Magyar Narancs: Egy ezredfordulón végzett felmérés szerint a hazai zsidóság jelentős részének kifejezetten gyenge a zsidó identitása. Mivel magyarázható, hogy sokan nem vállalják vagy nem merik vállalni a zsidóságukat?
Schweitzer József: Sokakban, különösen az idősebbekben él a holokauszt rossz emléke. Mégis, az öntudat több, mint a félelem. Ám ha valóban az van, amit a felmérések mutatnak, akkor ezek az adatok a közállapotainkról állítanak ki nem túl rózsás bizonyítványt. Egy valóságos demokráciában - amitől, fájdalom, de a jelek és a tények szerint még messze vagyunk - nem kellene elrejteni identitásunkat. A katolikusnak nem kellene félnie azért, mert katolikus, a négernek, mert néger, az arabnak, mert arab.
MN: Ki a zsidó ma Magyarországon?
SJ: Aki a zsidó vallás hitelveiben hisz, azokat tiszteletben tartja, az etikai elveit követi, vagy az, aki nem tagadja le, vállalja azt a családi örökséget, amibe beleszületett. Az eltagadásnak viszont több oka is lehetséges. Elképzelhető, hogy valaki azért nem vallja magát zsidónak, mert nem vállal közösséget az adott hitközséggel, nem gyakorolja a vallását. Ám az is elképzelhető, hogy sokan azért nem vállalják az identitásukat, mert úgy gondolják, hogy a személyiségük megítélését, a karrierjüket károsan befolyásolná, ha a környezetükben tudnának a származásukról. De öntudatos embernek nincs mit szégyellnie. A zsidósággal szemben - elsősorban a soában - annyi bűn követtetett el, hogy nekünk nincs mit szégyellni, nem tagadhatjuk le az identitásunkat.
MN: A hazai zsidóemancipáció egyik legfőbb következménye az asszimiláció volt. Mekkora törést okozott ebben a holokauszt?
SJ: Az asszimilációt a magyarországi zsidóság a kezdetektől nagyon komolyan vette, ám a 20. században az erősödő antiszemitizmus ezt a tendenciát valamelyest megtörte, a zsidóságban igen nagy csalódást okozott. Persze a kérdéskör ennél sokkal összetettebb. Mi, amikor asszimilációról beszélünk, pontosan tudjuk, hogy kikkel és milyen eszmékkel kívánunk és tudunk azonosulni. Asszimilálódunk Kossuthhoz, Deák Ferenchez, Bajcsy-Zsilinszkyhez, de miként egyetlen jó érzésű magyar állampolgár, úgy mi sem vállalunk közösséget a nyilas hordákkal.
MN: Mit jelent az asszimiláció a 21. században?
SJ: Ma sem jelent mást. Benne élünk a magyar nyelvben, kultúrában, történelemben. A kötődésünk viszont kettős: ragaszkodunk a hitünkhöz, a közösségünk törekvéseihez. Ady és Babits mellett igen fontos számunkra Mózes, Ézsaiás próféta, Maimuni Mózes vagy Moses Mendelssohn. Miként a szívnek is két kamrája van, úgy a kötődés is lehet kettős.
MN: Mit szól ahhoz a kezdeményezéshez, amely pár éve nemzetiségként próbálta bejegyeztetni a zsidóságot?
SJ: Nem járhatott sikerrel, mert a nemzetiség egyik legfőbb kritériuma a nyelv. Márpedig a hébert a magyarországi zsidóság kilencvenkilenc százaléka nem beszéli. Ugyanakkor Izrael semmiféle politikai kötődésben nem áll a magyar, lengyel vagy amerikai zsidókkal, csak erkölcsi és érzelmi szálak fűznek minket a zsidó államhoz.
MN: Hányan használják még a jiddis nyelvet?
SJ: Elenyésző számban. Lényegében már 1848-tól erőteljesen terjedt a magyarországi zsidóság körében a magyar nyelv használata. A jiddist főleg az ortodoxok használták az egymás közti és a családi érintkezésben. Ám ez a réteg vagy elhalt már, vagy elhagyta az országot, mert a kommunizmus éveiben nagyon nehéz volt megtartani a vallás törvényeit.
MN: Az említett felmérésből kiderül, hogy a hazai zsidóság alig tizenöt százaléka játszott el az Izraelbe való kitelepülés, az alija gondolatával.
SJ: Ennek a népnek csaknem kétezer éven keresztül nem volt saját országa. Lényeges, hogy Izrael ma a Közel-Kelet egyik legdemokratikusabb modern országa. Megnyugtató, hogy Izrael van, létezik. Ami az aliját illeti: ez egy olyan választás, döntés, amit mindenki egyénileg, a személyes és családi körülményeit mérlegelve, érzelmi attitűdjei alapján hoz meg.
MN: A fiatal fővárosi zsidó értelmiségiek gyakran szóvá teszik, hogy szükség lenne a zsidó identitás megújhodására, mert azok az elemek, melyekre itthon a zsidó öntudatot lehetett alapozni, főleg frusztrációra és félelemre építenek.
SJ: Csinálják, senki nem áll az útjukba! Adok magának pár évkönyvet, amit a rabbiképző az igazgatásom ideje alatt adott ki. Nézze meg, mekkora terjedelmet foglal el benne a holokauszttéma! De csodálkozik, hogy az érintett nemzedék nem tud a borzalmas emlékektől szabadulni? Miként Arany János írja: "a szép tavasz kiesett az évből, egy nemzedék holt ki az emberiségből". Generációk elvesztéséről beszélünk, ami most kezd majd pótlódni. Harmincöt évig voltam Pécsett rabbi. Amikor odakerültem, a zsinagóga földszintje még tele volt, négyszáz-ötszáz fős volt még akkortájt a hitközség. Aztán az elhalálozás miatt évről évre csökkent a háború alatt egyébként is megtizedelt közösség. Ugyanis a holokauszt előtt több mint négyezres volt ez a gyülekezet. Egyébként mi kétszeresen vagyunk vesztesek: a szocialista rezsim ideje alatt a zsidó nevelést is nagyjából ellehetetlenítették.
MN: Történelmi egyházként miként készül az izraelita közösség a 21. századra?
SJ: Nagyobb megértésre és az identitás bátor vállalására van szükség. Nem kényszerből, hanem örömmel legyünk a közösség tagjai. Jó prédikációk, előadások, a fiatalok megfelelő bevonása. De én ebbe már nem akarok beleszólni, évekkel ezelőtt visszavonultam mind a főrabbiságtól, mind a rabbiképző rektori tisztségéből, nem akarok bekiabálni a pálya széléről.
MN: Mivel magyarázható, hogy manapság a zsidóság kevésbé vallásos, mint a magyar népesség más felekezetű csoportjai?
SJ: A magyar népesség többségének nagy ünnepei munkaszüneti napokon vannak: vasárnap, húsvét, pünkösd, karácsony. A izraelita ünnepeknek megvan a maguk sajátos naptára, nem igazodnak a magyar szünnapokhoz. Egy állásban lévő ember, ha akar, sem tud mindig elmenni a templomba. Legfeljebb az esti istentiszteleteket látogathatja ilyenkor. Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a holokauszt mély sebe nagyon lassan gyógyul, és ennek kihatása van a vallásosságra. A soát nagyon nehéz megmagyarázni: hogyan tűrhette, engedhette meg ezt a borzalmat Isten? Mivel az Isten minden népnek, embernek szabad akaratot adott, nem azt kell kérdezni, hogy hol volt az Isten, hanem azt, hogy hol volt az ember.
MN: A holokausztra nincs teológiai magyarázat?
SJ: Nagyon nehéz teológiai magyarázatot adni. Esetleg a deus absconditusra, a rejtőző istenre hivatkozhatunk. A holokauszt egy rettenetes próbatétel volt, de mint hangsúlyoztam, minden egyháznak azt a kérdést kell feltennie, hogy hol voltak akkor az embereik. Mert a végrehajtók egy része is vallásosnak, hívőnek vallotta magát. Márpedig nem lehet egyszerre vallásosnak lenni, ugyanakkor ártatlanokat kínozni és gyilkolni. Persze ma már nekünk a keresztény felekezetekkel együtt elsősorban azt kell keresnünk, ami összeköt, és nem azt, ami elválaszt. Minden egyházban voltak olyan személyek, akik embereket mentettek. Sokan voltak, akik gondolkodás nélkül segítettek, még a mártíromságot is vállalták. Irántuk számtalan alkalommal kifejeztük a hálánkat, elismerésünket. Sajnos a hivatalos egyházak megkésve szólaltak meg. Serédi Jusztinián hercegprímás kiadott ugyan egy megfontolt pásztorlevelet, de a megfogalmazásakor a vidéki zsidóság nagy részét már deportálták.
MN: Ön jelentős szerepet játszik a keresztény-zsidó párbeszédben.
SJ: A korom miatt az utóbbi időben már nem nagyon veszek részt ebben. Létezik a Keresztény-Zsidó Társaság, amely számos előadást szervezett, tartott. Ugyanakkor működik egy főpapokból álló Keresztény-Zsidó Tanács, amely bizonyos kérdéseket szokott megtárgyalni, de túl nagy lenyomata a társadalomban nincs.
MN: Miért?
SJ: Nem tudom, talán nem volt elég mély az érdeklődés.
MN: Miképpen hidalhatók át a keresztény és a zsidó vallás közötti teológiai ellentétek? Nem az abszurd istengyilkosság vádjára gondolok, hanem arra a logikai-teológiai ellentmondásra, amely látszólag fennáll: a keresztények szemszögéből a zsidók lehetnek akár istentagadók, a zsidók szemében a keresztények pedig istenkáromlók.
