Az orosz hadiipar válsága: Roncsderbi

szerző
Kompa Tibor
publikálva
1998/34. (08. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A 90-es évek elején, a liberalizált gazdaság első éveiben, az orosz fegyvergyárak hazai és külföldi megrendelők nélkül maradtak. Jó néhány évnek el kellett telnie ahhoz, hogy 1994-95-ben - ha nem is a korábbi szinten, de - megkezdődjön konszolidálódása. A Stockholmi Békekutató Intézet 1998. évi jelentése szerint azonban napjainkban az orosz hadiipar e viszonylagos konszolidációja megtörni látszik: miközben ugyanis a nemzetközi fegyverkereskedelem 1994 óta egyértelmű növekedést mutat, Oroszország 1997-es exporteredménye - jócskán elmaradva a tervezett 3,6 milliárdtól - mindössze 2,4 milliárd dollárt tett ki.

A 90-es évek elején, a liberalizált gazdaság első éveiben, az orosz fegyvergyárak hazai és külföldi megrendelők nélkül maradtak. Jó néhány évnek el kellett telnie ahhoz, hogy 1994-95-ben - ha nem is a korábbi szinten, de - megkezdődjön konszolidálódása. A Stockholmi Békekutató Intézet 1998. évi jelentése szerint azonban napjainkban az orosz hadiipar e viszonylagos konszolidációja megtörni látszik: miközben ugyanis a nemzetközi fegyverkereskedelem 1994 óta egyértelmű növekedést mutat, Oroszország 1997-es exporteredménye - jócskán elmaradva a tervezett 3,6 milliárdtól - mindössze 2,4 milliárd dollárt tett ki.

Az orosz hadiipar irányítási és működési rendszere 1986 óta - vagyis gyakorlatilag a peresztrojka kezdetétől - folyamatosan változik. A szebb napokat is megért szektor működésére a Szovjetunió széthullása volt a legnagyobb hatással, ezzel ugyanis megszakadtak együttműködési kapcsolatai mindazokkal a gyárakkal és üzemekkel, amelyek az önállóvá váló köztársaságok területén maradtak. Nem volt jó hatással az iparág teljesítményére az sem, hogy 1990 és 1992 között drasztikusan - több mint 85 százalékkal - csökkentek az orosz hadsereg fegyvervásárlásai is. Amikor pedig 1992-ben hivatalosan is liberalizálták az árakat - és ráengedték a szabadpiacot -, az orosz hadiipar teljesítménye és az orosz fegyverexport minden korábbi mélypont alá süllyedt.

Összeroppanás

A hadiipar motorját szerte a világon a kutatásfejlesztés jelenti. A Szovjetunió fennállása alatt a hadsereget egy teljes kutatási-fejlesztési szektor szolgálta ki: 5111 tudományos központ és közel másfél millió szakember (közöttük mintegy 50 ezer tudományos fokozattal rendelkező).

1990-ben, amikor megkezdődött a szovjet kutatási-fejlesztési szektor átalakítása, a kutatásfejlesztők - 23,075 milliárd rubeles összes megrendelésük 79 százalékát - 18,264 milliárd rubelnyi munkát végeztek el a hadiipari komplexum számára (ezen belül 12,464 milliárdnyit közvetlenül a hadseregnek). Egy évvel később a terület számára átutalt 26,876 milliárd rubelnek már csak kevesebb mint felét - 12,403 milliárdot (46 százalékot) - fordították közvetlenül védelmi célokra. 1992-ben a tervek szerint a kutatásfejlesztésnek már mintegy 65 százalékát jelentették volna a polgári célú programok, az átalakítási folyamat azonban - az orosz kutatásfinanszírozási rendszer összeomlása miatt - megszakadt. Míg a SZU fennállásának utolsó éveiben az ország GDP-jének mintegy 3,6-4,7 százalékát fordították a kutatásfejlesztési tevékenység finanszírozására, 1992-re ez az arány 0,3-0,4 százalékra csökkent. Ha pedig mindehhez hozzátesszük, hogy az orosz GDP az említett években 5-6-szorosan csökkent, a ráfordítások ténylegesen 20-50-szeresen csökkentek.

