A választásokat követő altatási periódus már csak emlék, hiszen június 9., vagyis Gyurcsány Ferenc másodszori kormányfővé választása, valamint a kabinet megalakulása után jócskán fölgyorsultak az események. És bár még nem sejlettek fel egy új reformkor körvonalai, számos komoly kormányzati és országgyűlési döntés született.
Kezdjük a kormányprogramnál! Lapunk annak idején szkepszissel fogadta a kevéssé nívós toposzgyűjteményt (Magok az ocsúban, Magyar Narancs, 2006. június 8.), ám nem volt rest - stilisztikai ellenérzéseit leküzdve - gondosan elemezni, keresvén az üzenetértékű mozzanatokat. "A köztársaság kormánya határozott és gyors intézkedésekkel helyreállítja a további gyors növekedéshez szükséges egyensúlyt" - tűnt fel a megfogalmazás, melyből (s a szállongó információkból) egy komplett megszorító csomag képzete kelt. S valóban, néhány nappal később, az Országos Érdekegyeztető Tanács ülésén a miniszterelnök
kipakolta csomagját,
az Új Egyensúlyt, hosszas (meglehet, örök) feledésre ítélve ezen aktussal a friss kormányprogramot. A már-már államcsőddel fenyegető pénzügyi helyzet ugyan jócskán indokolta a csomag létét, ám a megszorítások egyszerre váltottak ki hitelességi aggályokat (itthon és külföldön), s terelték el a közfigyelmet az új reformkorszak lózungjáról. A szociális partnerek elutasították szinte valamennyi elemét, s okkal panaszolták fel, hogy nem hallathatták szavukat az előkészítés során. Utóbb Katona Tamás pénzügyminisztériumi államtitkár röpke afférja az áfakulcsokkal arra a tényre is rávilágított, hogy még az utólagos egyeztetés lehetősége sem adott az OÉT számára.
A parlament rendkívüli ülésszakát is e problémakör foglalta le, hiszen - túl a megszorításokat pertraktáló terméketlen politikai vitanapon - több törvényt és törvénymódosítást kényszerültek elfogadni a tárgyban. Ilyen volt a közterhek és adók változatos módokon kifundált növelését szentesítő ún. salátatörvény, a házipénztárról szóló törvény, valamint a nyereséges vállalkozások, illetve a 6 millió forint felett kereső magánszemélyek négyszázalékos szolidaritási adójának bevezetéséről és az 5 százalékos banki járadékról (melyet az államilag támogatott hitelek kamatbevétele után fizetnek majd a pénzintézetek) szóló törvény (lásd cikkeinket: Mindent vissza!, Magyar Narancs, 2006. június 22.; Kinek a bőre, július 27.). A kormánypártok tagjai példás fegyelmezettségükről, míg az ellenzékiek változatlan intranzigenciájukról és ötlettelenségükről tettek tanúbizonyságot a gyors ütemben lebonyolított viták és szavazások során. A kormánypártok rábólintottak az oktatás területén behozott változtatásokra is, noha ezek vajmi kevéssé korreláltak a választásokat megelőző fogadkozásokkal. Az idén márciusban életbe lépett felsőoktatási törvény ugyanis még tartalmazta azt a passzust, miszerint mindenkit megillet egy ingyenes diploma, ám június elején már előkerült a fiókból egy 2002-es koncepció, mely megvalósította volna az utólagos képzési hozzájárulás, azaz a halasztott tandíj ideáját (erről lásd cikkünket: Nem csak népszerűtlen, június 8.). A terv, amely rögvest élénk ellenkezést váltott ki a hallgatói szervezetekből, hamar kivérzett, s helyére a Hiller István által kikiáltott fejlesztési részhozzájárulás, a valóságos tandíj került (lásd Kérdezz, felelek!, Magyar Narancs, július 6.). Bár ez legalább akkora ellenérzést keltett, az Országgyűlés különösebb cécó nélkül életbe léptette, mint ahogy áldását adta a tanárok óraszámemelésére és a felsőoktatási törvény módosítására is.