SJ: Mi ilyet soha nem mondtunk, és nem állítható fel ilyen szembeállítás. Ha kezünkbe veszünk egy Károli-bibliát, akkor láthatjuk, hányszor utal vissza az Újszövetség az Ószövetségre. Ami a legfontosabb, ami mindkettőben közös: az erkölcsösség, a becsületes élet, a felebarát fogalmának tisztázása. Általában azt lehet mondani, hogy a zsidó és a keresztény vallás az ember magatartására vonatkozóan azonos elveket vall az etikus élet kívánalmával. Bár a keresztények és a zsidók is monoteisták, az istenség fogalmának meghatározásában már vannak eltérések. Ám egymás hitelveit nem bolygatjuk, egymás hitét tiszteletben tartjuk.
MN: Mi a közös a keresztény és a zsidó etikában?
SJ: Mózes harmadik könyvének tizenkilencedik fejezetében találjuk az erkölcsi jó summázatát. Ez persze a legmagasabb, ember által el nem érhető fokon, Istennél van: igazságszeretet, törvény, békesség és így tovább. Ám mint ideál az ember által is megközelíthető. Ebbe a körbe tartozik a "szeresd felebarátodat, mint magadat". Ez egy ideig félreértésre adott okot, mert a héber felebarátot proximusnak, azaz közelállónak fordították latinra. Aztán rájöttek, hogy közelebb áll a héber fogalomhoz az amicus, tehát a szeretet minden felebarátra, azaz minden emberre kiterjed. Mint látható, az egyik legfontosabb, legáltalánosabb morális alapelv közös. Talán ebben ragadhatók meg Európa zsidó-keresztény gyökerei is: ezek az erkölcsi elvek a tartópillérei.
MN: Magyarországon hogyan jutottunk el az emancipációt szorgalmazó Eötvös Józseftől a szalon-, majd nyílt, hivatalossá tett antiszemitizmusig, Szálasi Ferencig?
SJ: Ha erről a témáról van szó, sokan arra hivatkoznak, hogy 1919 nagy törést okozott az emancipációban és az asszimilációban. Tény, hogy a rövid életű kommunista kormányzatban sok zsidó tevékenykedett. Ezért aztán sokan az egész zsidóságra téves következtetéseket vontak le. Ám ha egy kommunista vezér esetleg evangélikus vagy katolikus volt, akkor senkinek nem jutott eszébe ezért az evangélikus vagy katolikus közösséget, egyházat vádolni, senki nem gondolta, hogy egyik-másik református tetteiért az összes reformátust hibáztatni kellene. Pedig a csepeli Weiss báró családja vagy a budai Goldberger família ugyanúgy szenvedett a kommunisták alatt, mint a nem zsidó nemesi vagy polgári réteg.
MN: Nem arról volt szó, hogy a félfeudális magyar társadalom nem tudott mit kezdeni a hirtelen rá szakad modernizáció kihívásaival, és ezért sok esetben bűnbakot keresett?
SJ: Szerintem épp hogy tudott mit kezdeni. A modernizációnak legnagyszerűbb példája Budapest: házaival, kereskedelmével, társadalmával. És ebben a zsidóság meghatározó szerepet játszott.
MN: Mivel magyarázható, hogy az antiszemitizmus túlélte a szocialista korszakot, amely hivatalosan nem tűrte az ilyen tartalmak megjelenítését a sajtóban, közbeszédben?
SJ: Ez így nem teljesen igaz. Gondoljon csak az 1953-ban megrendezett szovjet orvosperre, amely lényegében egy vérvádon alapult, súlyos antiszemita állításokat tartalmazott. Zsidó vezetőket fogtak le, ha nem hal meg Sztálin, akkor ennek borzalmas következményei lehettek volna. Emlékszem, 1953-ban épp Budapest felé utazva a vonaton olvastam ezekről az eseményekről, mert a magyar újságok is írtak róluk. A zsidók arra kérték volna Sztálint, hogy mentse meg és telepítse őket Birobidzsánba, melyet egyfajta kontra-Palesztinának szántak. Ezek a tartalmak, ha sporadikusan is, de fennmaradtak.
MN: Mit lehet tenni az antiszemitizmus ellen?
SJ: Nem nekünk, zsidóknak kell fellépnünk ebben az ügyben. Ne én mondjam magamról, hogy becsületes ember vagyok. Hivatott egyházi és világi szervezeteknek kell fellépniük ellene. Hiteles, nem zsidó szervezeteknek kell példát mutatniuk, mert az antiszemitizmusnak sajnos nagyon mély gyökerei vannak.
MN: Elégedett azzal, amit a magyarországi intézmények tesznek?
SJ: Kellő tapintattal és bölcsességgel lehetne többet is tenni ellene. Mert az antiszemitizmus méltatlan a demokráciához.