Az ismeretlen katona hazahozatala: Holt erő

szerző
Szerbhorváth György,Sausic Berl
publikálva
1999/44. (11. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Néhány hónappal ezelőtt a kormányzat nagyot köpött irónjára, és felütötte történelemfüzetét. A régi feljegyzések átírásakor először az auschwitzi magyar kiállítás került (volna) sorra; a minap az ünnepi szónokok 1956-ot fideszesítették; vasárnap pedig Pákozdon a 2. magyar hadsereg következett. Az ideológiai maszatolás akkora kanyart vett, hogy azt még a Don is megirigyelhetné.

Néhány hónappal ezelőtt a kormányzat nagyot köpött irónjára, és felütötte történelemfüzetét. A régi feljegyzések átírásakor először az auschwitzi magyar kiállítás került (volna) sorra; a minap az ünnepi szónokok 1956-ot fideszesítették; vasárnap pedig Pákozdon a 2. magyar hadsereg következett. Az ideológiai maszatolás akkora kanyart vett, hogy azt még a Don is megirigyelhetné.

Hogy Joyce mondása - "Haljon meg a haza énértem!" - errefelé még mindig nem érvényes, az már egy februári misén kiderült, amit a 2. hadsereg elesett katonáiért celebráltak, és amelyen Orbán Viktor és tanácsadója, Boross Péter is jelen volt. Itt az egyik pap (annak idején tábori lelkészként ügyködött) az "értékek devalválódásán" elmélkedve az akkori honvédokat dicsérte: ők még tudtak a hazáért küzdeni s meghalni. Bezzeg a mai fiatalok rá se bajszintanak, mondá feddőleg.

A doni hadsereg megsemmisülését amolyan tudományos-ismeretterjesztő formában az előző rezsimben először Nemeskürty István (jelenleg millenniumi kormánybiztos) dolgozta fel, Requiem egy hadseregért című, először 1972-ben megjelent művében. A könyvecskét mai szemmel nézve is tisztességes munkának minősíthetjük (eltekintve néhány, feltehetőleg a rezsim megkívánta sallangtól), mint ahogy azon sincs okunk megbotránkozni, hogy október 31-én egy, "a Don-kanyarban hősi halált halt ismeretlen katona földi maradványait" temették újra, immár magyar földbe. Annál inkább fintoroghatunk viszont azon a sajtó részére, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadisírgondozó Irodája által kiadott háttéranyagon, amely korántsem a Nemeskürty által megadott nyomvonalon értelmezi az eseményeket. (Minthogy a kormánybiztos neve a védnökök listáján található, szerettük volna megkérdezni, vajon az ő véleménye is megváltozott-e az ügyben, ám a professzor a válaszadástól elzárkózott.)

Áldozatok, mártírok,

hősök, vitézek

Mint ismeretes, a korabeli magyar kormányzat - s nyomában a sajtó - elhallgatta a százötvenezer áldozattal járó tekergést az orosz pampán, ahová a hadsereget ötvenezer munkaszolgálatos is elkísérhette (közülük alig valaki tért vissza). A hivatalos verzió szerint, átvéve a náci ideológiát, a honvédok a kommunizmus ellen védték a hazát; a vereség győzelemként lett prezentálva, a magyar hadsereg pedig - akárcsak Paulus hadserege Sztálingrádnál - nem megsemmisítő vereséget szenvedett, hanem "hősiesen ellenállt". Ezek után érthető, hogy a kommunista politika is rövidre zárta az ügyet: a fasiszta Németország mellett küzdő fasiszta magyar hadsereg megkapta azt, ami néki jár, emlékezni rájuk nincs miért.

Nemeskürty könyve éppen azért hozott valamelyest áttörést, mert amellett, hogy már a fülszöveg is leszögezte, hogy "fasiszta kormány fasiszta hadseregéről van szó: rablóhadjáratban résztvevőkről", mégis a horthysta hadvezetés által felelőtlenül harcba "kényszerített, cinikusan halálba hajszolt emberek", a közkatonák és a munkaszolgálatosok sorsával foglalkozott, azaz a felelősséget egyértelműen a náciknak táncoló kormányzatra és hadvezetésre hárította. A jeltelen sírokban nyugvó katonákat pedig a nép Magyarországának mártírjaiként aposztrofálta. Könyvében nem feledkezett el azokról a mészárlásokról sem, amelyeket a 2. hadsereg egyes magyar katonái, a hírhedt keretlegények vittek véghez az orosz civil lakossággal és még nagyobb kegyetlenséggel a magyar munkaszolgálatosokkal szemben.