Részben az Új Egyensúly csomag folyományaként, részben az országreform kezdeti lépéseként a kormány közjogi, illetve az önkormányzati rendszert átformáló javaslatokkal is előállt. A kétharmados parlamenti támogatást igénylő kezdeményezések legfontosabbika minden bizonnyal a megyerendszer fölszámolása, s az eddig csak statisztikai egységként egzisztáló régiók kiépítése lett volna. Bár a Fidesz számára ismerősnek tűnhetett a koncepció, nem adta hozzájárulását a megvalósításához, ám az is igaz, hogy az ügymenetet siettető kabinet sem tett semmit a konszenzusért. A kormány előtt mindazonáltal ezután is nyitva áll a lehetőség az amúgy is csak szolid jogosítványokkal rendelkező megyék ellehetetlenítésére, kormányzati intézmények regionális szintű összevonására.
A rendkívüli ülésszak végére mindahány kétharmados törvényjavaslat elbukott. Nem fogadták el az önkormányzati tisztségek számának csökkentéséről, az 500 fő alatti települések jegyzői állásainak összevonásáról, a parlament létszámának apasztásáról, az európai parlamenti képviselők összeférhetetlenségéről, a mentelmi jogról szóló javaslatot sem. A legkülönfélébb zsánerű kezdeményezések voltak ezek: a parlament létszámcsökkentése aligha szolgált más célt, mint népszerűségszerzést és az ellenzék feszélyezését, a képviselők szondáztatása sem országos jelentőségű ügy, míg ellenben az önkormányzati reformcsíra elfogadását valós takarékossági és hatékonysági érvek indokolták volna. A hatékonyságot szolgáló kezdeményezések körében azonban átment a közszférában foglalkoztatottak jogviszonyáról szóló törvény módosítása, amely nemcsak rugalmasabbá teszi a létszámgazdálkozást, de egyúttal az addig ott nem honos teljesítményelvet is bevezeti.
Az elmúlt két hónap legtöbb változása és szervezeti átalakulása a közigazgatás, az államapparátus terrénumára esett (lásd: Újraosztás, Magyar Narancs, június 1.; A jó király elve, július 13.). Túl a takarékossági, illetve hatékonysági szempontoktól vezérelt leépítéseken (a minisztériumok 9 ezres létszámából mintegy 2000 fő elbocsátandó) és átcsoportosításokon, melyek persze - mint például a Határon Túli Magyarok Hivatalának megszüntetése - ugyancsak nem nélkülözték a politikai-ideológiai mögöttes szándékokat, Gyurcsány Ferenc rövid úton nyilvánvalóvá tette azt is, hogy az államapparátus felett gyakorolt
politikai befolyás
drasztikusan nő. (Lásd a közigazgatási államtitkári posztok, s így a szakmai szűrőként működő közigazgatási államtitkári értekezlet fölszámolását.) Valamint, s ez legalább ennyire fontos, a kormányfő jelentős mértékben gyarapította saját döntési jogkörét. Egyes bírálatok a kormány kiüresítését emlegették, s valóban, számos új elem illesztődött a központi döntéshozatali mechanizmusba. A Draskovics Tibor által irányított Államreform Bizottság persze elméletileg éppúgy csak előkészítő szerepet tölt be, mint a Bajnai Gordon kormánybiztos felügyelete alá rendelt Nemzeti Fejlesztési Ügynökség, ám a józan ész s a körvonalazódó gyakorlat mást ígér.
Az oly sokat emlegetett 6000 milliárd forintnyi uniós pénz várható bejövetele okvetlenül indokolttá tette a kormányzati figyelem koncentrálódását, mert bár e téren - becslések szerint - kevesebb a korrupció, mint más források fölhasználásakor, így is csak az összegek kisebbik fele kerül megfelelő helyre, hasznos beruházások és kezdeményezések megvalósításához. A választott megoldás, vagyis a három új testületből (Fejlesztéspolitikai Irányító Testület, Nemzeti Fejlesztési Tanács, Nemzeti Fejlesztési Ügynökség) komponált s exminiszterek által felügyelt konglomerátum persze több szempontból vitatható, de az átfogó értékeléssel még várnunk kell, legalább a második Nemzeti Fejlesztési Terv megszületéséig.
Gyurcsány és csapata a választási kampányban és a győzelmet követően is számos alkalommal beszélt kész reformtervekről, melyek az államélet minden területére kiterjednek majd. Az ilyeténképp felcsigázott érdeklődés az oka annak, hogy az új kormány működése sokakban csalódást ébresztett. Hamar kiderült ugyanis, hogy a reformterveknek - jószerivel az egy tandíjon és az eleve bukásra ítélt megyeátszabásokon kívül - híre-hamva sincs, illetve hogy egyelőre az Új Egyensúly gazdaságélénkítéssel aligha vádolható programja az, amivel a változást óhajtóknak be kell érniük.
A hatékonyság és a takarékosság szempontjai faramuci helyzetet eredményeztek az újonnan összevont Oktatási és Kulturális Minisztérium működésében is, amely tárcát a leépítés és a Hillerre oktrojált liberális program megvalósításának kényszere már
amúgy is skizofrén
állapotba sodorta. Így a minisztérium eddigi tevékenységéből (a már említett tandíjat és óraszámemelést nem számítva) leginkább egy elodázhatatlan személyi döntés (az operai főigazgató-csere), s némi zűrzavaros intézményi átszervezés került a nyilvánosság elé (lásd: Randevú a boncasztalon, Magyar Narancs, július 27.). Az utóbbi döntés, amely a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt összeszervezné egyebek között a Nemzeti Filmirodával, a Magyar Művelődési Intézetet pedig a Képző- és Iparművészeti Lektorátussal, okkal zaklatta föl az előkészületekből kifelejtett érintetteket, aminthogy az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, valamint az Országos Idegennyelvű Könyvtár megszüntetése sem aratott sikert. A döntések mögött inkább pénzügyi megfontolások húzódnak, nem pedig széles ívű reformvízió.
A reformelképzelések kiforratlansága azonban leginkább az egészségügy, az egészségbiztosítás területén szembeszökő. Mert a két kormánypárt véleménykülönbsége (vagy épp az ellenszegülő érdekcsoportok ügyködése) menti valamelyest a felelős kormányférfiak vacillálását, ám az önmaguknak adott határidők tologatása és a múlt héten napvilágot látott - magában is problematikus - Zöld Könyv körüli kavarás távolról sem kelti átgondolt kormányzati működés látszatát. Így e területen a gyógyszerkassza és az 5 percnél rövidebb orvosi vizitek körüli keménykedésen kívül nem sok minden történt. Egyelőre be kell érnünk annyival, hogy a gondolatait az interneten terítő miniszterelnök a vizitdíj kérdését fontolgatva nagyjából újra eljutott oda, ahol egy korábbi Mozgó Világ-interjú tanúsága szerint egyszer már kikötött. (Álláspontjának a választási kampányban észlelhető elbizonytalanodását ma már szűkkeblűség lenne fölhánytorgatni.)
Az államgépezet egyéb alrendszereiben még jórészt a pénzügyi szigor, illetve a létszámcsökkentések és jogkörelvonások felett érzett bánat napjait számláljuk. A MÁV és a Volán-társaságok körüli manőverek kidolgozása, vagy a határőrség és a rendőrség összeolvasztásához hasonló lépések jócskán próbára teszik az apparátus teherbíró képességét, s bizonnyal a beígért lendületesebb külpolitika kihordása sem kevés időt emészt majd fel. Mindenesetre a kormányzati döntések első hulláma immár átcsapott a fejünk felett, s a rövid nyári szünet után remélhetőleg mihamarabb kiderül majd, hogy hol is tart a második Gyurcsány-kormány. Churchillt plagizálva: vajon a kezdet végén, vagy már a vég kezdetén?
