Bányászjárás Romániában: Széncsata

szerző
Lukács Csaba
publikálva
1999/4. (01. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Jó adag kukkolási vágy van abban, aki Székelyudvarhelyről indul a "hegyen túlra" bányászjárást nézni. Ilyenkor ugyanis Amerika lesz Székelyföldből: az általános mozgósítás során minden épkézláb csendőr-rendőr elhúz a barikádokra, ezért a tinédzsernek jó esélye van arra, hogy többszöri igazoltatás és fenéken billentés nélkül jusson haza hajnalok hajnalán a dizsiből. Csak arra kell odafigyelnie, nehogy elgázolják a nagyipari méretekben csempésző kisiparosok, akik ezekben a ritka kegyelmi pillanatokban fuvarozzák tragacsaikkal a zárjegy nélküli, gyárból lopott "szimplakárpácit" és az áfa- és adómentes kínai kötöttárut.

Jó adag kukkolási vágy van abban, aki Székelyudvarhelyről indul a "hegyen túlra" bányászjárást nézni. Ilyenkor ugyanis Amerika lesz Székelyföldből: az általános mozgósítás során minden épkézláb csendőr-rendőr elhúz a barikádokra, ezért a tinédzsernek jó esélye van arra, hogy többszöri igazoltatás és fenéken billentés nélkül jusson haza hajnalok hajnalán a dizsiből. Csak arra kell odafigyelnie, nehogy elgázolják a nagyipari méretekben csempésző kisiparosok, akik ezekben a ritka kegyelmi pillanatokban fuvarozzák tragacsaikkal a zárjegy nélküli, gyárból lopott "szimplakárpácit" és az áfa- és adómentes kínai kötöttárut.

Az ember mégis autóba ül, és tép délnek, mert tényleg ritka alkalom, hogy "ezek", a magyar kérdést is jegelve, egymást üssék. Autózni is jó ilyenkor: se radar, se Marlboróval megvásárolható forgalmista az utakon, a kivilágítatlan szekerek gazdái pedig otthon, biomonitoros színes tévén bámulják az eseményeket. Száz kilométer után kiderül, hogy az egész ország be van szarva. Minden bárban Constantinescu olvassa fel a legalább öt darab daca (ha - a szerk.) szócskát tartalmazó, a rendkívüli és ostromállapotról szóló közlönyét, mely szerint ha a bányászok délben kettőig nem, vagy ha azelőtt máshova, vagy ha azután nem haza indulnak, akkor helyzet van, illetve lesz, ha addig Radu és Cosma mégse. A dolognak persze ezer előzménye van, mint mindennek Romániában, ahol a bányászok immár ötödször indultak útnak.

Vezér, tömeg

Többek szerint egyszer már alulról is próbálkozhatnának eljutni Bukarestig - legalább bizonyítanák, hogy tudnak bányászni is -, de ők világosban szeretik: látogatásaik nyomán dőlt már kormány (a Petre Romané, aki most a szenátus elnöke), selejteződött le pártszékház, egyetem, professzor és demokráciát túl komolyan vevő diák. Most látszólag senki nem hívta a fővárosba őket, szakszervezeti vezetőik váltig azt hangoztatják, hogy a kormány reformpolitikája (mely 130 bánya bezárását helyezte kilátásba) és a rossz életkörülményeik ellen lépnek fel ilyen határozottan. Persze azért kaptak egy nyílt levelet is a Nagy-Románia Párt vezérétől, C. V. Tudor szenátortól (akitől épp a napokban sikerült sokéves huzavona után végre harminc napra megvonni a mentelmi jogot), és, minő véletlen, a volt államfő, Iliescu pártja is jogosnak minősítette a bányászok vizitelhetnékjét.

A szállítási miniszter nyilván sejtett valamit, ezért letiltotta a környéken a vasúti és közúti közlekedést. A múlt hétfőn aztán a bányászok ásza, Miron Cosma (aki pár napja ideiglenesen felfüggesztette vezetőségi tagságát a Nagy-Románia Pártban) felöltötte ünnepi gumicsizmáját-munkaruháját-védősapkáját (hétközben Armani öltönyben jár, StarTacen beszél, és hétezer dollárért Görögbe´ jár szilveszterezni), és elindult gyalogszerrel. Csak annyian indultak utána - vagy tízezren -, amennyien Angliában kimennek az edzésre, ha új sztár jön a csapathoz: itt mégis majdnem világ- és kormányvége lett a dologból. Megbukott a belügyminiszter, leváltották a csendőrség országos parancsnokát, ruháit eldobálva menekült egy rendőrtábornok, péppé vertek egy prefektust, egy másikra ráhúzták a vizes lepedőt, túszul ejtettek 1500 rendőrt, megvertek több tucat profi csendőr katonát - és a leltár még korántsem teljes.

Szén, csata

A rendőrség az első kordont a Zsil-völgy kijáratánál emelte. Könnyen védhető, stratégiailag kitűnő helyszín - a hadfiak nem egészen öt percig tudták vagy akarták védeni, utána átengedték a bányászokat. Ma sem tudni, ki adta az átengedést elrendelő parancsot - Gorj megye alprefektusa-e, akire később rákenték, civilként nem rendelkezik ilyen joggal. A következő úttorlaszt Costestinél állították - ekkor már a környező falvak lakossága is a bányászok pártján állt. A helyi erők a bukaresti rendszámú autókat megrongálták, az újságírókat elkergették, s a közel-keleti híradásokban látottak módjára kővel dobálták a kordont építő egyenruhásokat. A belügyminiszter érdekes módon ugyanazt a Lupu tábornokot bízta meg a védelem megszervezésével, aki két nappal korábban megbukott a szorosnál. Most sem történt másként: a helyiek vezetésével a bányászok bekerítették a könnygázzal-gumibottal védekező kiskatonákat, akiknek a vezetői még az ostrom előtt elszeleltek (Lupu tábornoki göncét a mezőn találták meg). Az álláspontok először kőhajításnyira, aztán botütésnyire közeledtek, a bányászok végül 124 rendőrt, a rendőrök kilenc bányászt ejtettek el. A vájároknak nem volt nehéz dolguk a megszeppent rendfenntartókkal: előbb jól megruházták az ottfelejtett prefektust, aztán elvették a csendőrök felszerelését, és élő pajzsként maguk előtt tartva őket, bevonultak R‰mnicu V”lceára. Ekkor már alig 180 kilométerre voltak Bukaresttől. Péntekre aztán teljessé vált a káosz - összeült a legeslegfelsőbb védelmi tanács, elszállt a belügyminiszter, elővették a katonaságot, és T-34-esekből emeltek úttorlaszokat, a fővárosban pedig eladtak vagy tizenötezer szál fehér szegfűt a saját naivságától meghülyült értelmiségnek, akik kart karba öltve masíroztak az utcákon, maguk előtt sem teljesen világos céllal. A kormányfőnek is megjött a tárgyalhatnékja: hirtelen nem is tűnt olyan soknak a kért harmincöt százalékos béremelés és a tavaly bezárt két bánya újraindítása (ezek munkásai komoly végkielégítést téptek fel akkor). Gyorsan találtak egy kolostort a tömegtől nem túl messze - templomban a bányász is ritkábban üt ki fogsort -, előszedték Hargita és Kovászna ortodox püspökét közvetítőnek (ő sok évet szolgált arrafelé, amíg át nem helyezték a másik missziós területre), és nekifogtak egyezkedni.

Bánya, omlás

A tüntetők azonban unatkoztak a megyeközpontban, és ellátogattak a helyi autóbusz-megállóba, ahol - miként a Pásztor testvérek az üveggolyót Nemecsektől - einstandolták az összes járművet. Amelyik sofőr sérelmezte az eljárást, az kapott a pofájába - hamar került, aki értett a vezetéshez. A tárgyalások jó négy órát tartottak. Vasile épp akkor robogott ki, amikor megérkeztünk a kolostorhoz. "Megegyeztünk" - árulta el egy alszakszervezeti, mire ezer rádió és televízió adott jóéjtpuszit Romániában. Cosma már meg sem jelent - csendőrt-vájárt hátrahagyva húzott a bánatosba. A bányászok furcsamód hittek a dologban, alig öt perc alatt kiürült a városközpont, elindult vagy kétszáz jármű. A város központjában nem maradt más, csak üres konzervdoboz, széttaposott pillepalack, a csendesebb helyeken diszkrét fekália. És vagy kétezer fős, a forradalmasdiba belefeledkezett helyi csőcselék a megyei önkormányzat épülete előtt. Õk a kormánynak kívántak mindenféle jókat ("ha már itt vagyunk, mondjuk el, ami fáj" - indokolta kiabálását egy szövőnő jellegű, középkorú matróna, "mert mi nem vagyunk bányászok, akikre odafigyelnek"), és Cosmát követelték, akiről úgy hírlett, hogy letartóztatták. Később előkerült az egyik bányászguru, Romeo Breja is, aki kezében géesemet szorongatva azt állította, hogy éppen Cosmával beszél. "Jöjjön ide" - kiáltotta a tömeg, és körbeállta a szakszervezetist. A dolognak kezdett lincseléshangulata lenni. Megpofozták az összes arra kolbászoló operatőrt, berúgták a tanács ablakait, míg a szakszervezetis, aki érzékelte az ismerősök teljes hiányát, lapított, mint bányabéka a csalánban. Aztán valaki szólt az épületben szorongó rendőröknek is, hogy elhúztak a Zsil-völgyiek. Bennük erre felébredt a szunnyadó öntudat, és megannyi Zrínyiként kirohanva, ripityára verték a bányásztalan csőcseléket.

A MaNcs tudósítója ekkor a buszoknak eredt utána.

A város határában vacogó benzinkutas már a hatvanadik bányabuszt tankolja, de a fizetésről még nem mert érdeklődni. Nagy szerencse, hogy a rekvirált járművek sofőrjei csak 30-40 liternyit töltenek, hogy épp hazaérjenek velük. Mielőtt az utolsó is kipöfögne a kúttól, a román középosztály álomautója, éjfekete Cielo érkezik, nyakkendős menedzserrel a volánnál. "Én fizetek" - mondja a gavallér. Kérdésemre, hogy netán ő is a föld mélyén keresi-e a kenyerét, fölényesen válaszol: semmi közöd hozzá, pajtás. Áfás számlát kér a 2700 liter gázolajról, de mielőtt kitöltenék, jó román szokás szerint 2954-et írat, hogy "ne legyen kerek szám". A számlára a Nagy-Románia Párt Hunyad megyei fiókjának címe és neve kerül. Hazafele indulunk, amikor beugrik, meg kellene nézni a V”lcea határában felállított katonai úttorlaszt. Baromi hideg van, a helyszínen káromkodó katonák erőteljesen köpködik a tankokat: a barikádot alkotó járművekből egy tudott elindulni.

Ennyi volt az ötödik bányászjárás. Közröhej tárgyává lett a román rendőrség, a román anyák pedig mumus helyett megtanulták bányásszal ijesztgetni a csintalan csemetéket. A kormány visszakozott, a reform elhalasztódott, a vájár pedig ezentúl nem hatszor, hanem nyolcszor annyit keres majd, mind egy kezdő pedagógus. (Apropó, a napokban ők is sztrájkolnak, úgy időzítve és annyi eséllyel a sikerre, mint amennyi a Forma-1-es futam tőszomszédságában rendezett gokartbajnokság szervezőinek van a nagy kaszára.) A szén tonnája továbbra is kétszer annyiba kerül az országnak, mint ha Constancán rakodnák ki az uszályokból. A világbankosok - azok is a legjobbkor jöttek - csak néztek egy nagyot, és a ruhatártól visszaszóltak, hogy még idén be kellene köhögni 2,8 milliárd dollárt abból a tízből, amit kölcsönadtak pár éve a reformra. A nagy kérdés, hogy a jelenlegi hatalom megragadja-e a meleg vasat, és a történtekre hivatkozva kicsinálja-e Vadim Tudort és pártját, Cosmát is visszadugva a rács mögé. Ha nem, akkor nem lesz se pénz, se hatalom.

Csak sok ezer tonna fekete szén.

Lukács Csaba

szerző
Lukács Csaba
publikálva
1999/4. (01. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra