Az Európai Unió brüsszeli intézményeiben állandó a feszültség az európai és a nemzeti célok képviselete, a közösségi és az állami struktúrák közt. Az a sikeres tagállam, amelyik nem szó szerint értelmezi az euró-pai elveket, és embereit minden fronton összefogja. A nemzeti összefogás rendjén levő - egy pontig.
Az Európai Parlament (EP) júniusban elfogadott egy nem kötelező érvényű jelentést, ami arra szólította fel az Európai Bizottságot (EB) és a tagállamait, hogy dolgozzanak ki közös uniós kisebbségi politikát. Az Európai Unió (EU) jelenleg nem foglalkozik ilyesmivel, az ultraérzékeny kérdés más nemzetközi szervezetekre és az államokra tartozik. A kisebbségi kérdést külpolitikájának középpontjába állító Magyarország számára az EP-jelentés, még ha kötelező jogi érvénnyel nem is bírt, politikailag nem volt jelentéktelen. Azonban a magyar európai parlamenti képviselők közül négy, mind fideszes, mégis nemmel szavazott (a többiek igennel).
A négy fideszes képviselő - személyük most mindegy - azzal indokolta a "nem" gomb megnyomását, hogy az európai parlamenti pártfrakciójuk, a jobbközép Európai Néppárt (ENP) e szavazási vonalat határozta meg, amit ők automatikusan követtek (az eredményen utóbb maguk is meglepődtek). A keresztény konzervatívok dominálta ENP ugyanis attól tartott, hogy az egységes diszkriminációellenes politikát a szexuális kisebbségekre is kiterjesztené a jelentés. Igaz, a többi tíz fideszes és az MDF-es honatyát ez sem akadályozta meg abban, hogy igennel szavazzon - az EP-frakciókban ismeretlen az a fajta vasszigor, ami a nemzeti parlamentek többségét, így a magyar Országgyűlést is jellemzi. De ez is jól illusztrálja, hogy a "nemzeti érdek" keménykedő képviselete, amiről brüsszeli kép-viselőink és itthoni politikusaink hatalmas arccal nyilatkoznak lépten-nyomon, a gyakorlatban összegabalyodik egy csomó mindenféle mással Brüsszelben és Strasbourgban. Az EU ugyanis millió dologgal foglalkozik, és az ak-tuális ügyek igen jelentős része igazából nem is érinti Magyarországot. A nemzeti érdeket például a közös piaci szabályozás oldaltízezrei közt nem valami egyszerű feladat felfedezni; főleg, hogy nem is mindig létezik. Ráadásul csapataink, noha harcban állnak, nem egységes csoportba tömörülnek Brüsszelben, hanem sok, jól elhatárolható falanxba.
Bedekker az EU-magyarokhoz
Az Európai Parlamentben 24 magyar képviselő három különböző frakcióban - a konzervatívban, a szocialistában és a liberálisban - dolgozik. Az Európai Parlament az egész EU-ra érvényes jogszabályok gyártásával tölti idejének jelentős részét, plusz minden elképzelhető európai és világpolitikai kérdésbe beleüti az orrát, kisebb-nagyobb (főleg kisebb) eredménnyel. Emellett ott van a magyar nagykövetség, vagy brüsszeli kóddal állandó képviselet, ami egy másik - a legfontosabb - közösségi intézményben, az Európai Unió Tanácsában "védi a magyar érdeket" a jogszabályalkotástól a költségvetés elfogadásán keresztül a közös külpolitikáig. A két intézmény egymástól független, feladataik nagyrészt eltérőek - bár a jogszabályalkotásban együtt kell működniük -, és míg az állandó képviselet Budapestről, az Európai Ügyek Hivatalából és a Külügyminisztériumból kapja az utasításokat, az EP-képviselők hazájuktól elvileg teljesen függetlenek.
Az ötödik csoport az EU közintézményeiben, a közösségi adminisztrációban, elsősorban az Európai Bizottságban (EB) dolgozóké. 'k (számuk megközelíti az ezret) európai köztisztviselők, a magyar államhoz alapesetben nincs közük, és a magyar érdek képviselete nemhogy nem feladatuk, de aki ilyesmivel próbálkozna munkája közben, azt lapátra tennék. Persze, a bürokrácia működése miatt erre nem is igen van kézenfekvő módszer. A hatodik csoportba egy személy tartozik, Kovács László. A volt külügyminiszter az EB adó- és vámpolitikáért felelős tagja, gondoljunk rá az egyszerűség kedvéért úgy, mint az európai kormány adóügyi miniszterére. A nemzeti érdekhez elvileg neki sincs sok köze, utasítást Budapesttől nem fogadhat el - ő európai biztos.
