Lassan negyvenesztendős a hazai kulturális finanszírozás ellentmondásosan megítélt intézménye, a kulturális járulék. Az eredetileg kerti törpék ellen bevetett csodafegyver sokak szerint már jó ideje a rendszer ellen fordult.
Az alap létrehozatalában érintettek véleménye szerint a járulék és az ahhoz kapcsolódó intézményrendszer magas színvonalú működése elismerést kelt szerte Kelet-Közép-Európában, sőt a földrész nyugati felén is. A jelenlegi formájában 1993 óta létező járulék hatásaként megvalósult kulturális ér-tékek száma folyamatosan növekszik. Míg a működés első évében nagyságrendileg évi 2000 pályázattal és 1-2 milliárd forintos támogatási összeggel számolhattak, addig 2004-ben 14 888 beérkezett pályázatot és közel 8 milliárd forintos költségvetést kellett kezelni. Ebből az összegből gyakorlatilag minden második kérelem forráshoz jutott, hiszen a beérkezett és a támogatott pályázatok egymáshoz viszonyított aránya közel 55 százalékos. A felhasználók oldaláról az alap működésének viszont számos bírálója és ellenzője akadt. Az alap működése és a járulék megteremtése mögött meghúzódó gazdasági filozófiát sokan a kulturális szféra romantikus álmodozásának, mások önsorsrontó vállalkozásnak tekintik. Breitner Miklós, a HVG kereskedelmi igazgatója szerint ezt a történetet egyszer már megírták, és csak Münchausen bárónak sikerült magát a hajánál fogva kirántania a mocsárból. Véleménye szerint az önadózás a továbbiakban vállalhatatlan, még ha a rendszert magát nem szüntetjük is meg.
Kétségtelen, hogy az eredeti elképzelés szerint sokáig giccsadóként működő járulék már nem elsősorban az állami ízléshatóság tetszésétől függően kivethető közteher, hanem a művészeti alkotások létrejöttét elősegítő közös kötelezettségvállalás. A 27/1967. (VIII. 8.) kormányrendelet fő célja volt "állami forrás rendelkezésre bocsátásával támogatni a kultúra terü-letét, s ösztönözni művészeti alkotások létrejöttét". Az esztéta szerepét is magára osztó állam a művészileg kevéssé értékes alkotások előállítóit igyekezett terhelni, s az így befolyó bevételből támogatási alapot képezni. A hetvenes-nyolcvanas évek a bővülés évtizedei voltak. Az eredeti kötelezetti kör (képző-, ipar-, fotóművészet, irodalmi [kiadói] tevékenység, film- és zeneművészet) kiegészült előbb pl. a kottákkal, időszakos sajtótermékekkel, a lektűrirodalom termékeivel, később járulékot kellett fizetni a "kacsintós pénztárcák és vet-kőzős tollak", majd a nindzsa- és Bruce Lee-filmek nyilvános vetítései után is. Ennek köszönhetően az alap bevételei a megalapítást kö-vető első 12 év 1,4 milliárd forintos nagyságrendjéhez viszonyítva a nyolcvanas évekre megduplázódtak, s elérték a 2,6 milliárdot.
A rendszerváltás után megszületett a jelenleg hatályban lévő, 1993. évi XXIII. törvény, mely szerint az alap az állami mecenatúra pótló-lagos forrásainak további biztosítására nyújt lehetőséget. Bár a jogalkotók a költségvetési támogatást nem tartották nélkülözhetőnek - noha mértéke elhanyagolható -, mégis, vagy épp ezért, az alap egyik legjelentősebb forrásának a valamennyi kulturális termék és szolgáltatás után fizetendő járulékot tekintették. A folyamatosan növő igényeket a kötelezetti kör bővítésével vélték finanszírozhatónak, a két ízben történő módosítás hatására lettek járulékkötelesek többek között a híradás-technikai eszközök, a marketingtevékenység, majd bizonyos építmények kivitelezése is. Így az alap járulékbevétele az 1993-as 1 milliárd Ft-hoz képest 1996-ban 98 százalékkal megnőtt, azóta azonban a növekedés folyamatosan lassul. 2004-ben az alap költségvetése 11 milliárdosra rúgott, ennek gyakorlatilag 93,2 százalékát, azaz 8 milliárdot a járulék tette ki.
Fogd a pénzt, és fuss!
