfeltáró bizottság ténymegállapításai: ezek szerint a pártállami időkből származó iratok jelentős része hiányzik. Kérdéses, ekkora hiány mellett hogyan biztosítható közéletünk átláthatósága: a nemrégiben Orbán Viktorról külföldön közzétett beszervezési karton fedőlapjának hiteltelensége jól mutatja az átvilágításnak a múltat fekete-fehérre leegyszerűsítő törekvését.

A törvény ráadásul igen szerencsétlenül összemosott két, egymástól teljesen különböző dolgot: az átvilágítást és az iratokhoz való hozzáférhetőséget. Pedig a démonizált ügynök, akinek személyén a diktatúra összes bűnét le lehetett verni, csak utolsó, bár kétségkívül mocskos láncszeme volt a gépezetnek. Markó György, a Történeti Hivatal (TH) elnöke egy nyilatkozatában egyenesen úgy fogalmazott: az ügynökök többsége maga is a rendszer működésének szerencsétlen áldozata. Az üveg vodkát a közértben lenyúló és ezzel zsarolhatóvá váló spiclik leleplezése mindenesetre porhintés volt: a rájuk irányított közérdeklődés elterelte a figyelmet az állambiztonsági szolgálatok legmagasabb rangú segítőiről, így a hadsereg vezérkaráról, a kollaboráns papokról és a püspökökről, a diplomáciai kar képviselőiről, a kulturális intézmények és egyetemi tanszékek vezetőiről.

Többek között ezért fordult még 1996-ban az Alkotmánybírósághoz Balsai István. Az MDF frakcióvezetője bővítette volna az átvilágítandók személyi körét: szükségesnek tartaná a bírák, ügyészek, rendőrkapitányok, tábornokok és a közszolgálati média átvilágítását is. A Balsai-féle beadvány társszerzője, Sándorfi György szerint egy felelős beosztású bírónak jóval nagyobb hatalma van, mint egy parlamenti képviselőnek.

A kilencvenes évek elején elterjedt és máig jól hangzó titkosszolgálati ideológiának köszönhetően azonban mindmáig csak a III/III-as csoportfőnökség tevékenysége vizsgálható. Többek között ezt sérelmezi a Kőszeg-féle beadvány. Kőszeg Ferenc és más szabaddemokrata képviselők szerint az ügynöktörvény diszkriminatív a Belügyminisztérium Állambiztonsági Főcsoportjának alcsoportjai esetében. A törvény és védelmezői szerint ugyanis az ellenőrzést csak a főként belső elhárítással foglalkozó III/III-as csoportfőnökségen végzett tevékenységre kell kiterjeszteni, mert ez a fekete bárány, kizárólag ez folytatott a jogállamisággal ellentétes tevékenységet. A hírszerzéssel foglalkozó III/I-es, a kémelhárítással foglalkozó III/II-es, a katonai elhárítással foglalkozó III/IV-es és mindehhez a technikát biztosító III/V-ös csoportok, továbbá a diplomatákat és újságírókat foglalkoztató katonai hírszerzés csak azt tették az előző rendszer idején, ami nyugati demokráciákban is nélkülözhetetlen. Mint mondjuk a CIA.

Átjáróház

"Az az éjszaka nagyon nehéz volt számomra, amikor a Duna-gate-ügy kirobbant. A III-as főcsoportfőnökség apparátusa azonnal összeült, és egy alternatívát helyeztek az asztalra: amennyiben nem kapnak megfelelő védelmet, akkor sok mindent nyilvánosságra hoznak" - írja visszaemlékezéseiben Pallagi Ferenc állambiztonsági miniszterhelyettes. De kaptak: a III/III-as csoportfőnökséget 1990. február 14-én jogutód nélkül megszüntették, a demokráciában nélkülözhetetleneket viszont állambiztonságiról nemzetbiztonságira keresztelték át. A titkosszolgálatok védelmezői szerint ezek megszüntetése veszélyeztetné a nemzet biztonságát. "Borzasztó erős nyomás nehezedett azonban rám, különösen az SZDSZ részéről, hogy meg kell szüntetni az egész szervezetet. Teljesen nyilvánvaló volt, ezt megtenni nem lehet. Hiszen terrorveszély van, kémelhárítás mindig kell, az ország vezetése számára információk is szükségesek a világból. A radikális út, hogy mindenkit kihajítok, nem lehetett a megoldás" - érvel Boross Péter, 1990 júliusától decemberéig a polgári titkosszolgálatokat felügyelő miniszter a Belügyi Szemlében (1999/4-5).