Az utóbbi években a kutatásfejlesztés - amely elvileg a hadiipar motorját kellene, hogy jelentse - az Orosz Föderáció védelmi költségvetésének mindössze 6-10 százalékát kapja, jóllehet a hivatalos politika - maga Jelcin elnök is - szívesen emleget ennél magasabb arányt (12-15 százalékot), talán azért, hogy ne legyen a korábbiaknál látványosabb különbség az orosz és az amerikai kutatásfejlesztési ráfordítások arányszámai között (az USA védelmi költségvetésének kb. 22-23 százalékát fordítja erre a célra). A valóság ugyanis nyomasztóan lehangoló: míg 1996-ban Oroszország átlagosan 4,5 ezer dollárt fordított egy-egy tudományos kutatójára, az Egyesült Államokban, Franciaországban és a többi fejlett nyugati országban ez az összeg 150-190 ezer dollárt tett ki. A 33-42-szeres különbséget már zongorázni is alig lehet. Nem csoda, hogy 1991-97 között a legszerényebb számítások szerint is több mint százezer orosz kutató vándorolt ki hivatalosan Izraelbe, az Egyesült Államokba vagy Nyugat-Európába. Az emigrációs hullám megtörése érdekében 1993-ban az Egyesült Államokban emigrációs kvótát vezettek be, 11 ezer főben limitálva az évente befogadható orosz szakemberek számát.

A hadiiparban dolgozó orosz kutatók átlagosan havi 70 dollárt keresnek (persze csak elvileg, a fizetések ugyanis általában 8-12 hónapot késnek), ami - figyelembe véve a 110 dolláros orosz átlagkeresetet - azt jelenti, hogy többségük mélyen a helyi életszínvonal alatt tengődik. Ezt még megfejelhetjük azzal is, hogy szerencsétlenségükre a hadiipari kutatóhelyek több mint fele, az ipari létesítményeknek pedig mintegy egynegyede Moszkva környéki, ahol a megélhetés költségei 30-33 százalékkal magasabbak mint a föderáció más térségeiben. Ennek következtében 1991 óta a kutatóintézetek létszáma 53-60 százalékkal csökkent, a speciális kutatócsoportok többsége pedig végleg szétesett.

A helyzet javítása érdekében 1993-ban a politika egy kiemelt programtervet dolgozott ki a hadiipari kutatások finanszírozására. Isten és az orosz politika malmai azonban lassan őröltek, így a programot csak 1996-ban fogadták el, papíron mintegy 20 milliárd rubelt különítve el a kutatásfejlesztés támogatására. A programot azonban már az első évben is csak 10 százalékban sikerült teljesíteni, 1997-ben pedig még ennél is rosszabb volt a terv és a teljesítés aránya. Miként az orosz védelmi költségvetés szerkezetéből is kiderül, a hadiipari kutatásfejlesztés továbbra is mostohagyermek maradt.

A pénzhiány miatt a fejlesztési munkák csak katasztrofális időbeni csúszással valósulhatnak meg, ami igen sokszor azt jelenti, hogy egy-egy orosz fegyverrendszer már a tervasztalon elavul. Még az olyan stratégiai fontosságú fegyverek fejlesztése és gyártása is nagyjából három évet késik, mint a Topol-M hadászati rakétarendszer; úgy és annak ellenére késik, hogy 10 éven belül az orosz stratégiai fegyverek valamennyi rakétája technikailag elavulttá válik, s pótlásuk jelenleg csak a Topol-M-mel látszik megoldhatónak. Feltéve, ha e darab gyártására lesz elegendő pénze az orosz vezetésnek (jelenleg mindössze évi 10-15 darab ilyen típusú rakéta gyártására van).

Hasonló okok miatt váltak elavulttá az új generációs orosz vadászgépek fejlesztései is: a Szuhoj- és a MiG-tervezőirodák lemondtak a 80-as években megkezdett fejlesztési-programjaikról (mindennek csak látszólag mond ellent az, hogy Szu-27-es vadászgépnek már nyolc, úgynevezett továbbfejlesztett változata létezik). Ma a politikai vezetés egy olyan új vadászgép kifejlesztését szorgalmazza, amely - szakítva az orosz gépek szupermanőverező hagyományaival - inkább az amerikai koncepcióhoz hasonlatos fejlesztési útra térne.