Nemeskürty könyvéből, de a kádári korszakban megjelent emlékiratokból az is kiderült, hogy a magyar hadvezetés túlnyomó többsége arisztokratikus bornírtsággal vette tudomásul, hogy a katonákat sem megfelelő fegyverzettel, sem megfelelő téli ruházattal nem látták el. Úgyszintén inkompetenciáról tettek tanúbizonyságot a védővonalak kiépítésénél, arról nem is szólva, hogy a vörös hadsereg áttörése után elsőként húzták el a csíkot. A Don-kanyar emiatt nem csupán második Mohácsként emlegethető, de a magyar hadvezetés totális kudarcaként is.

Homályos háttér

Mindezek ismeretében a HM háttéranyaga leginkább botrányosnak mondható. A szándékkal nincs semmi baj - halottainkat tisztességgel el kell temetni, a múltat tisztázni kell, az áldozatokra pedig emlékezni. Feltupírozni azonban már értelmetlen: "területi nagyságunkat, népességünket figyelembe véve (...), mártírjaink számát, az egyik legnagyobb veszteséget elszenvedett nép vagyunk e földrészen", írják a HM-esek, elfeledkezve arról, hogy hány nép vezető ideológusai mondják ugyanezt, amikor a demokratikus legitimációt kívánják háttérbe szorítani. A Háttéranyag szerint "a II. világháború után, ötven éven át a magyar katona hősiessége háttérbe lett szorítva a győztesek dicsőítése közepette. (...) A rendszerváltás után alapvetően új szellemiséget kellett megteremteni, és visszaállítani a magyar vitézség, katonai hősiesség, eszménykép és hűség becsületét a közgondolkodásban." Az anyag a munkaszolgálatosokról egy szót sem szól, illetve kozmetikai megoldással "elhurcolt polgári áldozatokká" nevezi ki a hadsereg kötelékeihez tartozó, katonai feladatokat is ellátó zsidókat és más, "megbízhatatlan elemeket". Az még tán nem is oly furcsa, hogy az elesett katonák "hősi halált haltak" - bár igaz, hogy mondjuk a Wehrmacht-katonákra ilyet nem szokás mondani. Ha azonban valaki a magyar hadsereg vitézségét a doni csata kapcsán akarja bizonygatni, a már említettek miatt igencsak fel kell kötnie a gatyaszárát.

Csatára fel!

Vasárnap pár ezer ember jelenlétében temették el a Don-kanyarból hazahozott ismeretlen magyar katona földi maradványait a Pákozd melletti Mészeg-hegyen, a Doni Emlékkápolna szarkofágjában, katonai pompa mellett. Volt eső, napsütés, katonai zenekar, ágyútűz és végül trombitás takarodó.

Az Orosz Föderációval 1992-ben kezdődtek meg a tárgyalások a Don-kanyarban elesettek sírjairól és emlékhelyeiről. 1997-ben Bolgyirjovkában felállították az első magyar hősi emlékművet is, a Föderáció pedig tízmillió dollárnyi volt szovjet államadósságot kompenzálandó foglalkozik a temetőkkel - több mint száz helyen több mint húszezer katona kaphatta meg méltó végső sírhelyét. Az ünnepségen a legkorrektebb beszédet éppen a Moszkvai Katonák Emlékezete Társaság vezérigazgatója, bizonyos Biszdrickij mondta el, aki a megbékélésre, a tiszteletadásra és nem a vitézkedésre helyezte a hangsúlyt.

