"Megint vért szagolni" (Adamik Lajos műfordító)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1998/34. (08. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az elmúlt hetekben kultúrharc típusú ügy kerekedett Ausztriában Hermann Nitsch 6 napos játék című akciója kapcsán: a nemzetközi hírű képzőművész Orgia-misztérium Színháza véleménynyilvánításra késztetett politikusokat, egyházi személyiségeket, állat- és művészvédőket egyaránt. Az esemény egyik résztvevőjével arról beszélgettünk, hogy pontosan mi, hogyan és miért történt.

Az elmúlt hetekben kultúrharc típusú ügy kerekedett Ausztriában Hermann Nitsch 6 napos játék című akciója kapcsán: a nemzetközi hírű képzőművész Orgia-misztérium Színháza véleménynyilvánításra késztetett politikusokat, egyházi személyiségeket, állat- és művészvédőket egyaránt. Az esemény egyik résztvevőjével arról beszélgettünk, hogy pontosan mi, hogyan és miért történt.

Magyar Narancs: Műfordítóként hogyan kerültél kapcsolatba Hermann Nitschcsel?

Adamik Lajos: Tizenöt éve, az ELTE Bölcsészindex sorozatában megjelent Mauzóleum - a halállal való foglalkozás című antológiába válogattam és fordítottam halálról, oldalsebről, misztikáról és szimbolikáról szóló Nitsch-szövegeket. Nagyon kedvesen hozzájárult a közléshez. Ezután Jelenczki István barátommal együtt meglátogattuk a kastélyában, bár az 1984-es 3 napos játékra nem sikerült eljutnunk. Már akkor tudni lehetett, hogy valamikor meg fogja csinálni a 6 napos játékot, erre készül negyven éve. Mivel szinte mindent maga finanszíroz a képei eladásából, elég sokáig tartott, mire ez megvalósulhatott. Idén tavasszal jött az értesítés, hogy augusztusban részt lehet rajta venni.

MN: A fordítás óta kapcsolatban álltatok?

AL: Élő kapcsolat maradt ez, tolmácsoltam neki, amikor a budapesti osztrák kulturális attasé rezidenciáján, majd a Liget Galériában állított ki, és többször voltam nála pünkösdkor, ami nem igazi akció - nincs színház, nincsenek állatok -, inkább csak baráti összejövetel van, eszem-iszom, sramli.

MN: Mire szólt a mostani meghívás?

AL: Mindenki maga dönthette el, hogy szereplőként vagy nézőként kíván jelen lenni. A szereplőknek három héttel korábban kellett megérkezniük, a próbák miatt. Gázsi nem volt, de teljes ellátást kaptunk, a kastélyparkban felállított sátrakban laktunk. A nézőknek jegyet kellett vásárolniuk. Én mindenképpen résztvevő akartam lenni.

MN: Azt hallottam, a konyhán dolgoztál: miért pont ott?

AL: Tévedés. Tény, hogy a konyhára is kerestek embereket, de annak külön személyzete volt, cseh és lengyel asszonyok főztek, közülük a negyedik napon egy munkaügyi ellenőrzés során elvittek néhányat, mert nem volt munkavállalási engedélyük. Százhúsz szereplőt kerestek, sokan jelentkeztek, de végül csak körülbelül negyvenen jöttünk össze. A résztvevők alapvetően két részre oszlanak Nitschnél, aktív és passzív szereplőkre. A passzívakat hordágyakra, keresztekre kötözik fel, időnként bekötik a szemüket, olykor meztelenek, máskor valami fehér ruha van rajtuk, és különböző akciók keretében vérrel locsolják, kifeszített állatok alá kötik őket. Az aktívak hordágyakat cipelnek, locsolnak, külön személyzete volt a vérkonyhának, ahol az állatokat készítették elő az akciókhoz, a patikának, ahol íz- és illatmintákat lehetett venni: vattát csavartak egy pálcika végére, és fiolákba mártották. Én aktív szereplő voltam, főleg hordágyakat vittem.

MN: Az 1984-es játék a mostani kisebb változata volt?