Az átalakítás kudarca

Az orosz hadiipar gyakorlatilag évek óta egyetlen hadiipari hi-tech-terméket sem gyárt szériában. A fejlesztésre szánt pénzek legfeljebb olyan egyedi darabok (repülőgépek, légvédelmi rakétarendszerek stb.) legyártását teszik lehetővé, amiket azután - mint a véres kardot - különböző hadiipari kiállításokra hordoznak az orosz fegyverkereskedők. A normális munkát nemcsak a megrendelések hiánya, a korábbi együttműködési kapcsolatok megszakadása akadályozza, de különleges technológiák elkótyavetyélése is.

Az orosz repülőgépiparnak jelenleg hat nagy központja van: az Amur menti Komszomolszkban (Szu-27), Irkutszkban (Szu-27UB), Kazanyban (Tu-22M, Tu-160), Nyizsnij Novgorodban (MiG-31), Novoszibirszkben (Szu-27IB) és Moszkvában (MiG-29). És bár e hat központnak évi 545 repülőgép gyártására van kapacitása, 1997-ben egyetlenegy harci gépet sem gyártottak. Az orosz hadseregnek ugyanis nem hogy repülőgépre, de üzemanyagra sincs pénze; képtelen pilótáinak kiképzésére, akik NATO-beli kollégáiknál tízszer kevesebb óraszámot repülnek évente. Abban az Oroszországban, amelyik napjainkban a világ vezető kőolajexportőre.

A hadiipar átszervezésének már háromszor veselkedett neki az orosz vezetés, hiába. Az első - 1989-91-re vonatkozó - átalakítási tervvel a hadiipari komplexum képviselői és egykori állami tervbizottság (Goszplan) rukkolt elő 1988-ban. Az ötletgazdák abból indultak ki, hogy a szovjet hadiipar számos olyan terméket is gyárt részben vagy egészében - televízió, fényképezőgép, rádió, magnetofon, mosógép, motorbicikli -, amire a civil szférában is nagy lehet a kereslet. Bár a konverzióötlet nem nélkülözött minden realitást, ám mégsem hozta meg remélt gyümölcseit. Nemcsak az alacsony technológiai színvonal miatt, hanem elsősorban azért, mert nem volt, aki finanszírozza az orosz polgárok jólétét növelni hivatott programot.

A pénzhiány miatt hasonló sorsra jutott az 1993-95 és az 1995-97 közötti időszakra vonatkozó átalakítási terv is. A büdzsé ugyanis 1993-94-ben a programokra eredetileg tervezett összegeknek mindössze 11 és 5 százalékát, 1995-ben 25, 1996-ban 11, 1997-ben pedig 0,3 százalékát volt képes biztosítani. Nem csoda hát, hogy a polgári szféra számára dolgozók mintegy 60 százaléka távozott el a hadiiparból, s az sem, hogy 1994-től a hadiipar civil termelésének visszaesése nagyobb lett, mint a katonai termékeket gyártó részlegeké. Ami persze a hadiipar civilesítésének kudarcát is jelentette egyben. Valamivel jobban alakultak azok az országos programok, amelyek a hajógyárak, az elektronika, illetve a polgári repülőgépipar átalakítására vonatkoztak. Itt ugyanis a tervezett finanszírozás 30-50 százalékát sikerült megvalósítani.

És, hogy a kevés számú sikersztoriból is említsünk egyet, itt van például a Jakovlev-féle konstrukciós iroda, amely - miután részvénytársasággá alakult - teljesen lemondott a hadiipari termékek gyártásáról (jóllehet 1991-ben megrendeléseinek még mintegy 94 százalékát képezték a katonai célú cikkek), kis személyszállító gépek tervezésére és kivitelezésére szakosodva. A Jak-gépekből már ma is több mint 300 repül az USA-ban, hatvannál több Nagy-Britanniában, az rt. pedig hat nagy nemzetközi repülési projektben vesz részt. A vállalat 1997-ben azután lett közismert, hogy kísérletet tett a csődbe jutott holland Fokker megvásárlására. Az üzlet annak ellenére kútba esett, hogy Jakovlevék 200 millió dolláros hitelgaranciát szereztek a Csernomirgyin-kormánytól.

1992 óta az orosz hadiipar legfőbb problémája a piacainak, elsősorban pedig belső piacainak hiánya.

Akkor, amikor a legfejlettebb országokban a hadsereg beszerzései körülbelül 70-80 százalékban származnak a hazai hadiipar termékeiből, Oroszországban ez az arány éppen fordított. A hazai megrendeléseket ellehetetleníti a védelmi költségvetés siralmas állapota, hiszen például az idei költségvetés tervezete 81,75 milliárd rubelt (13,7 milliárd USD) szán katonai kiadásokra, jóllehet a hadsereg vezérkari főnöke szerint a haderő gond nélküli fenntartásához 400 milliárd rubelre lenne szükség. Persze az egyáltalán nem biztos, hogy a 81,75 milliárd eljut a hadseregig: tavaly az előirányzott összeg csupán 62 százalékát utalták át a költségvetésből. Ráadásul az orosz felvásárlók megrendeléseiknek csak 20 százalékát fizetik készpénzben, a tranzakciók túlnyomó többsége ugyanis barterben zajlik (olyan termékekkel ellentételezve, amellyel kifizeti dolgozóit és alvállalkozóit).

A kevés állami megrendelés ellenére a büdzsé horribilis adósságállománya a vállalatok felé az utóbbi években mindössze egyszer csökkent: 1996 júliusában és augusztusában. Mivel a vállalatok is képtelenek adó- és járulékfizetési kötelezettségeiknek eleget tenni, a költségvetéssel szembeni tartozásuk hatalmas. Hogy a helyzet kezelhető legyen, az adósságokat időről időre kölcsönösen leírják vagy átütemezik, de ez nem jelent bevételt sem a költségvetésnek, sem a vállalatoknak.

Az orosz vállalatok tehát kizárólag az exportból befolyó pénzből tudják megvásárolni a gyártáshoz és a fejlesztéshez nélkülözhetetlen alapanyagokat és technológiákat. Ezért az olyan fegyvereket, mint a Szmercs-rakétarendszer, az Sz-300-as vagy a Tunguzka légvédelmi rakéta, illetve a hagyományos tengeralattjárók, kizárólag exportra gyártja az orosz hadiipar. De exportbevételből fejlesztik a Szu-32-es, a Szu-35-ös, a Szu-37-es és a MiG-AT repülőgépeket, az Sz-300-as rendszert vagy a Szmercs és Favorit rakétarendszereket is. A tervek szerint komolyabb hazai megrendelésekre csak 2005 után számíthat az orosz hadiipar, de azok is nagyságrendekkel kisebbek lesznek, mint a Szovjetunió idejének gigantikus fegyvervásárlásai. A tervek szerint ugyanis 2005-ig tart majd az orosz fegyveres erők reformja (csökkentése), s persze ennek megfelelően kell csökkenteni a hadiiparban dolgozók létszámát is.

Az alagút vége-eleje

A hidegháború idején a szovjet fegyverexport szigorúan politikavezérelt volt: igen sok tranzakciót maga az SZKP KB Politikai Bizottsága hagyott jóvá, elsősorban a világforradalmat, de legalábbis a kommunista, illetve baloldali kormányok és politikai erők támogatását szem előtt tartva. Nehéz volt normális fegyverkereskedelemről beszélni, annál is inkább, mert az esetek jelentős részében az adásvételt maga a SZU finanszírozta. Ennek eredményeként 1990-re az orosz fegyverek legfőbb vásárlói annyira eladósodtak Moszkvával szemben, hogy milliárdos tartozásaik kifizetése gyakorlatilag lehetetlen. Oroszország pedig csak néhány országgal írt alá adósságátütemezési egyezményt (például Indiával 45 éves fizetési időszakban állapodtak meg).