Ez a tankönyvi helyzet. A nemzeti érdek ér-vényesítése az EU-ban eszerint a magyar kormány és a brüsszeli magyar állandó képviselet feladata, méghozzá az Európai Unió Tanácsában, ahol a 25 kormány állandó képviselője foglal helyet (csak hogy tudja a nyájas magyar olvasó: a magyar REPER-t úgy hívják, hogy Kiss Tibor, rendkívüli & meghatalmazott nagykövet). De a gyakorlatban a két tisztán közösségi intézmény, az Európai Bizottság és az Európai Parlament is helyszíne az eltérő nemzeti érdekek csattanásának.
A bizottság tagjaira, a 25 uniós biztosra - minden országból egy van - elvben a közösségi politika irányításának jelentős része, az adminisztráció vezetése és az új jogszabályok elő-készítése hárul. E feladatok ellátásában elvileg csak a közös európai érdek lebeghet a szemük előtt; nem állami képviselők, elszámolással is csak az EB elnöke és az Európai Parlament felé tartoznak. De a gyakorlatban az egyes biztosok, különböző mértékben és különböző stílusban, halkabban vagy nem olyan halkan, simlizve vagy erőszakosabban, de folyton odafigyelnek Brüsszelből saját országukra - például megpróbálnak elgáncsolni olyan új javaslatokat, amelyek hazájuk számára kellemetlenek lennének. Valószínű például, hogy a spanyol biztos jobban tudja, mi jó Spanyolországnak, mint bárki az asztal körül, és az összeurópai érdeknek a spanyol érdek is része. De túlzásba is lehet esni: nemrég még az európai piac sima működéséért felelős Charlie McCreevynek is volt képe ahhoz, hogy a döntés-előkészítés utolsó körében megpróbáljon feltartani egy adóharmonizációs beterjesztést, mert abból hazája, Írország valamelyest rosszul jött volna ki.
Ki mit miért?
Mivel az EB kultúrája összességében meg-lehetősen európai - az alapító szerződések kérlelhetetlen szövegéről nem is beszélve -, a nemzeti érdek képviselete meglehetősen óvatos, fű alatti. "A biztosok nem röstellnek a hazájuk érdekeivel is foglalkozni, egy részüket egyenesen otthonról kéziirányítják, [szaktárcájuk irányítása mellett] próbálják védeni és segíteni saját államukat, de ez nagyon-nagyon óvatosan történik. A bizottság feladata elvileg nem ez, ezért senki nem csapkodja az asztalt, nem hőbörög, hogy ezt nem hagyom, mert ez sérti a dán, francia, angol stb. érdeket. Ez illetlenség volna. Csöndesen, érvekkel felfegyverkezve, alacsony szinten, szövetségesek begyűjtésével csinálják. De a bizottság közösségi jellegét végeredményben megőrzi az, hogy az elnök (jelenleg a portugál José Manuel Barroso - Sz. B.) posztja meglehetősen erős, szavazás ritkán van, és ha mégis, akkor egyszerű többség dönt - vagyis nehéz sokáig feltartani a munkát" - magyarázza egy bizottsági bennfentes.
Az Európai Parlamentben nem a közösségi érdek és a nemzeti érdek képviselete feszül egymásnak, hanem a frakciófegyelem és a nemzeti érdek, a pártpolitizálás és a nemzeti politizálás. A szavazási kimutatásokat nézegetve úgy tűnik, hogy a frakciórendszer nagyjában-egészében működik: az ügyek túlnyomó többségében a pártvonalak, nem pedig a nemzeti vonalak mentén oszlanak meg az igenek és a nemek - ha nem is olyan előre kiszámíthatóan, mint az állami törvényhozások többségében. De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne a színfalak mögött - a frakciókban, a szakbizottságokban - veszett küzdelem a nemzeti szempontok miatt. Az egyes pártok állásfoglalása gyakran kőkemény menetek után alakul ki, ahol a frontok különböző oldalán nemzeti - vagy még inkább regionális - delegációk állnak: a fejlett Észak a fejletlen Dél és Kelet ellen, a nem annyira fejletlen Dél a nagyon fejletlen Kelettel szemben, a liberális Észak és Kelet a protekcionista latinokkal szemben.
Insiderek szerint kétségtelen, hogy - noha a frakciórendszer viszonylag szilárd - az elmúlt pár évben a föderalista álmok évtizedei után markánsabban jelent meg az EP-ben a tisztán nemzeti érdekek képviselete. Olyannyira, hogy egyes parlamenti képviselők fél szemmel mindig a tanácsot nézik, hogy pontosan lássák: milyen csoportokba tömörülnek az államok egy-egy kérdésben, mert az valamelyest az EP-ben is megmutatkozik majd, frakciópolitizálás ide vagy oda. Ez részben általános tendencia, részben a bővítésnek köszönhető - elsősorban a lengyel képviselők sértett hangú és tahó nemzetieskedése a visszatetsző (a magyarok történetesen teljesen okék) -, részben pedig annak, hogy az elmúlt időszakban sok politikailag érzékeny ügy volt, ahol előtérbe tolakodott a nemzeti hovatartozás (főleg az EU-költségvetés vitájakor).
Le kell szögezni, hogy egy pontig mindez teljesen normális: az EP legalapvetőbb alkotó-elemei nem a frakciók, hanem a nemzeti delegációk. A képviselők hazai választóiknak és pártjaiknak köszönhetik mandátumukat, és ezért aligha lehet tőlük elvárni, hogy adott helyzetben egy absztrakt európai célért hazájuk érdekei ellen szavazzanak. A baj akkor van, ha a nemzetieskedés szétveti a nemzetek feletti struktúrákat - de itt még nem tartunk. (Az amerikai kongresszus, ha némileg kisebb mértékben is, néha ugyanígy helyszíne a fontos államok és főként régiók közti öldöklő küzdelmeknek. A képviselő, akit egy adott állam lakossága vagy választókerülete küldött a szövetségi törvényhozásba, ott sem politikailag légüres térben dolgozik, hanem jól körülhatárolt választói érdekeket képvisel.)
Összekacsintások
A legérdekesebb kérdés, hogy a különböző intézményekben dolgozó magyarok vagy más nemzetiségűek tudnak-e együttműködni. A bizottság, a parlament és a tanács különböző feladatokat lát el, de mindhárom az EU intézménye; egy ország akkor képviseli ügyesen az érdekeit, akkor sikeres tagja a szervezetnek, ha mindhárom intézményben erős.
A bonyolult EU-struktúra különböző pontjain dolgozó, egy országból származó képviselők, diplomaták stb. együttműködése minden ország esetében más és más, és az elmúlt 10-15 évben a szokások is megváltoztak. A tagállamok nagy részének az alapbeállása sokáig "ultraeurópai" volt, amibe gyakran nem fért bele az egész pályás nemzetieskedés. Egy holland diplomata, aki a brüsszeli holland állandó képvi-seleten dolgozik, ezt mondja: "Évtizedekig úgy gondoltuk, hogy mi nagyon európaiak vagyunk, ezért egyáltalán nem foglalkoztunk azokkal a hollandokkal, akik például az Európai Bizottságban dolgoztak. Úgy gondoltuk, hogy ők európaiak, és semmi közük nincsen hozzánk, akik hollandok vagyunk, és azért vagyunk Brüsszelben - szemben velük -, hogy a holland érde-keket képviseljük. Aztán körülbelül tíz évvel ezelőtt megváltoztattuk a stratégiánkat, mert rájöttünk, hogy elveszítjük a befolyásunkat."
