A bizottság két hete hívta kollokviumra Bokros Lajost. A zárt, titkos ülés eredményeként a honatyák úgy döntöttek, hogy az időközben felmerült, a Postabankot és az OTP-t érintő kérdésekben maguk elé kívánják citálni Horn Gyula miniszterelnököt, az Országos Takarékpénztár és Kereskedelmi Bank (OTP) elnök-vezérigazgatóját, Csányi Sándort és a Postabank vezetőjét, Princz Gábort.
A legnépszerűbb napilapban a bizottsági ülésről szóló tudósítás megjelenése után pár nappal Kiss Elemér, a Miniszterelnöki Hivatal közigazgatási államtitkára arra hívta föl a figyelmünket, hogy volt
pénzügyminiszterrel vitatkozni
nem Horn Gyula nívója. Egyébként is, annak idején többször mondták már Bokrosnak, hogy személyi averzióit ne a pénzügyi tárca éléről kívánja rendezni. Bokros sem volt rest: levelet írt, hogy tudniillik a miniszterelnöknek nem vele, hanem a bizottsággal kellene vitatkoznia.
Állítólag - ezt ugyan a jegyzőkönyv nem támasztja alá - Bokros Lajos úgy nyilatkozott, hogy az OTP és a Postabank esetében Horn Gyula miniszterelnöki hatalmát felhasználva érte el azt, hogy szakmailag alaposan megindokolt lépéseit ő (mármint Bokros) ne tudja megtenni. Az állami részesedésből fakadó tulajdonosi jogokkal ugyanis a mindenkori pénzügyminiszter élhet, ha tud - Bokros nem tudott, s ez, véli a volt pénzügyminiszter, Horn sara. Az OTP-nél például ezért nem lehetett elnök-vezérigazgatói székétől megfosztani Csányit, s a Postabanknál szintén felsőbb utasítás miatt nem lehetett könyvvizsgálatot végrehajtatni egy nemzetközileg elismert céggel.
Lehet, hogy
így volt, lehet, hogy nem: az azonban nem világos - tán még Bokros számára sem -, hogy mi köze van mindennek a bankkonszolidációhoz. Az OTP és a Postabank éppen abban tűnik ki a volt állami tulajdonú bankok közül, hogy soha nem látott konszolidációs kötvényt. Ha nagyon akarjuk, mondhatjuk persze azt is: minden állami tőkejuttatás és különleges kormányzati beavatkozás bankkonszolidációnak számít.
A bank- és adóskonszolidációs ad hoc parlamenti bizottság elnöke, a fideszes Varga Mihály úgy véli, minden olyan esetet meg kell vizsgálni, amelyben a Pénzügyminisztérium döntései valamilyen formában pénzintézeteket érintettek. Nehéz dolguk lesz. A Pénzügyminisztérium ugyanis egy évben egyszer beleszólhat a tulajdonában lévő bankok ügyeibe: a rendes évi közgyűléseken. Ekkor döntenek általában a nyereség felosztásáról, a társaság üzleti stratégiájáról, az igazgatóság és a felügyelőbizottság tagjairól, a cég vezérigazgatójáról és elnökéről. Röviden: a bank sorsáról. Ebben nincs semmi különös, minden tulajdonos így cselekszik minden közgyűlésen.
Egyszerűbb, ha leszűkítik a kört az úgynevezett különleges intézkedésekre, például arra, amikor pénzt kapott egy bank. Ez
két formában
történhetett meg: vagy valamilyen trükkel hozták előnyös helyzetbe az intézményt, vagy egyszerűen nagy csomag konszolidációs kötvényt adtak át neki. Ez utóbbi akció valóban nem túl bonyolult: a rendkívül rossz helyzetben lévő állami nagybankokat úgy tőkésítették fel az összeomlás előtt, hogy nagy értékben adtak át nekik államkötvényeket. A kötvények egyrészt feljavították a pénzintézetek mérlegét, másrészt minden évben szép kamatot hoztak a konyhára, hiszen hozamukat a kincstárjegyeken keresztül az aktuális kamatszinthez igazították. Olyannyira szép ez a minden évben megkapott summa, hogy még az idén is jelentős megterhelést jelent a költségvetésnek, amikor ki kell fizetnie a még a bankoknál lévő konszolidációs kötvények kamatait - pedig most már csak négy műintézmény mérlegében szerepel ez a tétel: a Kereskedelmi és Hitelbank, a Magyar Hitelbank, a Takarékbank és a Mezőbank könyvelhet el bevételként ilyen pénzt. A bankkonszolidáció eme klasszikusnak mondható formájában szinte minden pénzintézet részt vett, kivéve - mint már említettük - az OTP-t és a Postabankot.
A másik módszer kissé bonyolultabb, és nehéz megmondani, mennyire minősíthető bankkonszolidációnak. Egyik alfaja, amikor konszolidálják a bank adósait, például úgy, hogy hiteleik visszafizetését átvállalja az állam. Ebben van ráció annak ellenére, hogy egy rossz adóst minden bank csak magának köszönhet, hiszen végül is a pénzintézet bírálta el rosszul, tud-e majd fizetni az ügyfél. (Némileg más a helyzet természetesen akkor, amikor állami vállalatokról van szó.)
A "bonyolultabb módszer" másik alfaja az, amikor egy bank
leleményes jogi úton-módon
kap pénzt. Ilyen például a Budapest Banknak átadott 12 milliárd forint is, ami természetesen nem bankkonszolidáció, csupán a privatizációt elősegítő állami tőkejuttatás, mint ahogyan azt az ügy vizsgálatára alakult parlamenti ad hoc bizottság oly szépen megállapította.
A 12 milliárd ügyének mellesleg semmi köze sincs a Bokros által most feldobott témához. A Budapest Bank egyébként a 12 milliárdon felül is jócskán kapott az államtól, s a parlamenti bizottság is éppen ezért rendelte be Bokrost. (Bokros Lajos a bank konszolidációs - egyébiránt igen vitatott - időszakában volt a cég elnök-vezérigazgatója.) Csakhogy az időközben a pénzügyminiszterségbe is belekóstolt Bokros szívesebben beszélt arról, hogyan nem támogatta a kormány a nem konszolidált bankok ellen irányult akcióit. Megfigyelők úgy vélik, Bokros lépése elsősorban taktikai húzás: tisztában van azzal, hogy a bizottságot és a közvéleményt a Budapest Bank milliárdjainál jobban érdekli a miniszterelnök esete a két legnagyobb hazai bankkal. Hogy aztán ennek az egésznek tényleg van-e alapja, azt majd kivizsgálja a bizottság. Legalább addig sem foglalkoznak mással. Például vele.
Várkonyi Iván