Nem úgy a magyar szónokok. Kivétel nélkül a régi-új szokásnak hódolva hősökként emlegették az odaveszetteket - még Göncz Árpád is, aki a legfelsőbb kormányzati vezetők mellett a kegyeleti emlékezés fővédnöke volt. Igaz, sem az ő beszéde, sem Orbán Viktor levele - aki időközben nukleáris rakéták magyarországi telepítéséről elmélkedett Kanadában - nem tartalmazott történelemátíró passzusokat. Viszont Homoki János honvédelmi államtitkár, aki műsoron kívül, pontosabban a hiányzó Szabó János honvédelmi miniszter helyett lépett fel, már a lovak közé vetette a gyeplőt. A történelem átformálásának szándéka leginkább ama mondatában volt tetten érhető, amelyben kifejtette, hogy a szovjet túlerővel szemben a magyar hadsereg erején túl teljesített. A túlerő stimmel; a túlteljesítés már kevésbé - a 2. magyar hadsereg kétharmada elmenekülni sem tudott, túlteljesítésre pedig inkább a munkaszolgálatosok kényszerültek, akik az első vonalban, a szovjet katonák orra előtt aknaszedtek, leginkább a saját testükkel. Homoki finoman az egész második világháborút is átírta, a magyar katonákból az erőszak áldozatai lettek, ami persze igaz is, bár mindig illő hozzáfűzni, hogy aki más ország területén fegyverrel a kezében flangál, s ily módon erőszakot alkalmaz, számíthat arra, hogy kard által vész el maga is. Homoki végkövetkeztetése szerint a Don-kanyarban elesettek a hon iránti elkötelezettséget példázzák. Ezt a végkövetkeztetést pedig bízvást nevezhetjük aljasnak. Százötvenezer embert a korabeli magyar katonai és politikai elit 1942-ben saját, két évtizedes kudarcsorozatának betetőzéseként kizavart Oroszországba, egy tudottan vesztes ügyet védeni, mínusz harminc fokban, idegen földön, más háborújában nyomorultul elpusztulni, és közben a honszeretetről meg a haza védelméről ugatott; és minden szava hazugság volt. Aki most, 1999-ben cinikusan ugyanezeket a hazugságokat ismételgeti, éppenséggel az áldozatok emlékét gyalázza porba.

A gonoszok ellen

És vajon csuklott-e a jelen lévő Nemeskürty István, amikor Czeczidlowszky Béla, a Doni Bajtársak Szövetsége elnöke beszédében energikusan leszámolt azokkal, akik egykor lefasisztázták a 2. hadsereget? Czeczidlowszky szintén a haza iránti kötelességteljesítés szép példájaként emlegette bajtársai áldozathozatalát, de ő aztán messzebb ment, mint akárki: szerinte a magyar had egy istentagadó rendszer ellen küzdött, de - tette hozzá - nem az orosz nép ellen. Ezt hallva remélhetőleg nem csak mi fintorogtunk a jelenlévők közül, hiszen ez az a pont, amikor már a második világháború gyökeres átértékeléséről is szó van. Ha ugyanis egy "istentagadó rendszer" elleni fegyveres harc előbb kibúvóként, majd értékként jelenik meg, úgy ebből más nem következik, mint hogy a Gonosz ellen küzdő magyar hadsereg voltaképp igazságos háborút folytatott. Ez a felfogás közismert a szélsőjobboldali körökben, de az, hogy már egy ilyen alkalommal is nyilvánosan elmondható, fölöttébb ciki.

Igaz, a rendezvényen kopaszokkal nem találkoztunk, ahogyan önkényuralmi jelképekkel sem, a kegyeleti rendezvény résztvevőin legfeljebb diszkréten viselt pici jelvényeket, egy-egy akkori kitüntetést láthattunk. Figyelmünket csupán a "Kiskanizsa" feliratú tábla ragadta meg, továbbá egy "Aranykopjások"-egyenruha (ők is csak hagyományőrzők és emlékhelyépítők), de az is csak azért, mert viselőjének kezében kádári autóstáska virult. A nagy többség megemlékezni jött, tiszteletet adni, nem pedig átértékelni. Az azonban már meggondolkodtató, hogy noha az egész projektum a Horn-kormányzat alatt futott fel, a jelenlegi ellenzékből - ha Gönczöt annak rendje s módja szerint pártonkívüliként kezeljük - csupán Mécs Imre jelent meg (igaz, ő három gyerekkel), szocialistát viszont sehol sem láttunk, ahogyan az antifasiszta mozgalmak képviselői sem voltak jelen hivatalosan (és valószínűleg magánemberként sem).