A holland állandó képviselet filozófiája annyira megváltozott, hogy ma két diplomatájuk foglalkozik a holland EP-képviselőkkel való kapcsolattartással, és profi fejvadászokat béreltek fel, hogy minél több hollandot nyomjanak be az elvileg tisztán közösségi intézménynek számító, nemzetek feletti Európai Bizottságba. Kurzusokat és felvételi-előkészítőket szerveznek Hágában a Brüsszelbe kijutáshoz, megpróbálják egyengetni a jelentkezők útját, gyakornoki állásokat hirdetnek. "Miről szól ez az egész? Nem arról, hogy szétverjük az Európai Bizottságot. Hanem arról, hogy a jelenlétünk növelésével minél több helyen ismerjünk mindent és mindenkit, minél könnyebben jussunk információhoz, és az EB is minél jobban ismerjen minket. Ez az egész az információról szól" - mondja ugyanez a holland diplomata, s hozzáteszi: "Tiszteletben tartjuk az uniós közintézményekben, az Európai Bizottságban dolgozó hollandok függetlenségét. De óriási előny egy holland diplomata számára tudni, hogy egy aktuális dossziéval egy holland is foglalkozik valahol, és el tudja hívni kávézni. Nem azért, mert azt a holland uniós közalkalmazottat majd meg fogjuk kérni, hogy sértse meg a hivatali esküjét, és segítsen nekünk és csak nekünk. Hanem azért, mert ő szükségszerűen jobban el fogja tudni magyarázni nekünk, hogy mi történik, hogyan történik, miért történik úgy, ahogy történik. Vele tudunk a legjobban beszélni, mert ő is holland, mint mi" - magyarázza. A francia állandó képviselet egyik diplomatája nyersebben fogalmaz: "Brüsszel a netvörkölésről, információk csereberéléséről szól. Egy állam akkor hatékony Brüsszelben, ha mindenhol ott van. Mi minél szélesebb hálózatot akarunk kiépíteni, nemcsak a bürokratákkal meg a diplomatákkal, de az újságírókkal, a lobbistákkal és az akadémikusokkal is. Nagyon hasznos, főleg egy [uniós] jogszabály előkészítésénél, ha ismerünk egy franciát [a jogszabály előkészítését végző] Európai Bizottságban, mert ő sokkal jobban tud segíteni. 'k is franciák meg mi is, és ez sokat számít" - mondja. A hollandok és a franciák példája tipikus, a legtöbb régi tagállam így vagy ehhez hasonlóan csinálja. Viszont az EB-ben dolgozó európai közalkalmazottak "segítő" hajlandósága saját országuk felé változó: pontosan felmérni lehetetlen, de az anekdoták szerint a legfegyelmezettebbek a britek, míg az olaszok többsége, ha teheti, szóba se áll a sajátjaival; örülnek, hogy kijutottak Brüsszelbe, és megszabadultak az olasz államigazgatástól.
A "segítést" a legmagasabb szintre maguk az uniós biztosok fejlesztették: a 25 biztos rutinszerűen szivárogtat bizottsági munkaanyagokat saját állama brüsszeli állandó képviseletének, mert egy államnak óriási előny, ha egy új jogszabályjavaslatot nemcsak a tanács munkacsoportjában kezdhet el tanulmányozni, ahol hivatalosan is kiosztják, hanem már az előkészítési szakaszban, amikor még az EB-nél van a dosszié. Ez nem csalás, nem "európaiatlan", csak jó helyezkedés, és a tagállamok többsége él is vele. Vannak országok, amelyek olyannyira komolyan veszik az információszerzést, hogy adatbázissal rendelkeznek arról, hány honfitársuk és pontosan hol dolgozik az EB-ben - ha az adott témában info kell, rögtön tudja az illetékes diplomata, kit lehet felhívni. (Legendás ellenpélda a cseh biztos, a szociális ügyekért felelős Vladimír Spidla esete, aki annyira európainak érezte magát kinevezése után, hogy elhatározta: azontúl szóba sem fog állni a brüsszeli cseh állandó képviselettel. A csehek információs vákuumba kerültek, és végül saját kabinetje beszélte le Spidlát arról, hogy uniós túlbuzgóságában elássa saját országát.)
Mindez a másik irányba is igaz. "Az Európai Bizottságnak is érdeke a jó kapcsolat, a jogalkalmazáshoz és a jogalkotáshoz ez elengedhetetlen, nemcsak az állami intézményekkel, de a magánszektorral is. Mi nem űrben létezünk, ismernünk kell a valóságot, és ehhez párbeszéd, kapcsolatok kellenek mindenkivel" - mondja egy bizottsági tisztviselő. Erre az informális kapcsolatok gyakran sokkal alkalmasabbak, mint az uniós szervek lassú, cammogó ügymenete. Kovács László adóügyi biztos például létrehozott magának egy informális csoportot, ahol a 25 állam magas rangú pénzügyi illetékesei "beszélgetnek" néha. Kovács ezt arra használja, hogy tesztelje az ötleteit, mielőtt bedobná őket a tanács lomha, politikailag túlfűtött gépezetébe.
Az európai parlamenti képviselők és saját államuk brüsszeli állandó képviselete közti kapcsolat még fontosabb, mert a képviselőknek gyakran elég nagy a befolyásuk és a hatalmuk. A régi tagállamok többsége ezért komolyan is veszi őket. Az állandó képviseletek viszonylag rendszeres találkozókat tartanak az EP-képviselőkkel. Tipikus, jól működő modell a finn Pia Noora Kauppi eurohonatya előadásában: "A kapcsolat rendszeres és jó, formális és informális egyaránt. A finn nagykövet [állandó képviselő] havonta egyszer meghívja az összes finn európai parlamenti képviselőt vacsorázni, gyakran egy finn miniszter is eljön. Ezeken aktuális uniós ügyekről van szó, de vannak olyanok is, amelyeken csak egy aktuális dologról, mondjuk a költségvetésről beszélünk. Ezen túl a finn állandó képviseletnek van egy diplomatája, akinek csak az a feladata, hogy tartsa a kapcsolatot velünk. Ha szükségem van valamilyen információra, segítség, háttéranyag kell valamilyen ügyhöz [amivel én foglalkozom a parlamentben], tudni akarom, mi folyik a tanácsban, akkor ő összehoz az állandó képviselet szakdiplomatájával. Néha ők kérdeznek tőlem, hogy pontosan mi van az EP-ben, mire lehet számítani, és anyagokat is cserélünk."
Régi Þúk
Az együttműködés néha túlmegy az egyszerű információcserén. Egyes országok állandó képviseletei nem szégyenlősek, és megkérik EP-képviselőiket, hogy szavazzanak így vagy úgy. "Ha van egy ügy, amiben világos portugál érdek van, és esetleg elveszítettük a csatát a tanácsban, akkor a nagykövet elmegy a portugál parlamenti képviselőkhöz, és megkéri őket, hogy próbálják menteni a menthetőt az EP-ben" - mondja egy portugál diplomata. Az EP-képviselők lobbizása országról országra, személyről személyre és ügyről ügyre változik: van olyan képviselő, aki nem tűri, ha saját államának a kormánya bele akar szólni a dolgába; egy másik gyakran akkor is másként ítéli meg a helyes lépést, ha saját országának kormánya vele egy párthoz tartozik. Formálisan nem is befolyásolhatók - de jellemző, hogy az állandó képviselet legalább tájékoztatni próbálja a megegyező nemzetiségű EP-képviselőket arról, hogy mi a kormány álláspontja, aztán a képviselő eldönti, mit csinál. Néha fordítva van: egy képviselő a saját képviseletéhez rohan, hogy próbáljanak meg a tanácsban megmenteni egy az EP-ben elbukott módosító indítványt. (A jogszabályok többségét mindkét intézménynek el kell fogadnia.)
Az együttműködés a nemzeti érdek védelmében a három legfontosabb uniós intézményben dolgozó, de egy országból származó bürokraták, diplomaták és képviselők közt viszonylag bejá-ratott, jellemzően informális és elsősorban in-formációcseréről szól - de gyakran keményebb lobbizásról is. Ez a helyzet a régi tagállamokkal, amelyek már megszokták Brüsszelt. Az újak - köztük Magyarország - még nem tartanak itt, bár már kezdenek rájönni, mit kellene csinálni.
A magyar állandó képviseletnek és a kormánynak kevés a fogalma arról, hogy ki és hol és mit. Tavaly év végén döntöttek úgy Budapesten, hogy ennek ideje véget vetni, és az állan- dó képviselet nemrégiben körbeküldött egy e-mailt minden Brüsszelben dolgozó magyarnak, iratkozzon már fel az állandó képviselet honlapján a fontosabb adataival együtt. Egy diplomata elkezdett viszonylag rendszeres fórumokat szervezni, hogy összegereblyézze a magyarokat (illik bevallani: a szerzővel közösen). De az együttműködés, a kommunikáció az állandó képviseleten és az EB-ben dolgozó magyarok közt egyelőre távolról sem ideális, sokszor nem is tudnak egymásról. Baj az is, hogy Magyarország új tagállam, vagyis kevés még a magyar az uniós köztisztviselői posztokon.
Így kooperálunk mi
A magyar európai parlamenti képviselők és a magyar állandó képviselet közti együttműködés ugyancsak döcög. Az állandó képviseletnek elvileg kormányrendeletben rögzített kötelezettsége EP-képviselőink tájékoztatása, de ez nem mindig működik jól, ráadásul a képviselők sincsenek tisztában azzal, hogyan éljenek e lehetőséggel. A nagykövet havonta találkozik a képviselőkkel (nem mindegyik megy el a meghívásra), de a közvélekedés az, hogy ez nem túl hatékony. A magyar diplomaták és a képviselők informális kapcsolatai változatosak: vannak jól bejáratottak és akad néhány olyan, ami teljes csőd. Például egyes szocialista EP-képviselők azért nem keresik az állandó képviseletet, mert meg vannak róla győződve: a képviselet úgysem segítene nekik, mert a diplomaták úgymond "fideszesek".