AL: Feleekkora, igaz, több szereplővel, de csak háromnapos. Nitsch már egész fiatalon leírta, hogy a teremtés hat napjának analógiájára szeretne csinálni egy hat napig tartó drámai játékot. 1975-ben csinált egy egynaposat, ´84-ben egy háromnaposat, most jött össze a hatnapos. Komplex műalkotásban, Gesamtkunstwerkben gondolkodik, ami nemcsak festészet, zene vagy színház, hanem mindez együtt, és még sok egyéb, némi freudianizmus, a keresztény és az ókori görög mitológiai elemek, jelképek átvétele. Ezekből áll össze a játék, amelynek van egy lélektani vetülete, valamiféle beavatás, és egy vallási vetülete is. Nitsch deklarálja, hogy a művészetből, amit csinál, egy újfajta vallást akar létrehozni. És van egy festészeti vetülete is, ami a 60-as évek elején kezdett akcióira nyúlik vissza: vászonra fest vagy locsol festéket, vért vagy mindkettőt. Mindezekről dokumentáció is készül, a festményeknek pedig jó piacuk van, egy középméretű vászna úgy félmillió schilling.

MN: Miért fontos Nitsch számára a mitológiai és vallási szituációk újrateremtése?

AL: Durván leegyszerűsítve abból indul ki, hogy a modern civilizáció elfojt és elnyom számos ősi, alapvető emberi tartalmat. Amikor ő visszautal a dionüszoszi ünnepekre meg a keresztény misztériumra, akkor ezeket az elfojtott tartalmakat próbálja újra felszínre hozni, tudatosítani.

MN: Mekkora szerepe volt a megvalósult előadásban a próbáknak, illetve a spontaneitásnak?

AL: Nitsch három vastag kötetnyi partitúrát írt a hat naphoz, ez tartalmazta a teljes akció- és zenei anyagot. Volt egy-egy nagy vonós- és fúvószenekar, két sramlizenekar, egy ütőscsapat gongokkal, dobokkal, harangokkal, kereplősök, sípok, egy szintetizátor, és hat napon át végig szólt egyetlen orgonahang, a kastélyban lévő orgonáról, kihangosítva, és a kastély kápolnájában Peter Kubelka és barátai naponta kétszer gregorián énekeket énekeltek. A próbák alatt kiderült, hogy nem lehet mindent a partitúra szerint csinálni, szükség volt bizonyos módosításokra, mert például nincs elég szereplő, százhúsz hordár helyett csak harminc-negyven van, és túl nagyok, túl nehezek a bikák. A levágott három bika közül az első túl sokáig volt a napon, már nem lehetett emberi fogyasztásra felhasználni: leölték, felhasználták az akcióban, az utolsó szerepe az volt, hogy több emelet magasra felhúzták a kastély homlokzatfala elé, mögé egy nagy barna vásznat akasztottak, és felülről vért locsoltak rá - végül egy szafáriparkba vitték, az oroszlánoknak. A második és harmadik bikánál már jobban vigyáztak, de a meleg miatt össze kellett tömöríteni az akciókat. Volt egy rendező, Alfred Gulden, aki ´71 óta foglalkozik akcionizmussal, ő vezette a próbákat, és vezényelte az előadást, az asszisztense és Nitsch első házasságából való nevelt fia segítségével. Gulden volt a realizátor, Nitsch - aki kreátornak nevezi magát - inkább festői szemmel igazgatta a látványt, ezt kicsit feljebb, lejjebb, azt középre. A szereplők egyszer sem improvizáltak a hat nap alatt, én sem: lehetőség sem adódott, és veszélyes is lehetett volna.

MN: A próbák során Nitsch vagy a rendező elmondta a szereplőknek, hogy mit miért csinálnak, mi mit jelent?

AL: Elméleti instrukciókat nem adtak, idő sem volt rá, és a szereplők jó része nagyjából képben volt. Ott voltak Nitsch és Kubelka tanítványai, helyben el lehetett olvasni Nitsch könyveit, és aki akart, az esti borozgatások alkalmával tehetett is föl neki kérdéseket, de nem nagyon volt erre szükség. Az volt az érzésem, hogy a résztvevők számára a mögöttes tartalomnál vagy a szimbolikus üzenetnél fontosabb az együttlét, a közös cselekvés, a játék.

MN: A sokkoló látvány nem teremt kellemetlen légkört a társas együttléthez?

AL: Maga az ölés mindig drámai pont volt, azzal egy időben más nem is történt. Teherautón behozták a kastély udvarára a bikát, levonszolták róla, a profi mészáros homloklövéssel végzett vele, aztán megnyúzták, fellógatták. A közönség és a szereplők biztonsági okból távolabbról nézték, közben drámai crescendóba ment a zene, ami az állat elpusztulásakor sramliba váltott át. Tehát az állatok leölése nem volt összekapcsolva semmiféle orgiasztikus extázissal, körülbelül olyan volt, mint egy disznóvágás, az összes többi elem pedig sem borzasztó, sem visszataszító nem volt. A vér és a belek kellemetlen, csípős szagát egy idő után meg lehet szokni, el is száll a levegőben. Számomra az úgynevezett rögbijelenetek voltak a legszebbek, amikor vagy negyvenen összefogódzkodtunk és paradicsomon vagy szőlőn tapostunk, vagy vérrel és vízzel locsoltak bennünket. Kívülről nem lehet elképzelni ezt az élményt. Amikor a második reggel fáradtan fölkeltem, piszkosul nem volt kedvem az egészhez, megint vért szagolni, trancsírozni, de ahogy hordárként közel kerültem valamelyik jelenethez, szép lassan belesodródtam, egészen más állapotba vagy hangulatba kerültem. Elég sokat dolgoztam a hat nap alatt, estére általában annyira kifáradtam, hogy örültem, ha ágyba jutottam. Volt, aki nappal kevésbé fáradt el, viszont átmulatta az éjszakát. Nagyon finoman főztek, este pedig mindenki annyi bort ihatott Nitsch pincéjéből, amennyit akart, négy hét alatt valami tízezer liter bor fogyott el.

MN: A nagy dorbézolásban nem hányták össze a kastélyudvart?

AL: A próbák három hete alatt Nitsch két kis prédikációt tartott a borivás művészetéről, hogy ne vigyük túlzásba, a közönség is szolid, kulturált és fegyelmezett volt, hat nap alatt egyetlen kihágásról nem hallottam.

MN: A játék színhelye, a prinzendorfi kastély Hermann Nitsch tulajdona?

AL: Igen. Már a 60-as években tudta, mit akar csinálni, és hogy ehhez szüksége van egy kastélyra, egy kis falura, a tájra. Prinzendorf Bécs és az osztrák-cseh-szlovák határ között található, nagyon szép vidék, szelíd lankák, szőlődombok, búza- és napraforgótáblák. Első felesége, aki pszichiáter volt, örökölt egy nagyobb összeget, abból vették a kastélyt 1971-ben. Beate Nitsch később autóbalesetben meghalt, emlékét a kastély falán márványtábla őrzi, a felirat szerint az asszony odaadása és szeretete is kötelezi őt arra, hogy a művet megvalósítsa. Egy kétszárnyas, háromszintes, nagyon szép, XVIII. századi épület ez. A falusiak mesélték, hogy amikor Nitsch az egyháztól megvette, teljesen lepusztult állapotban volt, a sokszorosát költötte a felújítására.

MN: Mit szólt ehhez az egész akcióhoz a környék lakossága?

AL: A falu másik végén, az eselstadti pincesornál is volt egy nagy mulatság, sok falubeli is eljött, szólt a zene, folyt a bor. Ha nem is szegény, de kevés munkalehetőséggel rendelkező vidék ez, örülnek, hogy van valaki, aki időnként munkát tud adni. Egyszerű parasztemberek, a művészetéhez nem nagyon szólnak hozzá, mondják, nem értik, de én beszéltem olyan munkással, aki mondta, hogy neki tetszik ez, nem talál benne semmi kivetnivalót, ott szokott lenni az akciókon, mutatta is a fényképalbumát. Megszokták már a falubeliek Nitsch dolgait, értékelik, amit a kastélyért és általában a faluért tesz, nemrég egy régi malmot is megvásárolt és felújíttatott, ott lakott a vendégek egy része. Naponta legfeljebb 300 vendég volt, talán többre számítottak, de az már túl sok is lett volna.

MN: Mit lehetett érezni a helyszínen az akciót övező csatározásokból?

