Magyar Narancs: India előtt is végeztél önkéntes munkát? És miért pont Indiára esett a választásod?
Cziboly Ádám: Több civil szervezetnél önkénteskedtem Magyarországon, például a Kék Vonalnál, ami gyerekeknek és fiataloknak üzemeltet telefonos lelkisegély-szolgálatot. De régi vágyam volt elmenni egy olyan országba, ahol rosszabbul élnek, mint mi. 2003-ban meghívták a Káva Kulturális Műhelyt (színházi neveléssel és drámapedagógiával foglalkozó civil szervezet, lásd Színielőadás, Magyar Narancs, 2005. július 28. - a szerk.) a Világbank washingtoni központjába egy kiállításra. Minden évben összeválogatnak a világból kétszáz olyan projektet, amelyek újszerű módon küzdenek a szegénység ellen. A DrámaDrom-projektünk miatt hívtak meg, amiben színházi előadásokat készítünk halmozottan hátrányos helyzetű roma fiatalokkal, aztán elzárt falvakban turnéra visszük őket. Kint azt láttam, hogy a meghívottak közül mi vagyunk a leggazdagabb országból, és amit mi csinálunk művészettel és oktatással, az a többi programhoz képest luxus. Ekkor alakult ki bennem, hogy meg kéne nézni, máshol hogyan működnek a dolgok.
MN: Segítő szándékkal mentél?
CZÁ: A segítő szándékkal óvatos lennék, mert tudom, hogy hol vannak a határaim. Az időmet akartam odaadni. Ennyivel tartozom, ha már egyszer ilyen szerencsés vagyok: magyarként szerintem a világ legjobban élő 25 százalékába tartozunk, csak nem tudjuk magunkról. Csak annyi volt az elképzelésem, hogy Afrikában, Ázsiában vagy Dél-Amerikában lennék önkéntes. India talán a filozófiája és a sokszínűsége miatt vonzott. A Planet Clubon keresztül jutottam ki, van egy több száz lehetőségből álló adatbázisuk. Állítólag nehéz befogadó szervezetet találni, de az első ember, akinek írtam Indiában, válaszolt: ő volt az Asscod vezetője.
MN: Sokakat visszariaszt az önkénteskedéstől, hogy a nemzetközi szervezetek programjai 1500 dolláros díjnál kezdődnek.
CZÁ: Az Asscod Tamil Nadu állam 26 falujában van jelen, indiaiak a vezetői, indiaiakat is foglalkoztat. Egy nagyon pici szervezet. A nagy szervezetekről azt hallottam, hogy azon túl, hogy legombolnak az önkéntesről egy rakás pénzt, olyan szálláshelyeket adnak, ami a légkondis európai szobákra emlékeztet. Ezért nem kell odamenni.
MN: Mit szerveztél meg az utazás előtt?
CZÁ: Semmit. Annyit tudtam, hogy egy Chennaitól, Tamil Nadu fővárosától 80 kilométerre fekvő faluba megyek. A vendéglátóm nagyon segítőkész volt, e-mailen válaszolt a kérdéseimre, szerzett szállást egy családnál. Nagyjából tudtam, hogy mit fogok csinálni, de persze egy csomó minden ott derült ki. Az Asscodnak három fő tevékenységi köre van, az egyik az önsegélyező csoportok működtetése. Ebben általában nők vesznek részt, és a lényege, hogy befizetnek havonta egy kisebb összeget, amire sok év múlva kölcsönt tudnak felvenni. Ha valaki tehenet akar venni, fel akarja újíttatni a házát, vagy egy kis szatócsboltot nyitna, akkor ebből vesz fel méltányos kölcsönt. Az elején nehéz, de pár év alatt beindul, és a pénzt mindig visszaforgatják, ezáltal egyre több embernek tudnak segíteni saját erejükből. Az Asscodnál a csoportok létrehozásán túl vezetőképzőt szerveztek, és segítettek kormányzati támogatásra pályázni. A csoportokra épülve vannak oktatási programok, amik nagyon egyszerűek: például megtanítják az embereket, hogyan írják le a nevüket. Működtetnek óvodákat, uniformisokat osztanak az iskolákban, alap-infrastruktúrát építenek ki. A harmadik tevékenység egészségügyi: "eye camp"-eket szerveznek, mivel a szürkehályog ott népbetegség. A betegeknek ingyenes operációt biztosítanak egy kórházban. Az Asscod célcsoportja az indiai kasztonkívüliek, a dalitok (páriák) és a törzsi emberek, tribalok, ahogy ott hívják őket. 'k vannak a kasztonkívüliek alatt, tőlük vették el északon az árják, délen a dravidák a földet, úgy jártak, mint az amerikai indiánok. Egyébként a szervezet alkalmazottai többnyire dalitok, a vezetője pedig brahman.
MN: Nyilvánosan beszélnek arról, hogy ki milyen kasztba tartozik?