Jó néhányszor egyszerűen csak nem értik egymást. Az állandó képviseleten arra panaszkodnak, hogy egyes magyar EP-képviselők azt hiszik: csak fel kell kapniuk a telefont, és a diplomata "másnap reggel nyolcra" elmondja, mi a magyar álláspont, mi a pontos tárgyalási helyzet a tanácsban, plusz átküldi az összes tárgyalási anyagot. Ez nonszensz; az állandó képviselet tájékoztatási kötelezettsége nem abban áll, hogy diplomáciai titkokkal szolgáljon. Nem is meglepő, hogy nem teszi: a magyar diplomaták egy része nem bízik a magyar EP-képviselőkben, mondván, hogy azok végül is politikusok, még képesek telenyilatkozni a sajtót az állandó képviselettől származó infóval. Ebben a vélekedésben amúgy tetten érhető - és ez az uniós diplomáciát általában is jellemzi - az EP-vel szembeni en bloc lenézés. (Klasszikus államigazgatási attitűd a hivatásos politikusok és a demokratikusan választott, ezért kissé zajos és rendetlen testületek finnyáskodó, elitista megvetése.)
A helyzet mindenesetre rengeteget javult az elmúlt egy évben, és sok "saját" témára beállt képviselő megtalálta a hangot az állandó képviselet illetékes diplomatájával, ami nélkül elég nehéz volna számára a túlélés. "Az [európai parlamenti] képviselők információs vákuumban élnek, az állandó képviselettel való kapcsolatot semmi nem pótolhatja [É] egy ekkora ország számára" - állítja Tabajdi Csaba, a szocialista delegáció vezetője. Tabajdi, több más képviselőnkhöz hasonlóan, gyakran az otthoni minisztériumoktól is segítséget kér, de nem mindig jár sikerrel. (Egy közepesen alapos kutatásból az derült ki, hogy a legtöbb új tagállamnak hasonló betanulási nehézségei vannak, a magyar problémák és sikerek meglehetősen tipikusak.) A szavazási együttműködés néha arra korlátozódik, hogy a magyar állandó képviselet elmondja az EP-képviselőknek, mi a magyar kormányálláspont, amit a tanácsban képviselni fognak, néha pedig konkrétan kérik, hogy ők is ezt tegyék a parlamentben - vagy fordítva.
A magyar és a többi új uniós biztos helyzete egy szempontból jobb, mint a régieké. Mivel az új tagállamokban még a közigazgatásban és a politikában dolgozók közül sem mindenki tudja, hogyan működik az EU, és mit csinál egy uniós biztos, Kovács és többi kelet-európai társa megússza azt a piszkálást, amivel a régieknek együtt kell élniük. A régi tagországokból származó biztosok egy része bizonyos fokig a honi kormány irányítása alatt áll, s állandóan nyaggatják őket otthonról, és a függetlenségük gyakran sérül. Az újaknál ez nem így van - de csak azért, mert otthon még senki nem jött rá, mekkora a befolyása egy uniós biztosnak. Információcsere persze létezik: a magyar állandó képviselet és a kormány rendszeresen kap információkat, segítséget, tanácsot a magyar biztostól és körétől. Néhány kellemetlen meglepetést sikerült így megspórolnia Budapestnek, például az uniós cukorreform ügyében - de néhányat még így sem, mint például az EU-s túlzottdeficit-eljárás kontra magyar adócsökkentés kérdésében.
Tanulság: az unió különböző szerveiben dolgozó, egy országból származó képviselők, bürokraták, diplomaták közti együttműködés, álljon akár puszta információcseréből, kulcs-fontosságú egy állam számára - ám ez olykor a közösség alkotmányos kereteit feszegeti. Az állandó képviseletek, európai parlamenti kép-viselők, köztisztviselők és uniós biztosok közti jó kapcsolat alapvető, mert e nélkül nincs eredményes munka és érdekképviselet. És mivel a régiek egymás közt keményen összejátszanak, aki az újak közül e kooperációra nem hajlandó, az menthetetlenül lemarad. Csakhogy az eltúlzott nemzeti összejátszás meggyengítheti a közösségi struktúrákat, ami ma már az elvileg teljesen nemzetek felett álló EB-ben is érzékelhető. Az EB csaknem évtizede tartó intézményes gyengeségéhez bizonyosan hozzájárult, hogy még legbensőbb szentélyében, a 25 uniós biztos körében is hovatovább elfogadottá vált a klasszikus nemzeti versengés.