E 8 milliárd forintos járuléköszszeg kiemelt befizetői között a hirdetéssel foglalkozó cégeket (közel 2 milliárd Ft), a napilapokat és folyóiratokat (évi 700 M Ft), valamint a könyvkiadással foglalkozó intézményeket (évi 500 M Ft) találjuk. Úgy tűnik, mindhárom terület szereplői elégedetlenek a jelenlegi rendszerrel. Egyik legalapvetőbb kifogásuk: miért a kulturális szféra szereplőinek kell eltartaniuk saját magukat, ahelyett, hogy a gazdasági élet résztvevőit terhelnék a működésükhöz szükséges források előteremtésével. (Az ötlet nem teljesen légből kapott, már 1993-ban felvetődött, hogy az ipari cégek bevételének fél ezreléke szolgáljon kulturális célok megvalósítására, ám az elképzelést nem sikerült megvalósítani.) Az önadózás következtében ugyanis nem történik más, mint hogy egy méreteiben nem növelhető tortát úgy osztanak újra, hogy éppen azoktól vesznek el forrást, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá, s akik éppen a kultúra ápolását tűzték ki célul. Szilvásy Rudolf, a 168 "ra lapigazgatója elmondta, kiemelkedően rossznak ítélik meg a helyzetüket a napi- és hetilapok, mert az általuk évente befizetett 5-6 millió forint körüli összegből egy fillért sem láthatnak viszont, hiába bombázza ő is személyesen évek óta erre vonatkozó terveivel az alap vezetőit. Kázmér Judit a Magyar Lapkiadók Egyesületének elnökeként hozzáteszi: a lapkiadók ráadásul bizonyíthatóan kiemelten magas összegű adót fizetnek, és rendkívül árérzékeny piacon dolgoznak, mely nem engedi az árak növe-lését. A napilapok hazai átlagára 88-90 Ft, szemben az Európai Unió 250-350 Ft között mozgó átlagárával, miközben az előállítás költségei már uniós szintűek.
Mit szóljanak akkor a marketingcégek? - teszi fel a kérdést Levendel Ádám, a Magyar Reklámszövetség elnöke, aki szerint érthető, ha e vállalkozások sokszor kétkedve fogadják az őket terhelő járulékot, s melyet sokan "füstadónak" titulálnak, hiszen évek óta hiába próbálkoznak céljaik megvalósítására az alaptól forrásokat szerezni.
Rochlitz András, a Park kiadó ügyvezető igazgatója szerint az elvonással és az ebből származó pénzek odaítélésével az állam részrehajlóan és önkényesen avatkozik be a piaci viszonyokba, és hátrányosan befolyásolja a versenyt. Természetesen pályázati pénzből mindent jóval kisebb saját költséggel el lehet készíteni, így aki ugyanolyan tartalmú, ám nem támogatott művel kíván előállni, eleve hátrányba kerül. Arról nem is beszélve, hogy a gyakorlat tanúsága szerint meszsze nem mindig a valóban piacképtelen művek előállítói jutnak csak pályázati pénzhez, a piaci viszonyok között bizonytalanabb kiadókat viszont a rendszer arra szoktatja, hogy nem kell megküzdeni az életben maradásért. A beavatkozás egyben szakmailag is elkényezteti ezeket a kiadókat, hiszen aki míves könyvek megjelentetésére képes, az feltehetően tudna - ha akarna - igényes lektűrt is a piacra dobni. (E cégek vezetőinek álláspontja ezzel épp ellentétes: az állam sok esetben a kultúra utolsó mentsvára, a minőségi műhelyek végső reménye.) Véleménye szerint, ha az állam mindenképpen segíteni szeretne, akkor továbbra is támogassa a kedvező kamatozású hitel lehetőségét, ami inkább öszszefér a piaci verseny elemi felté-teleivel.
Kepets András, az Ulpius-ház Kiadó igazgatója hozzáteszi: jelenleg az a helyzet, hogy a támogatott könyvek nagy része olyan rétegkönyv, amely csak egy szűk kör érdeklődését szolgálja, s ezeket sem azok a kiadók jelentetik meg, akiknek a költségvetésébe beleférne, hanem azok, akik a támogatást ügyes politikával meg tudják szerezni. A feladat az lenne, hogy a kiadó jelentessen meg eladható könyveket, s az ebből származó nyereségéből adjon ki számára megbecsülést biztosító rétegkönyvet, ne állami támogatásból. Sőt a kiadó fizesse meg az íróit, és ne az állam. A nagyközönség számára is eladható szerzőt azért, mert profitot termel, a rétegszerzőt azért, mert megbecsülést, ezen keresztül, közvetve szintén hasznot hoz.
Ügyes politika - hangzott el az előbbiekben, s a bírálatok jelentékeny része éppen a rendszer e részét éri. A megkérdezettek egyöntetűen állítják: hatékonyan működő pályázati rendszer elképzelhetetlen kiforrott pályázati kultúra nélkül, mely eleve lehetetlenné tenné azt, hogy évi 300 millió forint nyereséget felmutató kiadók támogatásért álljanak sorba. A kuratóriumokban sokszor az adott szakmában érintett személyek ülnek, akik sűrű kacsintások közepette egymásnak és famulusaiknak szavazzák meg a támogatásokat, miközben adminisztratív álmegoldásokkal igyekeznek magukat támadhatatlanná tenni. A döntnökök közül az összeférhetetlenséggel nem érintettek vagy nem is ismerik az adott területet, vagy jóindulatú tudósok, akik egyáltalán nincsenek képben, s így ők a pályázatok tartalmával megvezethetők.
Nincs minden rendben az alap adminisztratív működésével sem - állítják az érintettek -, mert ha valaki pénzhez jut, a szerződések teljesítése akkor sem megy zökkenőmentesen. Mindennek a tetejébe az Országgyűlés az idei költségvetésről szóló törvényben módosította a járulékról szóló törvényt, mely alapján hirdetésnek, azaz járulékköteles tevékenységnek minősül a hirdetési felületek értékesítése könyvekben, napilapokban vagy időszaki kiadványokban is. Breitner Miklós szerint azon legalábbis érdemes elmélázni, hogy most egy bevételt két jogcím alapján adóztatnak meg. Ezzel szemben az APEH munkatársa állítja, hiába megy egy "kalapba", az eladott példányszám és az értékesített reklámfelületek után befolyó összeg két különböző jogcímnek számít, így nem kifogásolható az elvonás módja.
Az igazság - odaátról
Harsányi László, az alap jelenlegi elnöke szerint a kultúra a világ minden országában állami támogatásra, újraosztásra szorul. Amihez Török András volt elnök hozzáteszi: a sokat kárhoztatott önadóztatás már csak nyomokban létezik, hiszen a bevételeknek töredéke származik e területről. Harsányi vitatja az elégedetlenkedők köz-gazdasági érvrendszerét is. Csak a XIX. századi, klasszikus közgazdasági elvekre támaszkodva lehet piacellenesnek nevezni az állam ilyen irányú beavatkozását. Tevékenységük alapja egyébként a kulturális szolgáltatások közszolgál-tatáskénti felfogása, a minél szélesebb körű hozzáférés biztosítása. Ennek érdekében zajlik az állami elvonás és újraosztás, melynek lényege éppen abban rejlik, hogy többletbevételt von el, míg máshol hiányt pótol, így elosztási szempontjai sem befizetés-, hanem feladatarányosak, ellenkező esetben az egész értelmetlenné válna. Azt elismeri, hogy a támogatásnak valóban lehetnek nem várt mellékhatásai is, így adott esetben az a versenytársat hozhatja indokolatlan előnybe. Ezzel kapcsolatban azonban botorság önmérsékletet számon kérni a vetélytársakon.
Harsányi szerint az önadózás kiváltása érdekében elvégzett forrásbővítés már értelmes vita tárgya lehetne. Bővítsük-e tovább a kö-telezettek jelenlegi körét, vagy a hangsúlyt a magánbefizetések, vállalati szponzoráció serkentésére helyezzük? Jelenleg ugyanis a hazai vállalatok kulturális célú kiadásai matematikai mértékegységek számára mérhetetlenül alacsonyak, ráadásul a támogatási hajlandóság épp fordítva működik. Az alap támogatásának birtokában már sikeresebben kutathatók fel magán-befektetők. Vizsgálódásaik szerint azonban a már sikeres kulturális szervezetek is jobban szeretnek eleve maguk támogatót keresni, mert így a pénzzel később kötöttségek nélkül tudnak gazdálkodni.
Harsányi maga is elégedetlen a szervezet bürokratikus működésével - ezért zajlik jelenleg az alap strukturális, adminisztratív átvilágítása -, s szerinte a kollégiumok tagjaival kapcsolatban felvetett összeférhetetlenség is létező probléma. A jelenlegi megoldás egyaránt komikus és kényszerű, hiszen azt kívánja meg a kollégium tagjától, hogy egyszerre legyen szakértő, ugyanakkor ne legyen érintett. Ez a kettősség szinte feloldhatatlan, hiszen vala-ki attól szakértő, hogy "benne van a rendszerben". A két probléma együttes orvoslására tervbe vették egy számítógépes, pontozáson alapuló, döntés-előkészítő rendszer bevezetését, mely objektív kategóriák alapján állít fel rangsort a be-érkezett pályázatok között. Ettől a kollégium döntésében eltérhet, de annak okát szigorúan jegyzőkönyvbe kell majd mondani. Bármivel próbálják is azonban kiváltani a személyes viszonyok meglétét, tény marad: vannak erős pályázók, és vannak kevésbé erősek, mert a szakmában bevezetett név nagyobb sikerrel pályázik, mint egy névtelen vállalkozó. Ezen is lehet valamiképp segíteni - kiírhatnak pályázatot kifejezetten elsőkönyves írók, elsőlemezes előadók, hátrányos helyzetű művelődési házak számára.
Kázmér Judit az alap bizottsága tagjaként elmondta: az alappal kapcsolatban nemcsak a támogatás miértjére kell választ adni, de annak hatékonyságát is vizsgálni kell. Jelen pillanatban ugyanis az látható, hogy a dotált folyóiratok esetében a források 78,5 százaléka nyomdaköltségre megy el, új elképzelések támogatása helyett. Ráadásul a folyósított pénz fenntartó támogatást biztosít, mert a folyóiratok kiadói háttér nélkül, a marketinghez és piaci működéshez vajmi keveset konyító szerkesztői gár-dával működnek, s nem tudnak be-vételt felmutatni. A legszomorúbb példa erre a tavaly a legnagyobb (35 M Ft) támogatási összeghez jutó egyik művészeti folyóirat, amelynek alapítói ugyan mind kiváló művészek, a lapkiadáshoz azonban nem értenek. A megjelentetett példányokból több ezret elajándékoztak, eközben alig 100-at értékesítettek. A hiányt az alap eleve nem működésre szánt pénzéből igyekeztek pótolni, emiatt létük került veszélybe, így kölcsönt vettek fel, majd félévkor csődöt jelentettek. Ennek fényében kell megtörténnie a kollégiumok átszervezésének, kell kialakítani egy hatékony pályázati rendszert, szükséges láthatóvá tenni a támogatási elveket és gyakorlatot, s alapjaiban újragondolni a további munkát. Először is meg kell honosítani a piaci alapú működés elemi feltételeit, ám ehhez a folyóiratokkal el kell fogadtatni az üzleti alapú működés alapelveit, amivel szemben óriási az ellenállás. Érdemesebb lenne a jövőben nem egyes lapokat támogatni, hanem projektekben gondolkodva, hosszú távon bővíteni a lapforgalmat, melyből a piac összes szereplője profitálhatna. Ehhez azonban sokkal hatékonyabb kommunikáció szükséges.
Vissza a jövőbe
A járulék jövőjét illetően az érintetteknek is bőven vannak elkép-zeléseik. Van, aki szerint ne legyen kötelező járulékot fizetni, pályázati pénzre azonban csak a befizetők legyenek jogosultak. Mások szerint a járuléknak eszmei kötelezettség formájában kellene fennmaradnia, mely alapján a vállalkozóknak lenne lehetőségük a kultúra támoga-tására. Török András véleményét azonban a megszólalók többsége osztja: a járulék megszüntetése visszalépés lenne, már csak azért is, mert szinte ez az egyetlen olyan intézmény, amely pártoktól függetlenül támogatást élvez, s a szféra nagykorúságot bizonyító, önfenntartó összefogásának Európa-szerte csodájára járnak. Sőt a kötelezetti kör bővítése lehetne a jövő egyik útja, mert így olyan területek lennének adóztathatók, amelyek óriási kultúrafelhasználás mellett jelentős hasznot könyvelnek el. Erre példaként szolgálhatnak a szállodaipar, a turisztikai ipar s az egyre szélesedő híradás-technikai piac újabb és újabb termékei és szolgáltatásai. Ez az első feltétele annak, hogy az önadózást törölni vagy mértékét csökkenteni lehessen.
Semmiképpen sem tartható tovább viszont az a távolságtartó szemlélet, ahogy a hazai verseny- és a kulturális szféra kezeli egymást. Abban ugyanis teljes az egyetértés, hogy az állam kivonulása miatt keletkező űrt csak a versenyszféra ráfordításai tölthetik ki. Emiatt minden alkotó, kiadó kénytelen lesz megtanulni a piac logi-kája szerint is gondolkodni, s olyan feltételeket teremteni, amelyekkel serkenti befektetési hajlandóságukat. Jelenleg a kultúra képviselői gyakorta úgy vélik: a hazai versenyszféra képviselői az általuk nyújtott támogatással rövidlátó módon arculatukat építik, s nem a kultúra fejlődését tartják szem előtt. A piac általános vélekedése szerint viszont a kulturális szervezetek jó része a vállalkozások pénzére igényt tart ugyan, szemléletükből azonban nem kér. A két szféra közt talán az állam vállalhatna közvetítő szerepet, Török András szerint azonban a fenti közeledésnek van egy további szükséges, de nem elégséges feltétele. Alapvető gazdaságfilozófiai szemléletváltásnak is be kell következnie, mert a kultúra támogatása nem képzelhető el a jövőben állami versenysemlegesség nélkül. A területen tevékenykedő kulturális vállalkozások, a befektetésre hajlandó cégek az elbírálók szemében gyakran gazdag, egyéni ambícióikat megvalósító cégek, bohó mecénások, holott sokszor ők is anyagi problémákkal küszködve valósítják meg céljaikat. Viszont egy fővárosi, állami intézmény szinte gond nélkül megy át a pályázatokon, az ott elherdált milliókról szóló történetek közszájon forognak.
Az így teremtett kiegyenlített helyzetben hozzá lehet kezdeni az üzleti típusú kulturális befektetések alapelveinek és elemi feltételeinek kimunkálásához, melynek egyik legfontosabb lépése az adókedvezmények mostani rendszerének felülvizsgálata lehet. Jelenleg az adományozáshoz, közérdekű kötelezettségvállaláshoz kapcsolódó kedvezmények rendszere az érintettek megítélése szerint igen korlátozott, azok újragondolása, bővítése szükséges. Összehasonlításképpen: az Egyesült Államokban működő National Endowment for The Arts tájékoztatója szerint az egyéni adományok 28-40 százaléka leírható az adóból, egy 10 évig tartó múzeumfelújítási beruházás esetében pedig összesen közel 9 millió dollárnyi adókedvezmény érvényesíthető, aminek a lehetőségét a múzeum pénzzé teheti a versenyszférában, vagy bankkölcsönt vehet fel rá. Nem véletlen, hogy a művészetre fordított kiadásaik háromnegyede a versenyszférából származik, szemben a hazai helyzettel, ahol az egyik vezető multinacionális híradás-technikai cég felső vezetői elmondták: jelenlegi gyakorlatuk szerint csak azt fizetik be, ami kötelező, azon túl semmit, mert az anyacégnél az az alapvető stratégia, hogy önkéntes befizetéseket nem teljesítenek, hiába járhatnának adókedvezménnyel.
A megoldást többen az intézményi átalakulástól is várják, az érintettek azonban eltérő modellekben gondolkodnak. Egyesek az angol Arts Council és Art&Business mintájára életre hívott szervezetek hazai működését vélik példaértékűnek. A két intézmény együttes működése biztosítja az angol kulturális élet szükséges, és innen ítélve elégséges pénzellátását. Előbbi a lottóbevételekből és egyéb állami forrásokból befolyó pénzekből működteti programjait, az A&B pedig a piaci alapú együttműködés feltételeit teremti meg, s a versenyszféra e célra fordítható forrásait gyűj-ti össze. Sokan viszont ellenzik a központilag működtetett szervezeteken keresztül történő pénzügyi megoldásokat. A decentralizáció hívei szerint az államnak az angol "Pound for pound" program mintáját kell követni. Azaz úgy kellene a kulturális szervezetek versenyszférán keresztül történő támogatását serkenteni, hogy meghatározott nagyságrendű pénz e célra fordítását egyező nagyságú állami támogatás egészítse ki. Más megközelítés szerint központi szervezet működtetése helyett normatív alapra kellene helyezni a támogatást: amelyik szervezet életképes, és az adott évben az üzleti világ támogatása révén meghatározott összeghez jut, az a következő évben már garantált nagyságrendű forráshoz jutna. Hollandia mintá-jára ezt a decentralizált rendszert négyévenként felülvizsgálhatnák, és a hatékonyság jegyében újra meghatároznák az elosztás elveit.
A konkrét elképzeléseknél maradva: a már említett racionalizálás mellett az alap vezetése tervbe vette a dotálási gyakorlat átalakí-tását is. A jelenlegi mellett vagy helyett megjelenhetne az alkotói támogatás, melyet könyvtári beszerzési programmal kombinálva működtetnének. További lépés lehetne az ún. irányított beszerzés meghonosítása, melynek értelmében a könyvtárak bevételük meg-határozott százalékát csak magyar kiadványokra költhetnék el. A legfontosabbnak azonban a gondolkodásmód megváltoztatását ítélik: az a tény, hogy valaki könyv, újság kiadására vagy alkotásra adja a fejét, önmagában nem ad jogot semmilyen támogatásra, aki pedig befektet, az joggal szabhat feltételeket.