Az elmúlt három évtizedben orosz fegyvereket számos konfliktusban használtak fel, nem egy esetben a lövészárkok mindkét oldalán (Algéria-Marokkó 1963-ban, India-Pakisztán 1971-ben, Etiópia-Szomália 1978-ban, Irak-Irán 1980-88 között); és ismert az orosz fegyverek jelenléte a későbbi közel-keleti konfliktusokban is. A legfőbb vásárlók között olyan országokat találhattunk, mint Etiópia (több mint 1000 T-55-ös és T-62-es harckocsi, 100 MiG-21-es és MiG-23-as harci repülőgép, 3500 aknavető, 10 Sz-125-ös és Sz-75-ös légvédelmi rendszer), Egyiptom (2000 tank és 5000 szállító harcjármű, néhány száz repülőgép és helikopter, 14 tengeralattjáró, 21 taktikai rakétarendszer), Szíria (5000 harckocsi, több mint 1000 repülőgép, 4000 aknavető, 70 hadihajó) és Líbia (200 taktikai rakétarendszer, 4000 harckocsi, 600 repülőgép, 6 tengeralattjáró és néhány száz Angara, Kub és Osza típusú légvédelmi rendszer).

A Szovjetunió szétesése és a világpolitikában bekövetkezett változások a 80-90-es évek fordulóján alapvetően változtatták meg az orosz fegyverexportot és a fegyverek vásárlói körét. Az orosz fegyverek hagyományos vásárlói közül mindössze India maradt meg, illetve - a több évtizedes konfliktus lezárulása után - Kína vált Moszkva kiemelkedő fontosságú partnerévé. A 1990-es években e két hatalmas ország volt az orosz fegyverexport több mint felének a felvevőpiaca, de a kivitel így is a 80-as évek exportvolumenének 20 százalékára esett vissza.

A változásokkal párhuzamosan gyengült a fegyverkereskedelem feletti politikai kontroll is. A hadiipari kereskedelmet addig felügyelő három intézményt: az 1953 óta létező Műszaki Főigazgatóságot (GIU), az 1968-ban létrehozott Technikai Főhivatalt (GTU), illetve az ugyanezen évben megalakított Együttműködési és Kooperációs Főigazgatóságot (GUSK) ugyan átalakították - a GUI helyén az Obronexport nevű állami vállalatot, utóbbi kettő helyén pedig a Spectechnikát létrehozva -, de a helyzeten ez sem igazán segített, sőt csak nagyobb lett a káosz: a két említett vállalat mellett ugyanis a gyártók is foglalkoztak külkereskedelemmel, a hirtelen alakult kisebb közvetítőcégek tucatjairól nem is beszélve: ezek mindenütt kereskedtek orosz fegyverekkel, ahol csak lehetett; ilyen módszerrel azonban csak kisebb üzleteket lehetett nyélbe ütni, és szinte kizárólag csak a volt Szovjetunió, illetve a világ egyéb térségeinek forró pontjain. Ráadásul a piac új szereplői nemcsak fegyvereket dobtak piacra, de igen gyakran technológiát is. A nyugati vállalkozók ebben az időben szinte szó szerint fillérekért tudtak hozzájutni az orosz pénzen és Oroszországban kifejlesztett, s a korábbiakban elérhetetlen haditechnikai eljárásokhoz és fegyverekhez. Így jutott például a British Aerospace egy, kezdetben Marokkó érdekében fellépő, ausztrál közvetítő cég révén már 1992-ben - évekkel az orosz licencengedélyek megszületése előtt - a Tunguzka légvédelmi rakétarendszerhez és a T-80U harckocsihoz.

Természetesen voltak normális üzletek is. Például az 1992-ben Kínával született megállapodás 26 darab Szu-27-es harci repülőgép eladásáról, azzal a megszorítással, hogy Peking a üzlet értékének 70 százalékát fogyasztási cikkekben fizette ki, s csak a fennmaradó részért fizetett készpénzben.

A helyzet normalizálása érdekében 1993-ban Jelcin elnök rendeletben vonta össze az Obronexportot és a Spectechnikát, úgynevezett állami csoportként (GK) létrehozva a Roszvooruzsenyije nevű fegyverkereskedelmi céget. A cég élére Vlagyimir Szamoljov került, majd 1994-ben felváltotta őt a katonai hírszerzés (GRU) egyik vezetője, Alekszandr Kotyelkin. Ugyanebben az időben a nemzetközi haditechnikai együttműködés területén Borisz Kuzsik lett Jelcin elnök tanácsadója, a hadiipari terület kurátora pedig az elnök szürke eminenciása Aleksandr Korzsakov lett.

