Miközben az intervenciós erők a vártnál hevesebb ellenállásba ütköznek Irakban, világszerte Amerika-ellenes tüntetések jelzik a glóbusz hangulatát. A Bush-kormányzat alkalmasint legyint csupán erre, ám többet nyomnak a latban azok a károk, amelyeket nemzetközi szervezeteknek okoz a külön utas, hegemóniára törő politika.
n "A csaknem elszigetelt Egyesült Államok arra készül, hogy a nemzetközi közösség nevében olyan háborút kezdjen, amelyet a közösség elutasít" - írta két nappal az amerikai hadigépezet megindulása előtt a The New York Times.
Amidőn zöld jelzést adott bombázóinak a Bagdad és Bászra elleni csapásokhoz, Washington valóban nem bírta a világszervezet jóváhagyását. Ez a körülmény sem állíthatta meg a Pentagont, amely nem győzte hangoztatni, hogy a háború elkerülhetetlen. Holott inkább arról volt szó, hogy a Bush-kormány háborút akart, és senki, még a Biztonsági Tanács sem rendelkezett kellő erővel ahhoz, hogy meggátolja.
A vita látszólag Irak tömegpusztító fegyvereiről folyt, ám Amerika valójában azt a kérdést szegezte szövetségesei mellének: hogyan viszonyulnak a 2001. szeptember 11. után megfogalmazott új amerikai doktrínához, amely megelőző jellegű háborúkat helyez kilátásba az amerikai érdekekre középtávon ártalmas országokkal szemben. (Lásd Bush elnök és George Tenet CIA-igazgató beszélgetését 2001. szeptember 12-én. Tenet közölte főnökével: mintegy 60 ország jelent világszerte "problémát" az Egyesült Államok számára. "Oké, akkor ezeket szép sorban elővesszük" - felelte Bush.)
A háború melletti brit-amerikai érvrendszernek az az eleme mutat a legmesszebbre, amelyik az ENSZ alapokmányának egyik - eddig általánosan elfogadott - értelmezését kérdőjelezi meg. Washington és London arra hivatkozik, hogy az alapokmány 51. cikke - amely rögzíti az önvédelemhez való jogot - Irak esetében is alkalmazható, mégpedig egy megelőző támadás igazolására. Csakhogy az 51. cikk szövege abban az esetben ad felhatalmazást önvédelemre, ha egy államot fegyveres támadás ér ("if an armed attack occurs"). Az vitán felül áll, hogy Bagdad nem támadta meg az Egyesült Államokat, de még egy támadás előkészületeit is nehéz lenne Szaddám nyakába varrni.
Az ENSZ-nek mint a háború és béke legfőbb fórumának megkerülése nem csak a jogászokat aggasztja. Vlagyimir Putyin orosz elnök a BT állandó tagjai közül a legélesebb szavakkal bírálta Irak megtámadását, megengedhetetlennek nevezve, hogy "a nemzetközi jog helyére az ököljog lépjen, amelynek értelmében az erősebbnek mindig igaza van, és bármit megtehet". Ebben az esetben ugyanis megsemmisülne a nemzetközi jog egyik pillére, az államok szuverenitásának rendíthetetlensége, vagyis egyetlen állam sem érezhetné többé biztonságban magát.
Az ENSZ tekintélyét mindenképpen csökkenti, hogy legfontosabb tagállama, amelynek tagdíja a világszervezet költségvetésének 22 százalékát teszi ki (igaz, 428 millió dollárral Washington vezeti a tagdíjhátralékos államok listáját is), fittyet hány a mind a BT-ben, mind az "egyszerű" ENSZ-tagok februári vitájában egyértelműen megfogalmazódott háborúellenes álláspontra. Nem véletlenül minősítette Kofi Annan főtitkár katasztrófának az iraki háború megindulását.
Az iraki intervenció azonban nemcsak a világszervezet számára jelent fordulópontot, de új megvilágításba helyezi
a NATO jövőjét
is. 2001. szeptember 11. után az atlanti szervezet életbe léptette a kollektív védelemről szóló cikkelyt, ám Washington végül nem tartott rá igényt: okkal sejtve, hogy a NATO-hoz mint testülethez intézett kérése jó néhány tag esetében fenntartásokba ütközhet. Irak kapcsán Washington nem óhajtotta a NATO közvetlen bevonását a katonai fellépésbe, politikai támogatást azonban biztosítani akart magának. Ezt a prágai NATO-csúcson megkapta. Ezen túlmenően a NATO Tanácsban "elrettentő és védelmi intézkedéseket" igényelt Törökország érdekében (amelyet állítólag iraki támadás fenyegetett). A lépésben Berlin, Párizs és Brüsszel a háborús készülődést erősítő jelzést látott, ezért megtagadta jóváhagyását. Végül az amerikaiaknak csak azután sikerült átpasszírozniuk a dolgot, hogy a témát átvitték a NATO védelmi tervező bizottságába (ennek Franciaország nem tagja), elszigetelve Párizst, mire Berlin megkönnyebbülten beadta a derekát, a magára maradt Belgium pedig 13 órányi szakadatlan tárgyalás után adta fel az ellenállást.
Azóta a hullámok elsimításán fáradoznak a felek. Lord Robertson főtitkár washingtoni előadásában úgy fogalmazott, hogy a NATO "hajóját a vízvonal fölött, nem pedig az alatt érte sérülés". Nevezhetjük ezt megszépítő optimizmusnak is. A látszólag taktikai huzavona hátterében ugyanis az atlanti szövetségen belül húzódó mély nézetkülönbségek állnak olyan alapvető kérdésekről, mint a katonai erő jogos alkalmazása, a megelőző csapások igazolása vagy az ENSZ szerepe. A NATO előtt álló voltaképpeni kihívás az, vajon kibírja-e azt az ellentmondást, amely egyfelől a világszerte új önbizalommal fellépő Egyesült Államok hatalmi igénye, másfelől a többi NATO-tag azon elvárása között feszül, hogy ne csupán "fegyverhordozók" legyenek Amerika uszályában, de legyen szavuk fontos kérdésekben, és véleményük meghallgatásra is találjon.
A témáról hónapokon át folyó belső vita megmutatta, hogy az Európai Unió egyelőre képtelen egy nyelven beszélni: a közös biztonság- és külpolitika - leszámítva Javier Solana főképviselő személyét - változatlanul álom csupán. A 15 EU-tagállam közül Nagy-Britannia és Spanyolország részt vesz a háborúban; Dánia is küld egy hadihajót a Perzsa-öbölbe, míg Hollandia, Olaszország és Portugália politikai támogatást nyújt Washingtonnak. Szilárdan ellenzi az iraki beavatkozást Franciaország, Németország és Belgium, míg a "semleges" Finnország és Svédország nyomatékosan megkérdőjelezi az ENSZ által nem szentesített intervenció legitimitását. Ezzel szemben a tíz kelet-európai EU-tagjelölt zömmel Washingtonhoz csatlakozott.
A múlt heti brüsszeli csúcsértekezleten a résztvevők az iraki töltet által hátrahagyott romhalmazon túl inkább a jövőbe tekintettek, megvitatva az iraki népnek szánt humanitárius segítség, valamint a háború utáni újjáépítés kérdését. Utóbbi - tekintettel a küzdő felek erőviszonyaira - hamarosan időszerű lesz. Alighanem több időt vesz majd igénybe az EU-n belüli kínos disszonancia tanulságainak levonása. Az "egy nyelven szólás" képtelensége nem olyan intézményi hiányosságokban gyökerezik, amelyeket egyhamar meg lehet szüntetni.
Dorogman László