Vagyis Antallék úgy döntöttek, átveszik a céget; elfogadták a titkosszolgák érvelését, hogy ez egy szakma, amit nem lehet egyik napról a másikra elsajátítani.

A csehek ezt másképpen gondolták: a rendszerváltás után radikálisan átalakították titkosszolgálatukat (STB), sőt 1992-ben Németországhoz hasonlóan a kommunizmus szolgálatainál dolgozó ügynökök névsorát is nyilvánosságra hozták. Nálunk ez is elmaradt. Boross Péter a Belügyi Szemlében ezt úgy magyarázza: "Erkölcsi okok miatt sem tartottam helyesnek a Stasi-megoldást, amikor név szerint kerülhetett nyilvánosságra az ügynök. Elvem az volt, hogy a kémelhárításban vagy a hírszerzésben részt vevők nevét nem lehet nyilvánosságra hozni. Ugyanakkor, akik a belső elhárítás keretében vállalták az ügynökösködést, csak a törvényi szabályozás keretein belül fedhetők fel, különben elszabadul a pokol."

De nem szabadult el, mert Boross a törvény 1994-es megszületéséig titkosította a III/III-as listát. "Biztos voltam abban, hogy semmi haszon sem származhat abból, ha felnőtt emberek hetvenéves apjuk múltjáról szereznek tudomást."

Boross és a többi, a titkosszolgálatokat felügyelő miniszter egyetértett abban, hogy a véres rendszerváltás elkerülése érdekében meg kell oltalmazni a népet az igazság megismerésétől, vagyis csak részletekben adhatók be neki a múlt szörnyűségei.

Pláne ha nem is tartozik rá.

A csoportok

Akárcsak a III. főcsoportfőnökség többi csoportjának dolgai. Nikolits István volt titkosszolgálati miniszter szerint a III/III-as csoportfőnökség feladata teljesen eltért a többiekétől; ez utóbbiak az állami szuverenitás védelmét biztosították, amely minden ország alapvető érdeke. A Kőszeg-féle beadvány viszont azt bizonyítja, hogy a csoportok ugyanazon szabályok szerint működtek. Az állambiztonsági szervek működését szabályozó, szigorúan titkos minősítésű 10-1837/1967-es parancs a főcsoportfőnökség feladatait csoportfőnökségek szerinti elkülönülés nélkül határozta meg, a parancsok a főcsoportfőnökség egészéhez szóltak, és a csoportok azonos képzést kaptak a Rendőrtiszti Főiskolán.

A csoportok közti átjárhatóság a gyakorlatban és egy példán szemléltetve a következőképpen nézett ki: a vallásos családból származó 16 éves fiút egy lány segítségével csókolódzás közben lefényképezték, majd aláíratták vele a következő (hiteles) szöveget: "Ezen hibámat a kapott lehetőség alapján úgy kívánom jóvátenni, hogy felajánlom önként szolgálataimat." (A titkosszolgálatok szívesen szerveztek be fiatalokat: a keletnémet Stasi nem hivatalos munkatársainak 10 százaléka volt 18 év alatti, 1-2 százaléka 14 év alatti.) A fiatal fiút katonasága idején a III/IV-es vette át, majd leszerelése után visszakerült a III/III-ashoz vagy a hírszerző III/I-eshez. Mindez a megfigyeltek szempontjából is ugyanígy fest: ahogy azt Kenedi János az ÉS-ben írja (1997. október 17.) a Demszky Gáborról szóló 232 jelentésből például 55 származik a III/I-es, II-es és IV-es csoportoktól, csak a többi a III/III-astól. Az adatvédelmi biztos 1996-os állásfoglalása szerint információs alapjogaik tekintetében lehetetlen megkülönböztetni az itthon élőktől azokat a külföldön élő magyarokat, akiket nem a III/III-as, hanem a III/I-es figyelt meg.

Kecskére káposztát

A III/III-assal való törvényi kivételezés két szempontból fontos: a történeti kutatás és az érintett információs önrendelkezési joga szempontjából. Amíg ugyanis csak a III/III-as tevékenysége minősül jogellenesnek, csakis a hozzájuk tartozó iratok kerülhetnek a Történeti Hivatalba, az összes többi az utódszolgálatoknál marad. A törvény szerint a szolgálatok akkor kötelesek átadni az iratokat a TH-nak, ha azok nem "szükségesek feladataik folyamatos és zavartalan ellátásához". Ez a gumifogalom tökéletesen biztosítja a folytonosságot a Magyar Népköztársaság és Magyar Köztársaság között: a szolgálatok döntik el, mit adnak a demokratikus közélet tisztaságának megőrzése és történelmi közelmúltunk megismerésének lehetővé tétele céljából az 1997-ben megnyílt TH és így az áldozat és a történeti kutatás kezébe. A vasfüggöny tehát áll: a katonai szolgálatok eddig 17 kötetet, a Nemzetbiztonsági Hivatal 146-ot, a Katonai Felderítő Hivatal pedig egyet sem küldött át az Eötvös utcába (miközben 1990-ben közel 25 ezret vittek el). Míg Németországban 1989 decemberében a polgárok megrohamozták a Stasi iratraktárait, és lefoglalták a dokumentumokat, addig nálunk kutató legyen a talpán, aki mondjuk a katonai elhárítás ´56-ban játszott szerepét akarja megismerni.

Ráadásul a TH-t vezető Markó György 1997-ben megállapodást kötött a titkosszolgálatok képviselőjével, hogy a BM, a HM és a szolgálatok kedvükre vizsgálgathatják és titkosítgathatják a TH tulajdonába került dokumentumokat. Markóéknek persze nincs felhatalmazásuk arra, hogy a szolgálatok pincéiben ki-be járkálva csemegézhessenek a mérgező dossziék között.

Ahogy tíz évvel a rendszerváltás után nem tudjuk, mi történt a titkosszolgálatok pénzével, kik birtokolják az egykori T- (titkos), K- (konspiratív) lakásokat, ahol ügynökök és feletteseik találkoztak, úgy nem tudjuk, milyen törvénytelenül és közpénzből gyűjtött adatokat tárolnak rólunk. Kelet-Európa legtoleránsabb ügynöktörvénye a legsúlyosabb visszaélésekre ad alkalmat a nemzetbiztonsági szolgálatok számára, akik privát tulajdonuknak tekinthetik a ´89 előtti köziratokat.

Amelyekből túl sok amúgy sem maradt.

1989 nyarán 164 900 személy szerepelt a III. főcsoportfőnökség operatív nyilvántartójában. Egy 1990 májusában készült jelentés szerint ebből 110 ezer karton maradt meg. Horváth Balázs, az Antall-kormány első belügyminisztere saját állítása szerint látta azt az utasítást, amely az iratok ellenőrzés nélküli selejtezéséről szólt, és amelyet Gál Zoltán belügyi államtitkár, későbbi házelnök írt alá. A hivatalos verzió szerint lázasan égették és zúzták be az ördögi dossziékat, 1995-ben viszont Csikós József, a ´89-ben működő BM adatfeldolgozó hivatalának vezetője (1997-ben az Energol-ügy érintettje) egy magánbeszélgetésben elmondta: szerinte a munkatársak hazavitték az iratokat. Nyilvánvaló, hogy a hatalomnak érdeke fűződött a Duna-gate-mítosz fenntartásához: amíg azt gondoljuk, hogy megsemmisültek a ránk vonatkozó adatok, addig nem kérjük számon a szolgálatokon. A súlyos bűncselekmény ügyében mindenesetre a mai napig sem indult rendőrségi eljárás.

Csonka Magyarország

"Ezek is azt hiszik ma, akárcsak amazok akkor, hogy a rám vonatkozó, rólam gusztustalan módszerekkel szerzett adatok voltaképpen az ő tulajdonukat képezik (...), fehér festékkel belemázolnak, az egészre rátenyerelnek, elvesznek tőlem valamit, ami az enyém (...)" - írta meg Lángh Júlia az Élet és Irodalomban A (Történeti) Hivatal áldozatai címmel 1998-99-ben zajló vitában a hivatallal való tapasztalatait. Az állambiztonsági hivatal volt áldozatai hiába várakoztak a hivatal megnyitásától hónapokon át arra, hogy végre megismerjék saját és országuk múltját. Az áldozat hiába tudja, hogy évtizedeken át megfigyelték, lehallgatták, követték, ellenőrizték, leveleit felbontották, munkahelyéről kirúgták, gyerekeit más iskolába helyeztették, fényképezték, filmre vették, szexuális szokásait és káros szenvedélyeit számon tartották, barátai körét felderítették, bomlasztották, ellenséges tevékenységét figyelemmel kísérték, ellenséges elemekkel való kapcsolatait feljegyezték, szabadidejét kontrollálták, külföldi útjain mellette voltak, emigránsként megfigyelték; mindezek ellenére tíz évvel a rendszerváltás után, ha szerencséje van, néhány oldalas sovány dossziét nyomnak a kezébe. Ha nincs szerencséje, sajnálattal értesítik, hogy nem szerepel a nyilvántartásban.

A kézhez kapott dosszié adja a végső rúgást: a törvény értelmében ugyanis a hivatalnak a személyiségi jogok védelmére hivatkozva kötelessége felismerhetetlené tenni a más személy azonosítására alkalmas adatokat. A törvény érvelése szerint ha az áldozat megismerhetné ügynökét, azzal sérülne annak információs önrendelkezési joga. Vagyis az egykori hálózati személy mindent tud megfigyeltjéről, az áldozat pedig még az ügynök fedőnevét (ezen szerepel az iratokban) sem ismerheti meg. Ugyanígy védi a törvény a dossziéban szereplő nyílt állományú állambiztonsági tisztet, aki pedig hivatalos minőségében láttamozta az iratot; vagy a megfigyelt beszélgetőpartnereit. Haraszti Miklós és Konrád György a Belügyminisztérium Vizsgálati Osztálya ellenük indított eljárása miatt panaszt tettek az ügyészségen. Akkori beadványukat és az arra érkezett választ Haraszti 1997-ben megkapta a BM-től, azon viszont nem szerepelt Konrád György neve. Kőszeg Ferenc 1957-es büntetőügyével kapcsolatban kevesebbet kapott meg a TH-tól, mint amit ´57-ben a Gyorskocsi utcában rendelkezésére bocsátottak. Az orwelli múltmegváltoztatás egyik tipikus példáját Kenedi említi az ÉS 1998. június 12-i számában: Puchert János vájárt az ´56-os forradalomban való részvételéért halálra ítélték, majd az ítéletet életfogytiglanira változtatták. A TH-tól kapott anonimizált papírokon a végzés címén és saját nevén kívül mást nem olvashat; a mindenki által hozzáférhető 1956 kézikönyve Megtorlás és emlékezés című fejezetében ellenben megtalálható a végzés eredetije, a 22 halálra ítélt társ nevével együtt.

A nemzetbiztonság oltára

Ha valaki a szolgálatoktól kérne segítséget, még kevesebbre menne, mint a TH-val. A nemzetbiztonsági törvény felhatalmazza a szolgálatokat, hogy nemzetbiztonsági érdekük vagy volt spiclijeik védelme érdekében korlátozzák az áldozat információs önrendelkezési jogát: a volt áldozatok a jelentéktelen ügyeket is szigorúan titkos minősítéssel ellátott iratként kézhez kapva joggal feltételezhetik, hogy mi minden lehet még róluk a szolgálatok birtokában.

Az átvilágítási törvény speciálisan kezeli az ügynöki múltra vonatkozó adatot: ahogy azt Tyekvicska Árpád a Fundamentum 1999/1. számában írja, nincs a világon ehhez foghatóan védett személyes adat, amely ekkora jogi védelmet élvezne. A jelenlegi AB-döntésig ez még a tudományos feltárás előtt is tabunak számított. Vagyis a TH-ba bekéredzkedő kutatónak kevesebb joga volt eddig, mint egy sima levéltár esetében. A Történeti Hivatal ötletét kitaláló Varga László, a Fővárosi Levéltár most visszavonult igazgatója ma már bánja a német Gauck-hivatal mintájára létrehozandó TH ötletét: a Gauck-intézetben mind a kutatóknak, mind az érdeklődőknek több jogosítványa van az iratok megismerésére, mint egy átlagos levéltárban.

A jelenlegi AB-döntés egyetlen pozitívuma, hogy - a parlament döntésétől függően - lehetővé teszi a III. főcsoportfőnökség iratainak kutathatóságát. A döntésig a titokvédelemnek elsőbbséget biztosító, ezáltal az áldozatokkal ellentétben a titkosszolgálatok iránt feltétlen lojalitást tanúsító törvény megváltoztatása most a parlament feladata. A törvény 1996-os módosításakor a szolgálatoknak már be kellett áldozniuk néhány dolgot: belementek abba, hogy legyen TH, de az csak a már fentebb leírt III/III-as adatokat kaphassa meg, leszűkítették viszont az átvilágítandók körét. A szabaddemokrata belügyminiszter kompromisszumot kényszerült kötni a szolgálatok érdekeit képviselő Magyar Szocialista Párttal. Az eredeti Demszky-Hack-féle 5-6 ezer személy átvilágításához képest ennek egy tizedére szűkítették az átvilágítandók körét.

Az AB határozata most igazán nagy áldozatot követel a Magyar Köztársaságban nagy kényeztetéshez szokott titkosszolgálatoktól: a döntés a tudományos kutatás szabadságát előbbrevalónak tartja a volt titkosügynökök adatainak védelméhez képest. Titkosszolgálatok névtelen munkatársai a döntést követően elmondták: a III. főcsoportfőnökség valamennyi csoportjának ügynökeinek kutathatósága nemzetbiztonsági érdekeket sértene. Ezért a korábban Boross Péter által nemzeti kincsnek becézett szolgálatok információs monopóliumát veszélyeztető döntést követően a titkosszolgálatok képviselői az ügynöktörvény módosítását szorgalmazták.

A titkosügynökök kutathatóságával ugyanis olyan adatok szivároghatnának ki egykori hírszerzőkről, amelyek nemzetközi diplomáciai botrányokat okozhatnak. Abszurd is lenne, ha a jelenleg a NATO főembereivel parolázó hazánkfiairól derülne ki, hogy korábban a NATO után kémkedtek. A tisztesség látszatának fenntartására azonban eddig is jól vigyáztak őrzőink: osztrák sajtóhírek szerint Kelet-Európában Magyarország az egyetlen állam, amely nem adta át Ausztriának a korábban kémkedők névsorát.

Az Antall- és a Horn-kormány a vérontás elkerülésére és a III. főcsoportfőnökség munkatársainak (kivéve III/III-ast) a demokratikus Magyarország számára nélkülözhetetlen szerepére való hivatkozással megőrizte a diktatúra titkait: kérdéses, hogy a választási kampányában a múlttal való végleges leszámolást hangsúlyozó Fidesz véghezviszi-e mindazt, amit az elődök elmulasztottak. A titkosszolgálatokat az előző parlamenti ciklusban nagy vehemenciával támadó Fidesz kormányra kerülve a tárcák közül legmagasabban emelte azok költségvetését; a titkosszolgálati tárca vezetője ráadásul a párt meghatározó alakja. Az AB-döntésről a Vasárnapi Újságnak nyilatkozó Kövér László miniszter feltette a kérdést: okvetlenül az egykori ügynököket kell-e zaklatni, miközben párttitkári pozícióban eltöltött munkás évtizedek után néhányan nyugodtan, felelősségre vonás nélkül élhettek? Kövér az átvilágítandók körét bővítené, különös tekintettel a kisgazda koalíciós partner által is sűrűn kárhoztatott sajtómunkásokra.

Az iratok felszabadításáról Kövér nem beszélt.

Varró Szilvia

publikálva
1999/30. (07. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Kis-Magyarország

Kultúra