1990-ben az állampárt jogutódjaként nem sokkal korábban megalakult MSZP súlyos vereséget szenvedett az első szabad választásokon, ezt követően pedig a konzervatív kormányoldal és a liberális ellenzék gettóba szorította a nyomasztó múlt terhét cipelő szocialistákat. Az elszigeteltségből a párt a politikai inga visszalendülése idején kezdett kitörni, amikor az MDF-kormány hatalmi arroganciájától és dilettantizmusától megcsömörlött társadalomnak már egyre nagyobb része gondolt nosztalgiával a rendszerváltás előtti korszakra. Ettől kezdve az MSZP számára a liberális értelmiség megnyerésére irányuló törekvések mellett (Demokratikus Charta) a posztkommunista szakszervezettel, a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségével (MSZOSZ) való együttműködés nyílt vállalása is kifizetődő vállalkozássá vált.
Kölcsönösen előnyös szövetség
E kapcsolatban a legnagyobb szakszervezeti tömörülés ismét a transzmissziós szíj régről ismert szerepét játszhatta, hiszen tagságán keresztül a politikai baloldal mellett sorakoztatta fel az átalakulással elégedetlen munkavállalók széles tömegeit. A szabad választásokat követő időszakban az MSZOSZ is nehéz helyzetbe került, ám elsősorban a komoly politikai érzékről tanúbizonyságot tevő vezetőnek, Nagy Sándornak köszönhetően a szervezet túlélte a nehéz éveket. Sőt a plurális szakszervezeti viszonyok mellett is képes volt megőrizni vezető helyét a különféle érdekképviseleti tömörülések között. 1993 tavaszán, a társadalombiztosítási önkormányzatok választásakor született MSZOSZ-siker már előrevetítette az MSZP egy évvel későbbi abszolút győzelmét. Az MSZOSZ számára ilyen körülmények között azért volt fontos az együttműködés, mert parlamenti képviselethez jutva azt remélte, hogy jelentős mértékben befolyásolhatja a törvényhozó és a végrehajtó hatalom működését. Az 1993 nyarán megjelent, elhíresült MSZP-hirdetés gesztus volt a szakszervezetek által képviselt munkavállalók iránt. A Horn Gyula pártelnök szignálta szöveg mai kisgazda stílusban ígért fűt-fát az átalakulás veszteseinek, miközben a célok megvalósításának módjáról és forrásairól szemérmesen hallgatott.
Hintapolitika
A hirdetés nyomán kialakult párton belüli vita még a választási győzelem előtt jelezte, hogy az MSZOSZ-szel való együttműködés számos konfliktus forrása lehet. Ennek ellenére 1994 elején aláírták az MSZP és az MSZOSZ szocialista-szociáldemokrata platformjának a megállapodását, amelynek nyomán Nagy Sándor az MSZP liberális ihletésű hivatalos gazdaságpolitikáját kidolgozó Békesi Lászlót megelőzve a párt országos választási listájának második helyét foglalhatta el.
A Horn-kormány megalakulása után a miniszterelnök folytatta a gazdasági válságkezelést követelő liberális és a válságkezelést elvető szakszervezeti érdekcsoport közti hintapolitikát. Mindez közismert módon vezetett a kormány kilenc hónapos semmittevéséhez, Békesi bukásához, majd a Bokros-csomag sokkoló brutalitásához.
Az elkerülhetetlenné vált stabilizáció vállalásával Horn Gyula átlépte a Rubicont. Ha ugyanis betartja az MSZOSZ-platformmal kötött megállapodást, akkor nincs Bokros-csomag, s a kormány nem folytat a szakszervezeti érdekekkel szöges ellentétben álló gazdaságpolitikát. Horn döntésében az is jelentős szerepet játszhatott, hogy a kormánynak nem sikerült megkötnie a munkavállalók és a munkaadók képviselőivel a választási kampányban csodafegyverként emlegetett társadalmi-gazdasági megállapodást.
Megtévesztő retorika
Hosszabb ideje furcsa nyilatkozatháború zajlik a szakszervezetek és az MSZP között. A szocialistákkal szövetséget kötött MSZOSZ-platform folyamatosan azt hangoztatja, hogy elégedetlen a megállapodás végrehajtásával, ezért azt újra kellene tárgyalni. Az MSZP vezetői a bírálatok ellenére azt hangsúlyozzák, hogy baloldali pártként továbbra is stratégiai szövetségesüknek tekintik a szakszervezeteket. Azt a tényt viszont senki sem akarja kimondani, hogy a stabilizációs gazdaságpolitika elfogadásával az MSZP által dominált kormány felbontotta az MSZOSZ-szel kötött stratégiai szövetségét. A szakszervezeteknek tett, gyakran nem is jelentéktelen engedmények - a liberálisnak tartott új alkotmány megfúrása, Bokros Lajos megbuktatása stb. - nem változtatnak ezen. Hornnak ugyanakkor sikerült a margóra szorítania a korábban lehetséges riválisaként is emlegetett Nagy Sándort.
A következő időszak egyik nagy kérdése, hogy az 1998-as választásokra sikerül-e megújítani az MSZP és az MSZOSZ-platform szövetségét. A négy évvel ezelőtti helyzettől eltérően azonban ma nem látni világosan, hogy a felek mit kínálhatnak egymásnak cserébe a támogatásért. A magánszféra térnyerésével ugyanis alaposan leértékelődtek a közalkalmazotti szférát képviselő szakszervezetek, melyek tevékenysége kimerül a reformok szívós ellenzésében és a minden évben visszatérő költségvetési alkukban.
Az MSZOSZ-lobbi
E lobbi hatalmát ma már nem annyira az érdekképviseleti szervezetek, mint inkább a kolosszális vagyon fölött rendelkező tb-önkormányzatok irányításának köszönheti. A kormány a legnagyobb lakossági bankokkal is összefonódó tb-önkormányzatok korrupciógyanús és reformellenes elitjének a kedvéért olyan "áldozatokra" is hajlandó volt, mint például Bokros Lajos lemondásának az elfogadása - a legutóbbi Simsa-Cser-összecsapás azonban azt mutatja, hogy a kabinet türelme is véges.
Ha a kormány valóban komolyan gondolja a "nagy elosztó rendszerek" reformjának a folytatását, akkor elkerülhetetlenül konfrontálódnia kell a gazdálkodását kézben tartani képtelen tb-vel. Ez a konfliktus minden bizonnyal megviseli majd a szocialista pártot. Ám a modern szociáldemokrata párttá válás útján - ha valóban ezt választja - a mostani MSZOSZ csak kolonc lehet az MSZP nyakán.
Kovách Márton