Pedig ahogyan anno Nemeskürty írta: "a 2. hadsereg nem pusztult el hiába", mivel "a magyar honvédség java férfiait ez a doni csata döbbentette rá, hogy a kormány rossz ügy mellett kötelezte el magát", és noha a Don-kanyarban még meggyőződéssel hitték, hogy a hazát szolgálják, később a futást túlélők egy része már antifasisztaként küzdött úgy a németek mint a hazai quislingjeik ellen, és az "új Magyarországot" építették.

Most már csak az a kérdés, hogy melyik újat.

Szerbhorváth György

A katona sír

A sírokat rendesen öntözik, ápolják, azok meg domborulnak. De hogy le kell-e borulniuk az unokáknak, legalábbis vitatott Németországban. Azt, hogy a német közvéleményben erősen él a bűnöző SS és a népirtástól magát távol tartó Wehrmacht ellentétének, különösképpen pedig a Hitler által esztelen háborúba hajszolt közkatonáknak mint áldozatoknak a képe, mi sem bizonyítja jobban a felháborodásnál, amely a Wehrmacht bűntetteit dokumentumokkal igazoló és fényképekkel ábrázoló vándorkiállítást négy éve kíséri.

A kiállítás tézisét alátámasztva a publicista Ralph Giordano leszögezi: "A Wehrmacht volt a legveszélyesebb eszköz a bűnöző náci vezetés kezében támadó háborújának, hódító, rabló és elnyomó terveinek megvalósításához (...) Győzelmei teremtették meg az előfeltételeket a potenciális áldozatok számának hihetetlen kiterjesztéséhez (...) Csak ott, ahová először a katonabakancs lépett, tudtak az SS gyilkos osztagai működni, majd a Wehrmacht részei is elképzelhetetlen bűntetteket a polgári lakosság ellen elkövetni, mindenekelőtt a partizánellenes harc köntösében."

A tiltakozók az ártatlan közkatonák emlékének meggyalázásaként értékelik a Wehrmachtot, lényegében az akkori német férfilakosságot szerintük sommásan elítélő, mivel a német hadsereget csak a polgári áldozatok meggyilkolásán keresztül ábrázoló kiállítást. Bírálat érte történészek részéről is a Wehrmacht-bemutatót. Sikerült például bizonyítani, hogy a több száz fénykép némelyike nem német katonák által elkövetett gyilkosságokat mutat. Mindamellett a vitába szintén beavatkozó magyar történész, Ungváry Krisztián állítását, amely szerint csak a képek tíz százaléka "alkalmas a kiállítás tulajdonképpeni céljára", annak vezetője, Hannes Heer "szélsőjobboldali pamfletírók rég ismert számítására" vezette vissza.

Rolf-Dieter Müller potsdami történész szerint különbséget kell tenni továbbá a holokauszt és a partizánháború áldozatai között, amennyiben az utóbbiak elleni harc "katonai normalitásnak" számít megszállt területeken. Müller mindamellett elismeri, hogy 1941-42-ben az SS sikeresen használta fel arra a partizánok elleni harcot, hogy bevonja a Wehrmachtot a zsidó lakosság legyilkolásába. A történész szerint a Wehrmacht mégsem volt "bűnöző szervezet", bár, mint elismeri, "egy bűnöző rendszer integráns része".

Túl a tudatos mítoszromboláson, amelyet kritikusai - szándékosan vagy érzelemből - kollektív emlékgyalázásként értenek félre, ma már aligha dönthető el, hányan és kik voltak azok a német katonák, akik, mert a felelősség mindig egyéni, nem tarthatnak igényt az utókor kegyeletére. Míg az idézett potsdami történész öt százaléknál kevesebbre teszi a keleti fronton háborús bűntettekben részt vevő Wehrmacht-katonák számát, addig a kiállítást rendező hamburgi Társadalomkutató Intézet vezetője, Jan Philipp Reemtsma szerint "sok, túlságosan sok" volt a tömeggyilkosságokban részt vevő önkéntesek száma, akikből, mint megjegyzi, a dokumentumok tanúsága alapján "sosem volt hiány".

Sausic Berlin

szerző
Szerbhorváth György,Sausic Berl
publikálva
1999/44. (11. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra