Az utóbbi időben számtalan bejelentés, sajtótájékoztató, tanulmány, konferencia, felszólalás és üzengetés jelezte, hogy hamarosan megtudhatjuk: vajon az egy-, netán a több-biztosítós rendszer a jobb. A dilemma praktikusan úgy jelentkezik, hogy melyiket kell jobban utálni: a gonosz, pénzsóvár, de racionális multikat, esetleg a teszetosza, korrupt, ám nem annyira rosszindulatú államot. A pártok még ezt is képesek voltak tovább egyszerűsíteni. A szabaddemokraták a minden problémát megoldó privatizációban hisznek, amit viszont a Fidesz "az új tőketulajdonosok konchoz juttatásának" vél. Az MSZP pedig egyelőre gondterhelten néz maga elé.
Azt persze senki nem gondolja, hogy a mostani helyzet tartható volna. Az érvekre fogékony közvélemény dolgát megnehezíti, hogy a következő értelmezési szint a több száz oldalas tanulmányok birodalma. A már értékelhető, de a laikusként még befogadható magyarázatok halmaza fájón üres. Tekintve, hogy az egészségügy minden társadalmi ellátórendszerek legbonyolultabbika, megterhelve a szolidaritás és a hatékonyság egymásnak ellentmondó szempontjaival, adaptálható külföldi minta nemigen lelhető föl. Az orvoslás költségrobbanása és a demográfiai folyamatok miatt ráadásul a lehetséges és a kifizethető ellátások között mostanra akkora feszültség alakult ki, hogy alig találni olyan országot, ahol az egészségügy, s főleg annak finanszírozása ne állna
folyamatos renoválás
alatt. Ahhoz, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztárat (OEP) össztársadalmi szinten megérje magánbiztosítókra cserélni (rájuk bízni az évi 1000 milliárdos kassza kulcsát), alapvetően két dolognak kell teljesülnie. Úgy kell hatékonyabban dolgozniuk, hogy a profitjuk kisebb legyen, mint az OEP rossz működése miatti pazarlás - különben csak annyi történik, hogy a most elfolyó pénzek ezután magáncégekhez vándorolnak. Másrészt úgy kell az általuk (a járulékainkból) vásárolt szolgáltatások színvonalának emelkednie, hogy a hozzáférésben és a kapott szolgáltatás minőségében ma meglévő botrányos különbségek csökkenjenek - hiszen úgy nem kunszt ügyesnek lenni, ha a szegényebbeket-tájékozatlanabbakat-lerobbantabbakat kigolyózzák az ügyfélkörből.
Az első szempont teljesülésének feltételei egyúttal világosan mutatják, hogy korántsem egyszerű, a piac által kezelhető problémáról van szó, hiszen a nyereségre ható tényezőket nem a biztosítók döntik el. A bevételeiket (a járulék mértéke), a szolgáltatásaikat (ellátási csomagok) és a kiadásaikat (egyes beavatkozások ára) a törvényhozás és végső soron a kormány szabja meg; ha túl spórolósan, akkor nem lesz érdeklődés az üzlet iránt, ha bőkezűen, akkor a járulékfizetőknek nem éri meg a váltás.
Egészen természetes, hogy a leendő befektetők a legnagyobb hasznot hozó szabályozásban érdekeltek, és mostanra napi rendszerességgel keresik az általuk meggyőzhetőnek vélt döntéshozókat - a kérdés csak az, hogy utóbbiak mennyire képesek ellenállni a köz érdekében. A több-biztosítós modell ellenzői nem hisznek az említettek állhatatosságában, és azt sem értik, hogy miért nem lehet
erélyesen rendet tenni
az OEP háza táján. Szerintük a tulajdonosi érdekérvényesítés területén hatalmas előrelépést lehetne elérni a menedzsment ösztönzésével, elszámoltatásával, a szervezet hatásköreinek kiterjesztésével, komoly szankciók bevezetésével. Nem világos az sem, hogy miképpen lehetnek máig pozícióban olyan személyek, akik a hajdani egészségbiztosítási önkormányzatoktól zsákban vitték haza a milliárdokat, mint azt az Állami Számvevőszék és a parlamenti vizsgálóbizottság annak idején volt szíves megállapítani. Tény, hogy az OEP eleddig a legkevésbé sem viselkedett biztosítóként, ám már most komoly előrelépést jelent a biztosítotti jogviszony meglétének (remélhetőleg mihamarabbi) lekérdezése. Az is fix, hogy például az APEH ugyan nem nevezhető tökéletesnek, de néhány tízezressel azért nem nagyon lehet megkerülni az adókötelezettséget - nem is merül föl a versengő magán-adóhatóságok ötlete. Ekkora keménységet az egészségbiztosításban is mutathatna az állam.
Ugyanakkor egy állami biztosító soha nem fog olyan hatékonyan működni, mint a saját tőkéjüket kockáztató magáncégek, már ha feltételezzük, hogy a jogszabályok nem engedélyezik utóbbiak számára a szabad rablást (mondjuk, ha a törvényt nem ugyanazok írják, mint a magánnyugdíjpénztárakét). A betegekért folyó verseny miatt nyilván törekszenek a minél jobb kiszolgálásra, ami a kórházak, szakrendelők szelektálásában is megnyilvánul. A szolgáltatók is kénytelenek csipkedni magukat, hogy "megrendelést" kapjanak, valamint a fiktív beavatkozások elszámolásának rendszerét sem tudják majd a most jellemző gátlástalansággal fenntartani. Persze csak akkor, ha valóban lesz verseny: a Gazdasági Versenyhivatal éppen egy hónappal ezelőtt szabott ki két biztosítóra és három gépjármű-márkakereskedő biztosítási alkuszaira 6,8 milliárd (!) forint bírságot - versenykorlátozó magatartásuk miatt.
