Ha sok nem is, annyi bizonyosnak tűnik, hogy az események katalizátora a március 9-i népszavazás volt. A koalíciós pártok és híveik számára mellbevágó eredmény, meg a lehetséges újabb népszavazás fenyegetése nyomán a szocialista párton valóságos reformémelygés vett erőt. A főirányt az egészségpénztár-törvény visszavonásában meg a miniszterelnök reformlendületének csillapításában jelölték ki maguknak (erről lásd előző heti cikkünket: Szelet vetett, 2008. április 3.). Ez utóbbi egészen odáig ment, hogy megint szóba került Gyurcsány leváltása (mint elintézett ügy, a szabad demokratákkal vagy nélkülük: a konstruktív bizalmatlansági indítványhoz hiányzó öt képviselőt ezen elképzelés/pletyka/előre megfontoltan terjesztett rémhír szerint vásárlás útján óhajtotta volna az MSZP pótolni; és ugyanezen információk szerint melegített Veres, Szekeres). A március 10-ével kezdődő héten legalábbis ilyen értelmű impulzusokat bocsátottak ki egyes szocialista képviselők szabad demokrata sors- és padtársaik irányába.
Mindeközben megindultak az egyeztetések a két frakció között a további teendőkről. A szabad demokraták a pénztártörvény életben tartásával indítottak; aztán azt a rendszert javasolták, hogy az egy OEP mellett lehessenek szabadon, ám nem kötelezően választható más pénztárak (biztosítók?) is, hisz erről nem lehetett volna népszavazást kiírni. Kategorikusan elvetették viszont az MSZP azon - és lapzártánkkor még (talán) érvényben lévő - ötletét, hogy a pénztártörvényben szereplő 7 regionális biztosító tisztán állami tulajdonban álljon. A március 29-i pártértekezlet és a Gyurcsány-beszéd kezdetéig azonban - állítják az SZDSZ-esek - ezek a kérdések még nyitva voltak. A tárgyalásokon a szűk csapatot a miniszterelnök és Lendvai Ildikó, illetve Kóka János és Horn Gábor alkották, hozzájuk csatlakozott néha Gusztos Péter, Kiss Péter, Veres János vagy Kökény Mihály. Hogy személyi kérdésekről - konkrétan: Horváth Ágnes menesztéséről - a 29-i beszéd előtt esett-e szó, arra nem sikerült egyértelmű választ kapnunk: egyes lapértesülések és egyes forrásaink szerint igen, ám ezt más forrásaink tagadták. Annyi azonban bizonyos, hogy szépen, rendesen, udvariasan végigtárgyalva a dolog nem volt. Ha az SZDSZ vezetése valamit tudott is a miniszterelnök szándékairól, megbizonyosodni csak 29-én, szombaton, 10 óra (azaz a Gyurcsány-beszéd kezdete) előtt pár perccel volt módjában, amikor a miniszterelnök felhívta először a liberális pártelnököt, aztán a miniszter asszonyt, és közölte vele, hogy a továbbiakban nem számít a munkájára. Az is bizonyos, hogy Horváth Ágnes hétfő hajnali menesztése előtt (ha nem a beszéd előtt, az azt megelőző héten, akkor utána: szombaton vagy vasárnap) a legmagasabb szinteken is szó esett az elegáns távozás lehetőségéről: vonja vissza az MSZP a pénztártörvényt, és akkor Horváth Ágnes - avval, hogy ezt ő már nem tudja vállalni - emelt fővel mondhat le. Ám végül ez a megoldás is kútba esett, és megtörtént, ami megtörtént: miután Horváth Ágnes hétfő reggel fél nyolckor nem mondott le, a kormányfő menesztette őt. Az SZDSZ reggel 9 órakor kezdődő frakcióülése a koalícióból való kilépés mellett foglalt állást: ezt a döntést aznap este a párt vezető testülete jóváhagyta.
Odabent
Azt azonban korántsem állítanánk, hogy az SZDSZ távozása a koalícióból a semmiből állt volna elő: a kilépés erőteljesen foglalkoztatta mind a két felet. Hogy melyiket mióta, lehetetlen rekonstruálni: egyes szabad demokrata forrásaink már a 2007-es koalíciós szerződésre mint a távozásukat épphogy meggátoló egyezségre emlékeznek, mások azt emlegetik, hogy idén valamikor mindenképpen csináltak volna egy leltárt az elvégzett feladatokról - de a kormányfő is úgy nyilatkozott a napokban, hogy sejtette ő, mi készül.
A SZDSZ indokai és sérelmei számosak. Vezető politikusai szerint a kormányfő - akinek általános jó szándékát és víziójának vonzerejét kevesen kérdőjelezik meg - rendre elmulasztotta a szocialista frakció támogatását odapakolni a közösen elfogadott programok, tervek, törvénytervezetek mögé. Még azok mögé sem, amelyekért a szocialista frakció nevében is szavatolt. (Gyurcsány közölni szokta volt a szabad demokratákkal, hogy mi az, amit ők hárman - ő maga, a szocfrakció és az SZDSZ - meg tudnak csinálni, mi az, amit, bár ő szeretné, de nem tud átvinni saját pártján, és mi az, amit ő sem támogat.) Előfordult az is, hogy az általa vezetett egyeztetéseken kialkudott kompromisszumok bizonyultak végzetesen lebutított, értelmetlen megoldásnak. "Arról vitatkoztunk, hogy legyen-e maghasadás. Gyurcsány végighallgatta a feleket, és döntött. Maghasadás nem lett, aminek kétségkívül jó oldala az, hogy nem lett atombombánk, a rossz meg, hogy atomenergiánk sem." A liberálisok nem csak a törvényalkotást érzékelték bénultnak: arról sincsenek meggyőződve, hogy Gyurcsány képes megbirkózni a kormányzás irányításának mindennapi feladataival. Kóka a múlt héten - a pénztártörvény evidens példáján kívül - az energiatörvény szétbombázását, a mellékvonalak nem bezárását és az ingatlanadó megfúrását emlegette fel konkrétumként. (És ha ilyeneket még nyilván szép számmal találhatnánk, azt tegyük hozzá, hogy a mellékvonalak bezárását még az őáltala vezetett minisztérium mulasztotta el rendesen előkészíteni, úgy, hogy a végén csak egy nagy értelmetlenség sült ki belőle.)
Mindezen konfliktusok, meg a közös kudarcok ízléstelen egymásra kenése mellett legalább tavaly év vége óta mind súlyosabban esett a latba az adócsökkentés vagy nem adócsökkentés problematikum is. Az SZDSZ néhány meghatározó politikusa, Kóka Jánossal az élen, úgy véli, hogy a gazdaság lefulladó motorját csak egy kiadós adócsökkentés indíthatná újra. Elképzelésük szerint a jövő évi költségvetésből 500 milliárd esne ki adóágon, aztán évenként további 250 milliárd - azaz ennyivel kéne megkurtítani a "koraszülött jóléti állam" kiadásait. Vagy talán még ennyivel sem: az adócsökkentés egy részére a konvergenciaprogram túlteljesítése és az infláció alultervezése miatt még fedezet is akadna. A kormányfő ezzel szemben pár hete, az Új Tulajdonosi Program bejelentése táján 200 milliárdban jelölte meg az "elkölthető", illetve "be nem szedhető" többlet mennyiségét - de a spórolt pénz nagyságának a becslése minden ilyen vita sarokköve.
És ha ebben a vitában talán meg is lehetett volna egyezni a 2009-es költségvetés elfogadásáig, az SZDSZ mindinkább csak az alkalmas időpontra várt, hogy eloldozhassa magát a - szerinte - biztos bukás felé haladó partnertől. A párt egyik vezetője az Új Tulajdonosi Programot Medgyessy 2004 elején bejelentett közjogi csomagjához hasonlította: "A kezünkbe temettük az arcunkat, amikor a parlamentben bejelentette. A Feri kész." A március 29-i beszéd agresszivitása csak a hiányzó impulzust és persze a megfelelő kommunikációs pillanatot adta meg. "Ha bent maradunk, biztosan annyi nekünk. Ha kiszállunk, nem biztosan" - a beszéd keltette indulatokon kívül körülbelül ennyiben foglalható össze a kilépés rációja. "Gyurcsány most biztos azt hiszi, hogy elárultuk. Én ezt megértem. De ez nem igaz."
Odakint
De merre mozoghat most az SZDSZ?
Ahhoz, hogy a szabad demokraták megbuktassák a Gyurcsány-kormányt, aktívan együtt kellene működniük a Fidesszel - ez pedig a kollektív politikai öngyilkossággal lenne egyenértékű a számukra. (A kisebbségi kormányzás mikéntjéről lásd pompás esszénket a 48-49. oldalon.) A Gyurcsány-kormány vagy Bármelyik Másik Szocialista Politikus-kormány lassabb bukásához vezetne, ha leszavaznák a 2009-es költségvetést: ezt is bajosan tehetik meg. (Hogy nem szavazzák meg, azt igen: erről később.) De nem kecsegtet sok jóval az sem, ha hirtelen vagy nem olyan hirtelen visszaállnak a kormányba. (A követendő stratégiához nyilván sokat hozzá fognak tenni a következő hetek közvélemény-kutatásai.) Emellett arra is viszonylag sürgősen választ kell találniuk, hogy mivel óhajtják megszólítani a következő választáson egykori híveiket. A hibátlanul liberális vízió még akár rokonszenves is lehetne 5 százaléknyi választónak, ám ha a következő két évben minden szálat elvágnak egyetlen lehetséges koalíciós partnerük felé, vajon lesz-e kedve bárkinek rájuk vesztegetni a szavazatát? Mit csinálnának majd a parlamentben? Arról nem is beszélve, hogy a liberális 5 százalékra sem vehetnek mérget. Az SZDSZ öntestében egyesíti a klasszikus, a big businesszel meghitt viszonyt ápoló, meg a baloldali, "szociálisan érzékeny", zöldbe hajló, megjelenésében kissé szakadt liberalizmust. Ez a két társadalmi csoportozat messze nem egyívású: az előbbiek az egykulcsos, lehetőleg nem túl magas adó és a szűkre szabott szociális kiadások barátai, az utóbbiak nem annyira. És akkor a közöttük mutatkozó kulturális különbségekről még nem is szóltunk, melyek a félművelt yuppie/éjjel-nappal olvasó szociális munkás (filológus) értelmezési tengelyen mutatkoznak meg.