A személycserék érezhetően kedvező hatást gyakoroltak az orosz fegyverkereskedelemre, és sikerült néhány fontos szerződést is tető alá hozni. Többek között ekkor, 1994 júliusában sikerült lezárni az évek óta húzódó orosz-maláj tárgyalásokat, s Malajzia mintegy 800 millió dolláros megrendelést írt alá MiG-29-esek vásárlására. 1993 végén kedvezően alakultak a Kínával folyó fegyverkereskedelmi tárgyalások is, s Peking mintegy 250 millió dollárért rendelt meg 50 darab T-72-es harckocsit és 70 darab BMP-1-es páncélozott szállítójárművet. Ugyancsak 1993-ban két modernizált Kilo osztályú tengeralattjárót vásárolt, és megrendelt 200 darab T-80U harckocsit is. De 1992-ben elsőként jutott az Sz-300-as légvédelmi rendszerhez is. 1995-ben megrendelt további 24 darab Szu-27-es harci repülőgépet, 1996-ban pedig további tizennyolcat. Ezúttal ugyan azt szabta feltételül, hogy a gépeket Kínában kívánja összeszerelni, viszont a repülőgépek mellett 288 darab R-73-as, illetve R-27R rakétarendszert és két Szovremennyij osztályú rombolót is vásárolt, 1997-ben pedig egy további modernizált, Kilo osztályú tengeralattjárót.

Az 1990-es években minden nagyobb visszaesés nélkül folytatódott az orosz-indiai fegyverkereskedelem. Delhi 1995-ben tíz MiG-29-est és tizenkét Tunguzka rakétarendszert rendelt meg; 1996-ban 125 darab MiG-21-es modernizálásáról - MiG-21-93-sá való átalakításukról - írt alá szerződést a két ország; 1997-ben pedig 40 darab Szu-30MK repülőgépet rendeltek meg, s ráadásul már tervezési fázisban történő finanszírozással, s megrendeltek két 636-os típusú tengeralattjárót is.

A hadiiparral és a fegyverkereskedelemmel kapcsolatos irányítási és felügyeleti konfliktusokat azonban az export fellendülése sem csillapította le. Sőt az orosz hadiipar különböző érdekcsoportjai 1996-97 során már a Roszvooruzsenyije monopolhelyzetét kezdték bírálni. Olyannyira, hogy 1997 augusztusában Jelcin elnök - két új külkereskedelmi cég (az alkatrész-utánpótlásért és a rendszerben lévő fegyverek exportjáért felelős Promexport és a know-how-val kereskedő Roszijszkaja Tyehnologija) létrehozásával, az alárendeltségi viszonyok szigorúbb szabályozásával, illetve Kotyelkin menesztésével - volt kénytelen újraosztani az orosz fegyverbiznisz szerepeit. Az 1997-es exportadatokból egyelőre úgy tűnik, hogy a váltás nem tett jót az orosz fegyverkereskedelemnek.

Az orosz fegyverbiznisz moguljai ennek ellenére optimisták: a Roszvooruzsenyije új vezérigazgatója, Jevgenyij Ananyev szerint az orosz export 1998-ban elérheti akár a 3,5 milliárd dollárt is, az elkövetkezendő 3-7 évre vonatkozó rendelésállomány pedig - ami ma 8,5 milliárdot tesz ki - az év végére meghaladhatja a kilenc milliárdot.

Persze aligha valószínű, hogy az exportmegrendelések - legyenek bár valóban jelentősek - önmagukban képesek lesznek fellendíteni a válságban lévő orosz hadiipart. És nem elsősorban azért, mert az ázsiai pénzügyi válság várhatóan alaposan visszaveti a térség országainak fegyvervásárlási kedvét. Legfőképpen azért nem, mert egy ország hadiiparának sorsát hosszú távon a belső megrendelések vagy azok hiánya, illetve a költségvetés fizetőképessége dönti el. És Oroszország e tekintetben éppen napjainkban robog befelé egy - ki tudja, hol végződő - alagútba.