Mivel mind a magántőke féken tartása, mind az állami biztosító korrekt működtetése hasonló kormányzati elszánást igényel, mindkét modellre van európai példa - megjegyzendő ugyanakkor, hogy a piaci versenyelemek beemelését a legtöbb helyen szükségesnek ítélték. A több-biztosítós szisztéma mellett kardoskodók kedvenc példája az állami egészségügyet működtető Anglia, ahol mostanra egymillióan várnak valamilyen műtétre vagy kezelésre, s nem ritka az egyéves sorban állás sem, továbbá egyre kínzóbb az orvoshiány. (Jellemző az egyik egészségpolitikusuk által egy konferencián előadott, de akár városi legendaként is megálló eset: az állami egészségpénztártól egy magáncéghez igazoló vezetőnek a főnökei kis idő múltán kénytelenek voltak jelezni, hogy bármennyire szokatlan is ez a számára, a döntéseinek bizony költségvonzata is van.) Igaz, a britek minden európai országnál kevesebbet költenek az egészségügyre (GDP-arányosan), és meglepő módon az állampolgárok kiemelkedően elégedettek a rendszerük működésével. Nem emlegetik viszont Svédországot, amúgy jogosan: a regionálisan megszervezett, államilag finanszírozott rendszer jóval kevesebb problémával működik, ám a szociálpolitikai mintaország e téren sem hasonlítható össze Magyarországgal. Az egészségügyre az európai országoknál kétszer többet költő Amerikáról viszont gyakran hallani: bár több tízmillióan nem fizetik ki
a magánbiztosítók horribilis díjait,
az európai mentalitástól idegen rendszerük miatt mégsem vehető komoly ellenpéldának. Ez viszont a leggyakoribb hivatkozási alapul szolgáló, több-biztosítós rendszert működtető Hollandiáról is elmondható: a tucatnyi parlamenti pártból álló törvényhozás folyamatos kompromisszumkényszerben van, ami a hazai pártokról kevésbé mondható el. (Hollandiában például állami hivatal ellenőrzi a választási ígéretek valóságtartalmát - próbáljuk meg ezt itthon elképzelni.)
A fentiek miatt a különböző biztosítási rendszerek mellett és ellen szóló érvek között egyre kevésbé lehet kiigazodni, ezért a szakmai vita is lassan hitvitává alakult, amit csak politikai döntéssel lehet feloldani. Tekintve, hogy a szabaddemokraták az egyetlen hozzájuk köthető területen látványosan megmakacsolták magukat, a szocialista képviselők pedig az új választások kiírása helyett valószínűleg inkább befogott orral nyomnának gombot, a kérdés eldőlni látszott. A kormány múlt héten publikált munkaanyaga (melyet Mihályi Péter, az Államreform Bizottság tagja jegyez, de Molnár Lajos, Antal László, Bauer Tamás, Bokros Lajos, Csillag István és Surányi György gondolatait is magába foglalja), a korábbinál mégis jóval cizelláltabb javaslatot tartalmaz. Eszerint az egészségbiztosításban a nyugdíjbiztosításhoz hasonlóan hárompilléres rendszert alakítanának ki, amelyekből kettő (az I. és a III.) megmaradna az OEP-nél. Az I. pillér tartalmazná a népegészségügyi ellátásokat: prevenció, szűrések, vérellátás, járványügy, védőoltások, addiktológia stb. Ennek oka, hogy ezek ellátása közérdek, s a magánbiztosítók hajlamosak volnának a drága megelőzés helyett csak a már kialakult betegséget kezelni. A III. pillérbe tartoznának a ritka, de nagyon drága beavatkozások, például a sugár- és kemoterápia, a koraszülött-ellátás bonyolultabb esetei, a legdrágább műtétek, gyógyszerek. Ez azért volna célszerű, mert csökkentené a biztosítók szelekciós igényét az "olcsó" és "drága" betegek között (korábban arról volt szó, hogy ezt elég lesz nekik a törvényben megtiltani). A munkaanyag szerint állami garanciát kell teremteni arra, hogy ezen a szinten minden magyar állampolgár azonos minőségű ellátást kapjon - nos, ezt kellett volna eddig is megtenni, állítólag éppen ennek megoldhatatlansága miatt van szükség a magánbiztosítókra. Az összes többi ellátás abba a második pillérbe kerülne, melynek megvalósításáért a választott biztosító felelne, és amely a nagy volumen miatt a gyógyítóköltségek 60-65 százalékát adja. Ismét csak a lefölözés elkerülése miatt "az idősebb és a betegebbnek tűnő ügyfelek" után korrigált fejkvóta (keresztfinanszírozás) járna. Ezenkívül minden számlát ketten fizetnének: 70 százalékát a magánbiztosító, 30 százalékát az OEP (amely csak a legolcsóbb megoldásba száll be, afölött a beteg fizet); az érvelés szerint ezáltal ellenőrként a magáncégek körmére tud nézni az állam.
E pillanatban itt tartunk; mozgalmas két hónapnak nézünk elébe.