Aligha kétséges, hogy ezen utóbbi - egyébként definiálhatatlan nagyságú - választói réteg ízlését a modernizálódni mindig kész, harmadik utas, a kapitalizmust el nem utasító szocpárt jobban ki tudná elégíteni, mint a parlamentbe jutásra csekély eséllyel bíró, szuperkapitalista SZDSZ, amely ráadásul a Fidesszel való együttműködés szándékának gyanújába keveredik. És e modernizálódás esélye még mindig Gyurcsány Ferenc politikai személyiségéhez kötődik a leginkább. Ha 2010-ben Gyurcsány még életben lesz politikai értelemben, ami nem zárható ki teljesen, az SZDSZ szavazóbázisának egy része komoly kísértésbe eshet. Ha viszont Gyurcsányt most eltakarítják a magyar politikából, és az MSZP-t beszorítják a kádárista, porlepte utódpárt szerepébe, úgy ez a veszély el is hárul.
Nem tudjuk, hogy ez a hideg, ám kétségkívül racionális számítás milyen szerepet játszott az SZDSZ március 29. utáni kommunikációjában és politikai lépéseiben. Egyetlen szabad demokrata beszélgetőpartnerünk sem adott az erre vonatkozó kérdésünkre megerősítő választ (de hát hülyék is lettek volna). Ám tény: a 29-i beszédet követő héten Kóka szokatlan vehemenciával támadta a kormányfőt, először a parlamentben, később pedig különféle interjúiban. Többször is kijelentette, hogy nem akarnak előre hozott választást, és készek alkalomadtán kívülről támogatni a szocialista kormányt, de Gyurcsány Ferenccel nem tudják elképzelni a további együttműködést, vele már nem látják értelmét semmilyen "reformprogram" kidolgozásának, mert hiteltelenné vált, nem tartotta be a megállapodásokat, mert egyoldalúan felmondta a koalíciót etc. Az SZDSZ másik erős embere és az elnök riválisa, Fodor Gábor sem fogalmazott másképp Gyurcsányról, ő csak azt tette hozzá, illetve sejtette magatartásával, hogy a kormányfő menesztésének még nem okvetlenül kell együtt járnia a kormányból való kilépéssel. (Pártbéli ellenfelei nem haboznak ezt annak a ténynek tulajdonítani, hogy Fodor még mindig miniszter abban a kormányban, amelyben a pártja már nincs is benne.) Kóka mintha mindig kész helyzetet akart volna teremteni pártja számára. Az például nem csak Gulyás József ügyvivőnek - Fodor egyik közeli munkatársának - tűnt fel, hogy március 31-én, hétfő reggel a frakció döntött először a kilépésről, holott ez elvben az ügyvivők dolga lett volna. (Gulyás ezt az országos tanács múlt szombati ülésén szóvá is tette.)
Ez a Gyurcsánnyal szembeni intranzigencia mindazonáltal kevéssé tűnik előremutatónak (már ha a cél nem a káosz fokozása). Azt a szabad demokraták maguk sem hiszik, hogy bárki az MSZP-ből (Kiss, Szekeres, Veres) "reformistább" partner lehetne a kormányfőnél, vagy megértőbb a liberális elképzelések iránt akár az egészségügy átalakítása, akár az adócsökkentés ügyében. Azt sem hiszik, hogy bárki elhinné, ha azt állítanák, hogy ők ezt elhiszik; az ellentmondást a "szakértői kormány" forszírozása oldhatná fel. Gyurcsány menjen vissza pártelnöknek, jöjjön Bajnai Gordon, Bokros Lajos, Simor András, a "közgazdászok", és "tegyenek rendet a gazdaságban".
Mindez azonban aligha több kósza ötletek rajzásánál. A kiszemeltek nem győznek tiltakozni, a múlt héten a szocialista frakció pedig ismét többször kiállt miniszterelnöke mellett. A kormányfőcsere e pillanatban senkinek nem érdeke az MSZP-ben: nincs olyan ellenjelölt, aki mögé a párt erős emberei fel tudnának sorakozni, és valamiféle cselekvési tervet is csak Gyurcsánytól remélhetnek. Azt is jól látják, hogy a pártelnöki és miniszterelnöki poszt szétválasztása csak a bomlás végstádiumának a kezdete lenne. A múlt héten nyilvánosan csak Szili Katalin tartotta kívánatosnak a kormányfő távozását, de a házelnök asszony akkor okozott volna meglepetést, ha nem ezt mondja.
Kintről befele
Az SZDSZ múlt szombati ot-üléséről kiadott közlemény már nem erősködik annyira Gyurcsány menesztésén: a szöveg szerint bárkivel készek együttműködni, aki "hallgat a közgazdászok, a Nemzeti Bank elnöke és a külföldi elemzők véleményére; aki keveset beszél, de hozzálát az ország problémáinak felszámolásához".
Ez legalábbis felvillantja a pillanatnyi kiút lehetőségét. A kormányfő és a szocfrakció az első pillanattól kezdve valamiféle tételes listát kívánt aláírni az SZDSZ-szel a közösen elvégzendő törvényalkotási feladatokról ("új kormányprogramot"): erről már 30-án, vasárnap délután értesült az SZDSZ vezetése. Az SZDSZ ettől elzárkózik, és jó okkal. A legutóbbi ilyen lista (a 2007 júniusában aláírt koalíciós szerződés) sem vezetett sehová, mondják - Kóka János március 31-én épp ezt a dokumentumot húzta elő aktatáskájából kérdőn, amikor a miniszterelnök a közös cselekvés további lehetőségének vizsgálatára biztatta őt. Ebből se valósult meg semmi - miért lenne ez most másképp? A liberálisok épp ezért nem csomagban, hanem darabonként vásárolnának a szocialista bazárban, és darabonként alkudoznának is: mindenképpen el akarják kerülni azt, hogy megint átverjék őket, illetve hogy végül úgy látszódjék, mégse szálltak ki a koalícióból. Ez nyilván nem könnyíti meg a távlatos tervezést (és távlaton most a jövő utáni hetet kell értenünk) - de ez csak a dilemmák egyik, és talán nem is legfontosabb dimenziója.
Ahhoz, hogy a tisztán szocialista kormány úgy-ahogy működőképes legyen, hogy ne bénuljon meg teljesen a törvényhozás, az esetek túlnyomó többségében elég az épp az ülésen jelen lévő képviselők szavazatának a többsége. A jelenlévők maximális létszáma most 384 fő (a két megrendült egészségű szocialista képviselő, Horn Gyula és Toller László nélkül); ha a 20 szabad demokrata képviselő csak szórványosan látogatja munkahelyét, 364. (Precízebben: ha csak addig vannak jelen, amíg a parlament egy-egy ülésnapon dönt a saját határozatképességéről - ehhez az összes képviselő 50 százaléka + 1 szavazat szükséges -, és a nap további részében, a szavazásokkor úgy tesznek, mintha ott se lennének.)
A parlamenti többséghez így a napi munka során 183 szocialista szavazat elég lehet az elvben rendelkezésre álló 188-ból. (Sőt, 11 liberális frakciótag még akár le is szavazhat egy-egy határozatot: ha párttársaik nincsenek jelen, a szocialisták meg mind egy szálig ott vannak, az arány ekkor 188-187 lesz a szocpárt javára. Már ha az ellenzék az utolsó emberig felvonul a terepre, ami szinte sosem történik meg.) Ez a matematika lehetőséget nyújt arra, hogy a szabad demokraták átengedjék a nekik tetsző előterjesztéseket, semlegesek maradjanak a nekik kevéssé tetszők esetében, és megakadályozzák mindazt, amit végzetesnek tartanának az országra nézve. Õk maguk képtelenek lennének bármilyen kezdeményezésre, de érzékeltethetik távolságtartásukat, s minden felelősséget a továbbiakért a szocpártra háríthatnak - talán ezt értik a liberálisok a konstruktív ellenzékiségen.
Mindez azonban ne tévesszen meg senkit. Ezek a technikai megoldások csak arra lehetnek jók, hogy a március 9. óta tartó válságot ideig-óráig túlélje a két párt - a kormányzás teljes lebénulása és az előre hozott választás nélkül. A jobboldal hatalomra kerülését az MSZP és az SZDSZ a két utolsó választáson csak együtt tudta megakadályozni - hogy legközelebb erre valami halvány esélyük legyen, nem csak saját magukat kellene újraépíteniük, de meg kell találniuk az optimális együttműködés módozatát is. Most úgy tűnik, erre a kérdésre még jó darabig nem lesz válasz. Ha egyáltalán.