Kompa Tibor

Az orosz védelmi költségvetés megvalósításának aránya 1996-97-ben (%)

1996-os megvalósítás 1997-es megvalósítás

Hadseregfenntartás 86 90

Fegyvervásárlás 62 14

Kutatásfejlesztés 32 4.5

A fegyvervásárlások értékcsökkenése (1990 = 100 %)

1990 1991 1992 1993 1994 1995

NATO-tagországok 100 84 73 58 48 47

SZU/OF 100 56 13 10 15 8

Forrás: Roszvooruzsenyije, SIPRI

Nagyságrend

A világ fegyverkereskedelme 1994-ben érte el a mélypontot (22 mrd dollár), s bár azóta folyamatosan nő (összesen mintegy 24 százalékkal), de 1997-es összértéke - több mint 25 mrd USD - még így is 48-52 százalékkal elmarad az 1986-87-ben regisztrált értékektől, a ma fantasztikusnak tűnő 42,5-44 milliárd dollártól, olvasható a Stockholmi Nemzetközi Békekutató Központ (SIPRI) június 9-én közzétett idei évkönyvében.

A piacot továbbra is hat nagy fegyverexportőr-ország uralja: az Egyesült Államok (10,8 mrd dolláros exporttal 43 százalékban részesedett), Oroszország, Franciaország, Nagy-Britannia, Kína és Németország együtt tavaly a világ fegyverbizniszének 84 százalékát bonyolította le. 1996-hoz képest növelte fegyvereladásait az USA, Franciaország és Nagy-Britannia; Oroszország, Németország és Kína fegyverexportja visszaesett.

Az utóbbié annyira - 1996-hoz képest mintegy 75 százalékkal -, hogy az 1996-os fegyvereladási világranglista hatodik helyéről 1997-ben a tizenötödik helyre csúszott. Szakértők szerint ez egyértelműen azt jelenti: kudarcot vallott Peking szándéka, hogy olcsó fegyverekkel árassza el a piacot. Az elavult technológia és silány minőség még szegény országoknak sem kell. Annak, hogy Kína a fegyverkereskedelem terén nem került teljesen a padlóra, elsősorban az lehet az oka, hogy Pekinget nem igazán zavarja az Iránnal szemben elrendelt fegyverembargó, továbbá, hogy Kína a legnagyobb fegyverszállítója az atomrobbantásairól elhíresült Pakisztánnak is. 1993 és 1997 között e két országba irányult a kivitelre szánt kínai fegyverek mintegy 51 százaléka.

Az importőrök rangsora, a SIPRI szerint, a korábbi éveknek megfelelően alakult: 1997-ben továbbra is Ázsia maradt a legfőbb fegyvervásárló, ide irányult ugyanis a világ fegyverbehozatalának mintegy 49 százaléka (1988-ban ez az arány még csak 35 százalék volt). A térségben Kína, Tajvan és Dél-Korea számít a legfőbb konzumőrnek, bár a két nagy dél-ázsiai ellenfél: India és Pakisztán is kitesz magáért. A nagy beszerzéseknek azonban - az ázsiai pénzügyi válság talán egyetlen jótékony hatásaként - egy időre valószínűleg befellegzett, hiszen Thaiföld, Malajzia, Indonézia és Dél-Korea már 1997 végén is kénytelen volt lemondani megrendeléseket. A közelmúltban még a legjelentősebb fegyvervásárlónak számító Közel-Kelet - tartva az utóbbi évek szintjét - tavaly mintegy 20-25 százalékkal részesedett a vásárlásokból. Nyugat-Európa fegyverbehozatala viszont továbbra is csökken: a ´93-ban még 33 százalékkal részesülő térség 1997-ben már csak a fegyverimport 17 százalékára tartott igényt. 1997-ben nem vezettek a fegyverbehozatal lényeges bővüléséhez a Szaharától délre kirobbant konfliktusok sem. A kelet-közép-európai országok nem számítanak nagy importőröknek: 1997-ben a behozatalunk a világ fegyverimportjának még egy százalékát sem érte el.

szerző
Kompa Tibor
publikálva
1998/34. (08. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra