A tavaszi ülésszak végén beadott két önálló javaslat teljesen különböző módon képzeli a párttörvény módosítását: Bernáth Vargáé elsősorban a pártok vállalkozási körének kiterjesztésével próbálná megoldani égető anyagi gondjaikat, míg Baueré az állami támogatás növelésével tervezi kiszűrni az eleddig ellenőrizetlen (vagy csak részben kontrollálható) adományokkal történő visszaélés lehetőségét. Érdekesség, hogy néhány évvel ezelőtt, a Tocsik-botrányt követően Pokol Béla (akkor alkotmányjogász, ma a kisgazdák frakcióvezető-helyettese) épp ez utóbbi variációt tartotta volna áldásos megoldásnak, mondván: a pártoknak nyújtott adományok lehetőségét kellene megtiltani. Ezer esetből ugyanis egyben, ha önzetlenül adományoz az adományozó: többnyire valamilyen későbbi ellenszolgáltatás lebeg a mecénás szeme előtt, állami stallum, állami beruházásban való részvétel elnyerése, előnyös törvénymódosítás, egy apró rendeletecske, hasonlók. Mindez oda vezethet, hogy az állampolgár adójából a párt által kapott milliók sokszorosát kell visszafizetni a szívességtevőnek. "Olcsóbb tehát, ha megtiltjuk a pártoknak az adományok elfogadását, és ezek helyett az állami költségvetésből adunk további összegeket a pártok számára kampányukhoz szükséges kiadásokra" - érvelt Pokol a Magyar Nemzetben 1997 januárjában.
Pokol azóta már régen elfelejtette javaslatát, a kisgazda frakcióvezető-helyettes inkább harap saját nagylábujjába, és sorakozik fel párttársa mögé, mintsem hogy egyetértsen az egy fázissal korábbi pokoli egóval és a szabaddemokraták tervezetével. Pokolnak azonban lesz majd lehetősége, hogy visszatérjen két évvel ezelőtti önmagához meg a Bauer által benyújtott javaslathoz, hiszen a hatpárti egyeztetésen nem történt semmi: csak megfogadták, később még beszélgetnek majd.
A pártfinanszírozásról szóló 1989-es törvény megváltoztatásáról többször is esett már szó az utóbbi néhány évben, maga Pokol is több dolgozatot jelentetett meg a témában: ám az ügy nem ezért került ismét napirendre.
Két ciklusban
két nagy botrány
kavarta fel a honi politikai kedélyeket. Az első a Fidesz-MDF székházügye volt, a másik pedig a Szokai-Tocsik-skandalum. Mindkettőbe belebukott az akkori kormány (tegyük hozzá, az MDF nem kizárólag emiatt hasalt el, viszont az akkortájt még legnépszerűbb ellenzékinek számító Orbán Viktor Baráti Kör kimutathatóan emiatt zuhant meg a ´94-es választásokon; és négy évvel később is inkább a szabaddemokratákat nullázta le a jogásznő szereplése, mint a szocikat), és mindkettőből az akkori ellenzék profitált hatalmasat. Ehhez képest a Fidesz nem tartotta olyan fontosnak a témát, hogy felküldje valamelyik képviselőjét a Fehér Ház hatodik emeletére, a kisgazdikhoz. Ezt Répássy Róbert ki is mondta a Magyar Hírlapban: igaz, hozzátette, hogy polgári szakértők serege állt rá a témára, és várhatóan őszre megszületik saját javaslatuk is, akkor majd módosíthatják a párttörvényt ide meg oda. Addig viszont beszélni is fölösleges róla, úgyis uborkaszezon van.
A szocialista Burány Sándor az ötpárti egyeztetés után mindenesetre kijelentette: ha idén nem sikerül egyezségre jutni a párttörvény módosítása ügyében, a parlament jegelheti az egészet a következő választások utánra. Mielőtt még bárki valamilyen sanda gyanúsítgatásokra adná a fejét (a hatpárti egyezség a parlament jelenlegi állapotában nehezen képzelhető el), szögezzük le: a szocialista frakcióvezető-helyettes csak az Országgyűlés tisztességének látszatát akarta megőrizni, mondván: sitty-sutty nyakunkon 2002, ne gondolhassa senki, hogy a pártok megint maguknak akarnának valamilyen előnyt kicsikarni közvetlenül a választások előtt.
Tiszta haszon
A jelenlegi törvény szerint Magyarországon pártvagyon tagdíjból, az állami költségvetésből juttatott támogatásból, az államtól ingyen kapott ingatlanokból, magánszemélyek hagyatékából, gazdálkodó tevékenységből, a párt által alapított vállalat és egyszemélyes kft. adózott nyereségéből, valamint külföldi, illetve magyar jogi és magánszemélyek adományaiból képződik. Persze mindenki leginkább az államból él, a központi támogatás teszi ki a pártok éves költségvetésének kilenctizedét. Ha Bauer javaslata meghallgatásra talál, tovább nő az arány, de legalább - a képviselő szerint - tiszták maradnak a pártok. Mármint azok, amelyek minden évben kapnak valamennyit a központtól. Amelyiknek meg nem jár, vagy lemond a jussáról, nyugodtan gyűjthet lóvét, ahonnan csak akar. A szabaddemokrata képviselő tehát - mint az a javaslat indoklásában olvasható - az új politikai erők megjelenésének költségeit a magánszektorra hárítaná. Tegyük a kezünket Bauer szívére: ezt ő maga sem gondolhatja komolyan. Életképesebbnek tűnik viszont az az ötlete, hogy a választási kampányban másképp kéne támogatni a pártokat, mint a két választás közötti időszakban. E szerint másfél-kétmilliárddal ugyan több pénz járna a pártoknak, viszont a kampány csakis a párt költségvetéséből lenne biztosítható. Vagyis nem az államiból. A Bauer-javaslat megtiltaná a kormánynak, hogy a választások évében a költségvetésből burkolt kampányt finanszírozzon: kormányintézkedéseket csak a kormánypárt(ok) kampánybüdzséjéből lehetne népszerűsíteni. A kormánypártok nyilván kapva kapnak majd az ötleten: képzeljük csak el, amint 2002-ben a Fidesz és az FKGP kiköhögi a közszolgálati televízió Híradójának és A Hétnek a költségeit meg az utómillecentenáriumi tudósításokat a Nemzeti Színház kőbánya-kispesti épületének átadásáról.
De nézzük, mit tartalmaz Bernáth Varga Balázs ötlete.
Átlátszó ügyek
´ a pártok gazdálkodására vonatkozó paragrafusokat változtatná meg, mégpedig úgy, hogy azok lelkiismeret-furdalás nélkül hasznosíthassák és idegeníthessék el a tulajdonukban álló ingatlanokat és ingóságokat. Emellett viszont szigorúan szabályozná a pártok könyvvezetési és beszámolókészítési kötelezettségét, amit eddig igencsak lazán vettek a politikai szervezetek. A nem pénzbeni adományok és hozzájárulások értékét Bernáth Varga ugyancsak bevasalná a pártokon. A kisgazda képviselő szerint az ellenőrzés, az átláthatóság lenne fontos: a pártok gazdálkodásának törvényességét az Állami Számvevőszék ellenőrizné, a társadalombiztosítás körébe tartozó szaglászásra az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság, illetve az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, a személyi jövedelemadó, a munkavállalói, munkaadói járulék, továbbá az adóigazgatási eljárás lefolytatására az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal lenne jogosult.
Megjósolható, hogy az ellenzék nem veri magát a földhöz, midőn elképzeli, hogy egy szép napon korpulens, szemüveges úr csönget majd be hozzá: S. Lajos vagyok, és, sértődés ne essék, a számlákat jöttem átnézni. Pedig Bernáth Varga jót akar: a számviteli törvény eddig nem vonatkozott a pártokra, ha elfogadják javaslatát, majd fog, és lesznek szankciók is az esetleges törvénysértésekre.
A két javaslatban mindenesetre van egy közös vonás: úgy bebetonozná a jelenlegi parlamenti pártokat, hogy azok csak valami végzetes hülyeség esetén tudnának kicsúszni a parlamentből. A mellékszereplők, a kicsik meg érezzék magukat hátrányos helyzetűnek, ha már nem jutottak be az Országgyűlésbe. A parlamenten kívül maradt Munkáspárt meg - bár támogatottsága magasabb volt az MDF-énél - fogja be a száját, úgyis neki a második legmagasabb a tagdíjbevétele az MSZP után. Ha Bernáth Varga javaslata lesz a befutó, ők is jól járnak, van hasznosítható pártingatlanuk, tehát lesz pénzük, csakúgy, mint a kisgazdáknak, a szocialistáknak, no meg a Fidesznek. Az SZDSZ, az MDF meg a MIÉP meg takarékoskodjon: nekik ugyanis nincs saját tulajdonú ingatlanuk. Ha viszont mégis Bauer javaslatát fogadják majd el, azzal elvileg mindegyik egy százalékot elért párt jól jár majd, de a kicsik a legjobban. (Ezért is kevés a sansz.)
A pártok egyelőre eltökéltnek tűnnek a párttörvény megváltoztatásának szándékában. Akkor is, ha a hat- (bocs: öt-) párti találkozón nem mindegyik vett részt túl nagy vehemenciával. A Fidesz a többieknél egy pöttyet kevésbé lelkesnek tűnik: ők jól vannak, most vették vissza a székházukat, és nyilván nem törik majd össze magukat, hogy a többiek is pénzhez jussanak; a MIÉP pedig csak azért ment el, hogy aztán Győri Béla szóvivő szájával elmondhassa: ne a pártoknak adjanak több pénzt, hanem a szegényeknek.
A pártok saját maguk alulfinanszírozottságáról (pláne az ebből eredő sötét ügyeikről) amúgy sem szívesen beszélnek: pontosan tudják, hogy a magyar szereti a potyát, szeretné, ha a politika is ingyenbe´ lenne neki. Ezért leginkább hallgatnak a dologról, vagy - a hülyébbjei - ordas demagógiával igyekeznek benyalni a választók rosszabbik énjének.
Meglehet, nem számíthatunk másra most sem, ha eljön az ősz, és itt lesz újra.
Varga Gergely