CZÁ: Mindenki tudja a másikról, ez velük született belső morál. Egyébként törvény tiltja, hogy a kasztrendszer alapján ítéljenek meg valakit. Ennek ellenére kvóták szabályozzák, hogy a kormányzati pozíciók mintegy 30 százalékát dalitnak vagy tribalnak kell betöltenie.
MN: Találkoztál más önkéntesekkel a három hónap alatt?
CZÁ: Nem sokkal. Ahol én voltam, az cunami sújtotta területhez volt ugyan közel, de nem volt emberáldozat. Éppen ezért a nemzetközi és indiai figyelemnek nem volt annyira a középpontjában. Itt "csak" anyagi áldozat volt, ami azt jelenti, hogy a házakat, a halászhajókat meg hálókat elvitte a víz.
MN: Mi jelentette neked a kultúrsokkot?
CZÁ: Az elején minden, mert az itteni ingermennyiséghez képest Indiát be kell szorozni tízzel, látványban, tömegben, zajban, szagban, ízben sokkal erősebb és színesebb. Azt is roszszul tűrtem, hogy afféle félistenként kezelnek. Elmentünk bármelyik faluba egy ünnepélyre, mindig az történt, hogy a nők a földön ülnek, a férfiak velük szemben a széken, asztal mögött, én pedig mindig a központi helyen. Az első egy-két alkalommal próbáltam ezt visszautasítani, de nagyon megsértődtek. A nők tamilul kezdtek tiltakozni az ellen, hogy ugyanarra a szintre üljek, mint ők. Észre kellett vennem, hogy ez a kultúra része, olyan, mintha nálunk valaki nem fogadná el a kézfogást. Nem szabad visszautasítani, de majd ha szóhoz jutok, elmondom nekik, hogy ugyanolyan ember vagyok, mint ők. Pár nappal az érkezésem után az egyenlőtlenséget látni nagyon durva volt, aztán hetekkel később rájöttem, hogy ami itt zajlott, az a helyi normákhoz képest hatalmas dolog: egyáltalán nem jellemző Tamil Nadu kis falvaira, hogy a nők kiállnak szerepelni, részt vesznek egy futóversenyen, vagy egyedül elmennek az egyik faluból a másikba.
MN: A hátrányai mellett mik voltak az előnyei annak, hogy szinte brahmanként tiszteltek?
CZÁ: Vegyük külön a dolgokat! Ez csak a falvakban van így, a turisták látogatta helyeken inkább arról van szó, hogy a fehér embert jobban le tudják nyúlni, mint az indiait. Az irántam érzett megkülönböztetésben az volt a jó, hogy én is adhattam valamit. Elmegyünk egy nagyon szegény, sárkunyhós faluba, az elején mindenki nagyon félénken néz, aztán először odajönnek a bátrabb gyerekek, végül odajönnek mind. Azt gondolom, hogy mivel szinte egyáltalán nem járnak ott fehérek, ez sokat jelentett nekik. Igaz, hogy kapnak csokit meg tankönyvet, de sokkal többet számított, hogy egy órán keresztül játszhattak egy fehér emberrel. Mert ha arra emlékeznek, hogy ez az ember is ugyanolyan, mint ők, és nem egy atyaúristen, ahogyan hiszik, már megérte. Jó volt az is, hogy bizonyos dolgokat el tudtam intézni a szervezetnek, mert fehér vagyok. Például, amikor nem működött az internet, és ezért el kellett menni egy szomszédos kisvárosba, a vezetőnket lerázták. Legközelebb én mentem vissza egy kollégával. A foreigner-nek megcsinálnak mindent.
MN: Mennyi idő kellett ahhoz, hogy megszokd a legalapvetőbb kulturális szokásokat?
CZÁ: A legalapvetőbbekre mondjuk egy hét, de nagyon figyeltem. A rizst viszont a mai napig nem tudom megenni kézzel. Ahhoz, hogy a szószból és a rizsből gombócokat gyúrjon az ember, különleges tehetség kell. Aki jól csinálja, annak csuklóig dzsuvás lesz a keze. Én nem voltam elég bátor.
MN: Érzékelted, hogy a jelenléted változást hozott a faluban?
CZÁ: A falu olyan sokat nem változott, én az ötödik önkéntes voltam, aki ott járt. Megbámultak persze, de nem volt akkora csoda, mint amikor az első ment oda. De azon a családon, amelyiknél laktam, biztosan változtatott. Szerintem ott a gyerekek már szerelemből fognak házasodni. Nem is tudták, hogy az elrendezett házasságon kívül mi más lehet, de sokat kérdezgettek, milyen, amikor az ember szerelemből választ párt, és nagyon meg voltak hatva. Egyenlőségről is sokat kérdezgettek, hogyan lehetséges, hogy a nők és a férfiak együtt ülnek egy asztalnál.
MN: Mennyire kíváncsiak arra, ami Indián kívül van?
CZÁ: Változó. Volt, aki megkérdezte, honnan jöttem, Chennaiból? Mert neki az a külföld. Volt olyan riksás Chennaiban, akit az érdekelt, hogy a magyar pénz mennyit ér. Mikor mondtam neki, hogy 1 rúpia 5 forint, akkor nem akarta elhinni, mert azt gondolta, minden pénz jobb, mint a rúpia. De persze volt, akit tényleg érdekelt, hogy honnan jövök, főként a gyerekeket, akik tanultak ilyesmiről. Azt kérdezgették, hogy ugye, te szendvicset reggelizel sajttal meg sonkával?
MN: A blogodon írtad, hogy India inkább ártott magának néhány, a nyugati kultúrából átvett dologgal, mert ezeket nem követte általános változás.
CZÁ: Erre a mindent beborító szemét a legjobb példa. Amíg banánlevélről eszel, és agyagbögréből iszol, minden szerves körülötted, teljesen normális, hogy amikor már nem kell, eldobod. Az állat megeszi, az eső belemossa a földbe. Jött a rengeteg műanyag, de megmaradt a szokás. Most már kezdenek kirakni kukákat a városokban, és ráírják, hogy "use me", de ez kevés, nagyon komoly népnevelő munka kellene, hogy az emberek ne szemeteljenek.
MN: Milyen az iskolarendszer?
CZÁ: Van a hat-, a tíz- és a tizenkét osztályos iskola, ebből azok járják ki a tízet, akik nem mezőgazdasági munkát végeznek. Én falusi iskolát láttam. Képzelj el egy tornaterem nagyságú hodályt, nincsenek székek, van egy tábla a falon, és ha az Asscod nem vezeti be az elektromosságot, akkor semmi közmű sincs. Nincs víz, a bokorba jár ki a száz gyerek. És van három tanár a nyolc évfolyamra, akik egyszerre tanítanak. Rohangálnak közöttük elektronfelhőként. Én láttam egy nagyon lelkes tanító nénit, minden tiszteletem az övé, a fele fizetését arra költi, hogy Chennaiból kijár a faluba.
MN: Ti is csináltok egy "Fogadj örökbe!" programot az oktatás szponzorálására, nem?
CZÁ: Igen, ez most fut, valamennyire az én ötletem volt, mert ismerek ilyen programokat. Ezek a gyerekek tribalok, azaz a kasztrendszer legalja, a legszegényebb kategória. Van, aki jár iskolába, de nem nagyon tudnak elvégezni hat vagy nyolc osztálynál többet. Eléggé predesztinált, hogy mi fog velük történni: a szüleik bérmunkások, sárból és nádból tapasztott házakban élnek, amik a monszun alatt ronggyá áznak. Ötvennél kevesebb tárgyuk van, a föld, amin élnek, általában szintén nem az övék. Naponta mondjuk egy tál rizst esznek, ruhájuk nagyon kevés van. Van olyan gyerek, aki azért nem jár iskolába, mert nem tudják megvenni az uniformist a szülők, akiknek a többsége mezőgazdasági munkát végez vagy rizsmalomban dolgozik nagyjából éhbérért, sőt a gyerekek nagy része is dolgozik iskola után vagy helyett. A rizsmalom úgy működik, hogy a rizsmag zsákokban van, ezt cséplés helyett kiteregetik az útra, hogy az autók meg buszok átmenjenek rajta, majd beáztatják, kitapossák a héjából egy betonplaccon, a héjat elégetik, a magot összegereblyézik és bezsákolják, és kapnak érte zsákonként úgy hetven rúpiát. Ami nagyon kevés. A gyerekeknek egyetlen esélyük az lenne, hogy tanuljanak, és tudjanak valamilyen munkát szerezni. Az Asscod programja 90 dollárt vagy 75 eurót, szóval úgy 20 ezer forintot kér egy támogatótól egy évre, ami ezeknek a családoknak az éves jövedelme. Ebből kiegészítő táplálékot, három váltás ruhát vennénk a gyerekeknek, matracokat, párnákat és takarókat, mert a földön alszanak, vödröt és törülközőt a mosdáshoz, edényeket a főzéshez, mert általában ugyanabban az edényben főznek és mosdanak. Legyen táska, jegyzetfüzet és papír. Kifizetnénk a 150 rúpiás tandíjat. Évente kétszer orvos vizsgálná meg a gyerekeket, és szükség esetén gyógyszereket adna. A támogatás fennmaradó része egy közös alapba kerülne, hogy abból épüljenek utak a falvak között, legyen szennyvízcsatorna és elektromosság. A támogatandó gyerekekről és a falvakról vannak fotók és fontosabb adatok az Asscod honlapján, de persze nehezebb promotálni, hogy nincsen mögötte nemzetközi szervezet. Egyelőre elindítottuk a programot kísérleti jelleggel öt faluban, hetven gyerekkel. Megnézzük, hogy tud-e működni.
