MaNcs: Mi az, amit már eddig is tudhattunk a burgenlandi cigányságról?
Gerhard Baumgartner: Az első cigányok a XVI. században jelentek meg a mai Burgenland területén. A XVIII. században Mária Terézia rendeletére összegyűjtötték a kóborló cigány közösségeket, elvették tőlük a gyermekeiket, és nem cigány családoknál helyezték el őket, a felnőtt lakosságot pedig letelepítették a falvakban. A XIX. században folytatódott a cigányok diszkriminációja, a hontalanokat kiutasították Ausztriából, vagyis a csendőrség átzavarta őket a magyar királyság területére - ez a mai Burgenland. A községek a frissen érkezett családoknak egy legelőt vagy rétet adtak, azzal, hogy "tessék itten putrit építeni". Ezek a legújabb keletű cigánytelepek tehát községi birtokon jöttek létre, és a cigányok házai azóta sem kerültek be a telekkönyvbe. Erre ugyan lett volna mód, de senki nem tudott róla, a községeknek pedig nem állt érdekében, hogy a cigány tulajdonokat formálisan is elismerje. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése után a már korábban meggyökeresedett cigányellenességet fokozta, hogy a két világháború közötti osztrák szociálpolitika a cigányokról és általában a szegényekről való gondoskodást a községekre bízta. Tehát például minden cigánynak, aki kórházi ápolásra szorult, a falu állta a kórházi számláját. Ez óriási feszültséget keltett azokon a településeken, ahol jelentős cigány népesség élt. A húszas években azután a burgenlandi községek elkezdték nyilvántartásba venni a cigányságot. A 30-as évek elején már minden cigányt lefényképeztek, ujjlenyomatot vettek tőlük, és egy teljesen modern kartotékrendszert hoztak létre, amelyben minden anyakönyvi, jövedelmi, vagyoni adatot feltüntettek, továbbá ugyanezeken a kartonokon jelezték az adott személy büntetett előéletét. Ezzel lényegében az egész cigányságot formálisan is kriminalizálták. Ezek után nem meglepő, hogy az úgynevezett "cigánykérdés" is Burgenlandban vetődött fel először. A még illegális NSDAP-nek az volt a fő szlogenje, hogy "Das Burgenland zigeunerfrei" (Cigánymentes Burgenland). Az Anschluss után, 1940-ben felállították az első gyűjtőtábort Lackenbachban, egy régi majorsági épületben, melyet először Zigeunerlagernek, később - ez már a teljes nonszensz - Familienlagernek, családi lágernek neveztek el. Kezdetben csak a környékről, majd az egész Harmadik Birodalomból hurcolták ide a cigány családokat. Már a táborban rengetegen elpusztultak tífuszban, az élőket pedig innen deportálták Lódzba, aztán Chelmóba, és ott elgázosították őket. Végül 1943-ban a maradék osztrák cigányságot Auschwitzban ölték meg.
MaNcs: Mekkora a cigány holocaust-áldozatok száma?
GB: A cigány holocaust-túlélők számáról csak becsléseink vannak. Valamikor az ötvenes évek végén egy etnográfus felmérése szerint 1500 cigány lakott a II. világháború utáni Ausztriában. 1938 előtt 11-12 ezer roma és 3-4 ezer szinti élt ugyanezen a területen. E cigány népesség fele Burgenlandban tengette életét, míg legalább 90 százalékukat meg nem ölték a nácik.
MNcs: Hogyan folyt a kárpótlás a felszabadulás után?
GB: A háború után az osztrákok, mint a "nácizmus első áldozatai", lényegében kivonták magukat a kárpótlásból, a náci népirtásbeli felelősségről, a múlt feldolgozásáról (Vergangenheitsbewältigung) szóló diskurzus alól. A 70-es években aztán egy új generáció kezdte kutatni a történelmet, ami igazából csak a második világháború és az antifasiszta ellenállás történetére korlátozódott. E kutatások alapján nagyon gyorsan kiderült, hogy a túlélő cigánysággal még a háború után is kibabráltak az osztrákok. Alig kaptak valami kárpótlást, mégpedig azzal az ürüggyel, hogy nem voltak politikai foglyok, hanem, úgymond, "aszociális elemek". Az osztrák kormány ugyanis átvette a korábbi náci definíciót, mely szerint a cigányok nem faji alapon kerültek koncentrációs táborba (faji alapon ugyanis nem lehetett volna üldözni őket). Kárpótlás pedig csak a zsidóknak, a politikai foglyoknak és az antifasiszta ellenállóknak járt. Azok a cigányok, illetve rokonaik pedig, akik "nem jutottak el" a koncentrációs táborokig, hanem a kényszermunkatáborokban érte őket a halál vagy a felszabadulás, abszolúte nem kaptak semmit. Tetézendő a meghurcoltatásokat, 1947-ben egy belügyminiszteri rendelet alapján a hontalan, megfelelő papírokkal nem rendelkező cigányokat kiutasították az országból - akárcsak száz évvel korábban. Az osztrák kormány csak a nyolcvanas években ismerte el, hogy a lackenbachi "családi tábor" koncentrációs tábor volt, ezután többen kaptak kárpótlást. A lackenbachi táborban történtek azóta bekerültek az osztrák köztudatba. Így a nyolcvanas évek óta a holocausthoz Ausztriában elválaszthatatlanul hozzátartozik a cigányság genocídiuma is: nem lehet kárpótlásról beszélni a cigányság kihagyásával.
MaNcs: Miképp változott ezek után az osztrák kárpótlási diskurzus?
GB: A kilencvenes évek elején az úgynevezett Mauerbach-leltárban találtak több száz festményt, amelyek eredetileg néhány zsidó család tulajdonában voltak. Egy amerikai újságíró ezt megírta, óriási botrány lett. Így aztán a képek egy része visszakerült a tulajdonosokhoz vagy azok örököseihez, a többit pedig árverésre bocsátották, és a befolyt összeget befizették egy alapítványba. Itt persze már gondok adódtak, mert ezekben az alapítványokban ott ülnek az osztrák pártok "áldozatszövetségei" (Opferverband) is, akik szintén tartják a markukat. A következő felvonás a Schiele-kiállítás: kiviszik az USA-ba, és kiderül, az egyik kép egy holocaust-áldozat tulajdona volt. Ez szintén nagyon kínos volt, mert bár a festménnyel nem történt semmi, de megjelent több tucat ember, és közölte, hogy tőle, a családjától meg más műtárgyakat koboztak el a nácik. Akkor jöttek a Rotschildék is, hogy tőlük is elvettek egy rakás festményt, és "nem mertük beperelni az osztrák kormányt, mert itt voltak az oroszok". Közben robbant a svájci alvó számlák botránya. Már a Waldheim-affér idején működött az első történészbizottság. A múzeumok az oktatási minisztériumhoz tartoznak, úgyhogy ez a minisztérium rögtön megígérte - és ez ügyes politikai húzás volt -, hogy "mi mindent visszaadunk, ami múzeumi tulajdonban van". Tehát a bizottságok tradíciója már élt. És akkor jött Fagan, a New-York-i ügyvéd, aki precedenspert indított, beperelte a Deutsche Bankot és az osztrák bankokat. Akkor már nagyon megijedtek. A bankok bizottságai is történészekből állnak. Megalakult az új hivatalos Historikerkomission (történészbizottság). Nyilvánvalóan nem az a kérdés, hogy ezek a történészek mit fognak feltárni. Ezek csak muníciót szállítanak, legitimációt szolgáltatnak a politikai szereplőknek.
MaNcs: Miért éppen történészek ülnek ezekben a bizottságokban?
GB: Mert tény, hogy a második világháború után a pártok profitáltak az árjásításból. Rengeteg olyan villaépület van, amit a pártok így szereztek. Azokat már a Harmadik Birodalomban államosították a nácik, 1945 után pedig az új pártok átvették ezeket az állami tulajdonokat, és osztozkodni kezdtek rajtuk. És mivel Bécsben 120 ezer zsidó élt, és közülük sokan gazdagok voltak, tele vannak a pártok ilyen históriákkal. A pártok tehát bevonultak ezekbe a volt zsidó tulajdonú épületekbe, és semmi mástól nem rettegtek, mint attól, hátha a zsidók visszajönnek. Kint is tartották őket, amennyire lehetett. Senkit, egyetlen professzort, írót vagy festőt nem hívtak haza. Az első ilyen hivatalos akció 1970 körül volt: akkor, írd és mondd, öten telepedtek vissza Ausztriába. Épp ellenkezőleg, kinn volt Lazarsfeld, a szociológus, próbált volna visszajönni, nem volt hely az egyetemen. Vagy mikor Brechtnek, aki osztrák állampolgár volt, eszébe jutott, hogy visszajöjjön, tízéves propagandaháborút indítottak ellene, mint kommunista ellen. E kínos epizódok miatt a pártok mára teljesen elveszítették minden hitelüket e kérdésben.
MaNcs: Hogy állt fel az osztrák történészbizottság?
GB: Tudtommal a kormány hívta össze. Kezdetben próbáltak mindenféle pártfunkcikat, a pártokhoz nagyon közeli történészeket beültetni, mire valóságos médiaháború tört ki az itteni kortörténet-professzorok között, akik azt hitték, hogy majd ők, az egyetemi tanszékvezetők lesznek a tagok. Végül egyikük sem került be. Az idősebb történészek, akiket végül felkértek, jórészt gazdaságtörténészek, és vannak még fiatalok, akik maguk kutatják ezt a témát. Jellemző, hogy ezek a fiatal történészek amúgy állástalan értelmiségiek.
MaNcs: És a romák? Vajon őket kárpótolni fogják-e?
GB: A dolog nagyon nehéz. Az első kérdés az, hogy ki is a cigány. Ezt ugye csak kulturális alapon lehet meghatározni: cigány az, aki cigánysorban él. Hiszen lényegében minden ausztriai cigány holocaust-túlélő, illetve annak leszármazottja. Másrészt, amikor elvitték a cigányokat, a telepeiket rögtön lerombolták a helyiek, "nehogy már visszajöjjenek" alapon. Vagy a község árverésen eladta a házakat, a helyiek elvitték a deszkákat, mindent, ami használható volt, s mikor a túlélő cigányság visszatért, semmit nem talált egykori otthonából. A helyi adminisztráció iratai sem nyújtanak segítséget az 1938 előtti tulajdoni helyzet feltárásához. Belenézel például egy burgenlandi falu telekkönyvébe, és azt látod, hogy a tulajdonos 130 éves. Akkor utánalapozol az auschwitzi Totenbuch-ban, és rögtön megtalálod az illetőt. Ez azonban történészi feladat. A családok gyakran már azt sem tudják, melyik községben volt a telek, az ingatlan, s ki volna az örökös. Tehát a tényleges veszteségek individuális szinten nem mérhetők fel. Mindazonáltal a kollektív kárpótlásra látok esélyt. Az 1938 előtti településstruktúra egyes községek esetében biztosan rekonstruálható, hiszen az amerikai gépek akkoriban mindent szisztematikusan lefényképeztek. Csak ki kell keresni Washingtonban a levéltárból ezeket a képeket, nyilván egy csomó pénzbe fog kerülni, de megoldható. Emellett a 30-as években már rengeteg fotó készült itthon is, helyi újságokban, rendőrségen, tehát feltárható, milyen állapotban volt egy-egy faluban a cigánysor. Volt, ahol azok az árverési listák is fennmaradtak, amelyekből megtudhatjuk, mit mennyiért vásároltak meg a parasztok az elhurcolt cigányok javaiból. Ezekből az adatokból nagyjából felbecsülhető a holocaust áldozatainak anyagi vesztesége. Továbbá szintén egy ilyen alapba kellene kerülnie a kényszermunkatáborban eltöltött időért járó kompenzációnak.
MaNcs: Mit szólnak mindehhez az ausztriai cigányok szervezetei?
GB: E szervezetek Ausztriában alig tíz éve, hogy működnek. Az első szervezetet, a Verein Romát 1987-ben hozták létre Felsőőrött (Oberwart). Ezt követte a bécsi Kulturverein der österreichischen Sinti und Roma megalapítása, s van még egy harmadik, "internacionalista" szervezet, a Romano Centro. Ez a három szervezet irányítja valahogy az itteni cigánypolitikát. Az első kettő tagja a Nemzetiségi Tanácsnak. Ezt az intézményt persze rögtön el is felejthetjük. Sóhivatal. Akkor ül össze, ha a kancellári hivatal összehívja, semmilyen valóságos kompetenciája nincs. Némi pénzt eloszthatnak, ennyi. A nagy balhé persze akkor fog kitörni, amikor kiderül, hogyan osztják szét a pénzt. Mert a kárpótlás csak az osztrák állampolgárokra fog vonatkozni. A cigányok igazából nem tudják, mit akarnak. Nyilván, és teljes joggal, minél több pénzt. Az 1995-ös felsőőri bombamerénylet után kaptak már az államtól néhány millió schillinget. A pénzből a cigányszervezetek alapítványt hoztak létre. Szerintem ez lesz a megoldás itt is.
MaNcs: Ön szerint mekkora összegről lehet szó?
GB: Egyelőre bizakodunk. Úgy tűnik, a kárpótlás most biztosan több lesz, mint jelképes adomány.
Kovács Éva
(Bécs)