AL: A próbák alatt és az első napon sok újságíró és tévés volt jelen, aztán egyre kevesebb, forgatott az ORF, külföldi tévétársaságok, riportot készített a Spiegel, és folyamatosan tudósított a Kronen Zeitung. Ez egy alacsony színvonalú osztrák bulvárlap, de a legolvasottabb, és az év eleje óta hecckampányt folytatott Nitsch ellen, részben az állatvédőkre hivatkozva. Érkezését ígérte Brigitte Bardot is, de nem jutott el Prinzendorfba, csak Bécsben tartott egy sajtótájékoztatót, hogy Monsieur Nitsch egy barbár, ő pedig majd mindent megtesz Brüsszelben és az Európai Uniónál, hogy véget vessen ennek az ügyletnek. Az állatvédők mind a hat nap alatt tüntettek a kastély előtt - Nitsch meg is jegyezte, hogy a csendőrség, amely azelőtt becsukta, most védeni volt kénytelen őt.

MN: Végül is a magánbirtokán azt tesz, amit akar.

AL: Nem egészen, mert egy nyilvános, belépti díjas rendezvénynek elég sok megkötése van. A Haider-féle Szabadságpárt (FPÖ) helyi tanácsosa, Schimanek valahogy bele is tudott kötni. A negyedik nap reggel Nitsch értekezletet tartott a szereplőknek, elmondta, hogy ez a Schimanek ágál ellene, de ha be is tiltják, ő mindenképp végigcsinálja. Végül is nem tiltották be, de magánrendezvénnyé minősítették át, ettől kezdve nem lehetett belépőt szedni.

MN: Mi az oka, célja annak, hogy egy pártpolitikus beavatkozik egy művészeti eseménybe?

AL: Nem nagyon látok bele ebbe. Pár hónapja nagy botrány volt az FPÖ-ben, a párt pénztárnoka egy jelentősebb összeggel lelépett Brazíliába, korrupciós ügyeik vannak, sokat romlott az imázsuk, megpróbálnak minden hecckampányból tőkét kovácsolni maguknak. Hogy Nitsch kapcsán ez mennyire sikerült, nem tudom. Az biztos, hogy az állatvédők számára teljesen fölösleges volt az egész: naponta legfeljebb tízen voltak ott, kerepeltek, doboltak, blőd szövegeket kiáltoztak megafonon keresztül, az akciót megakadályozni nem tudták, tömeghatásuk nem volt, senki nem vette őket komolyan. Fölöslegesen erőlködtek, és teljesen elcsúsztak a dolog lényege mellett. Nitsch ezekkel az állatölésekkel pont azt akarja megmutatni, hogy ez történik állandóan, csak nem veszünk róla tudomást, és megesszük őket. A három bikán túl a helyszínen nem volt állatleölés, vágóhídról hoztak igazán passzív szereplőket, levágott és kizsigerelt disznókat, birkákat, amelyek miután eljátszották a szerepüket mondjuk egy kereszten, a konyhára kerültek.

MN: Mi ellen és milyen hatással tiltakozott a katolikus egyház?

AL: A katolikus egyház alapvetően a keresztény szimbólumok úgymond vallásgyalázó felhasználása ellen szokott tiltakozni, és most is bírálták egyházi oldalról Nitschet - akit a 60-as években többször le is tartóztattak vallásgyalázás miatt -, de ez elsikkadt az állatvédők és az FPÖ mellett. Nitsch erre azt mondja, az egyháznak nincs semmi beleszólása a modern képzőművészetbe, nem ért hozzá, törődjön a saját dolgával. Mindezek kétségtelenül adtak egy feszültséget az egésznek, másfelől sok jó ember teszi le újra meg újra a voksát Nitsch mellett: David Bowie, aki a popsztároknak videókat csináló Dolezallal úgynevezett art-klipet készíttetett Nitschről, Hegyi Lóránd, a bécsi modern művészeti múzeum igazgatója, Peter Turini drámaíró-rendező, aki szívhez szóló üzenetet küldött táviratban. A támadások és a pozitív vélemények kiegyenlítik egymást.

MN: Hermann Nitsch elégedetten pihent meg a hetedik napon?

AL: Tudomásom szerint igen, fáradt volt és boldog, hogy meg tudta csinálni, amire negyven éve készült.

Szőnyei Tamás

Hermann Nitsch művészetéről szeptemberben különszámot ad ki a Balkon, interjúalanyunk a kortárs művészeti folyóirat "tudósítójaként" volt jelen Prinzendorfban.

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1998/34. (08. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra