Magyar Narancs: Tényleg egy másik országban ébredtünk október 14-én?
Lakner Zoltán: Én ugyanabban az országban ébredtem, de kétségtelen, hogy az ellenzéki – baloldali és liberális – közönség jogos győzelemérzést él át. Ilyesmire 2006 tavasza óta nem volt példa, ebből biztosan lehet építkezni. Október 14-től kezdve az lett a magyar politikában felteendő legfontosabb kérdés, hogy az ellenzék mire használja ezt a sikert. Pusztán arra, hogy stabilabb alapokon biztosítsa a saját túlélését, vagy ennél nagyra törőbb célokra?
MN: Szeptember 30-án az ATV vendégeként azt mondta, az ellenzéknek a várakozásmenedzsmenttel is foglalkoznia kellene, nehogy a kis erősödést vereségként éljék meg a szavazóik. Végül nagyobb ellenzéki áttörés történt, amire senki nem számított. Miért nem látták előre?
LZ: Abból indultam ki, hogy ez mégiscsak egy sokadik választás az Orbán-rendszer tizedik évében, ráadásul tisztességtelen játékszabályok szerint zajlik. Magyarországra is megérkezett a kompromat, rendőröket küldtek a VIII. kerületi kampányközpontra, és sorolhatnám. Ilyen körülmények között az is megsüvegelendő teljesítmény lett volna, ha az ellenzék akár csak egy polgármesteri hellyel többet szerez, mint 2014-ben. Aggódtam, nehogy az ellenzéki oldal irreális várakozásokba lovallja magát, aztán indokolatlan csalódottságot érezzen. Ezt felülírta mindaz, ami október eleje óta történt, és ebben – ha lehet így fogalmazni – Az ördög ügyvédje blog érdemei megkerülhetetlenek. Az elmúlt kilenc évben is többször beremegett a rendszer, legalábbis abban az értelemben, hogy bizonyos ügyekre látványosan nem volt válasza a Fidesznek. De ez sosem választási időszakban történt, a diáktüntetések vagy a netadós tüntetések veszteségeit vissza lehetett hozni. Most közvetlenül a választás előtt talált meg a botrány egy olyan jelöltet, akit nem lehetett eltávolítani a Fidesztől, mert már nem volt idő helyettesíteni.
MN: Országos hatása lett a Borkai-ügynek?
LZ: Igen, de van két mélyebb oka is az ellenzék erősödésének. A tavalyi országgyűlési választás azért is érte sokként az ellenzéki választókat, mert azt tapasztalták, hogy a szavazatuk szinte semmit nem ér ebben a választási rendszerben, részben az ellenzéki pártok hibájából. Tudtuk, hogy az ország fele nem a Fideszt akarja, hogy komoly választói tömbök állnak Orbán Viktorral szemben, de a szétforgácsolódott ellenzék miatt ennek eddig nem lett következménye. Most igen. A másik ok, ami miatt a Borkai-ügy is a vártnál nagyobbat szólt, hogy a Fidesz régen folytatott ennyire beazonosíthatatlan fókuszú kampányt. Orbán eufemisztikusan azt mondta, helyi kampányok zajlottak; valójában nem lehetett megmondani, mivel kampányol a Fidesz. A helyi üzeneteik sem mindenhol ültek: az egészségügy állapotával támadtak ellenzéki polgármestereket, holott ez a kormány államosította a kórházakat; migránsok betelepítésével riogattak Szegeden, miközben tavaly ott ellenzéki képviselő nyert, mégsem jöttek a migránsok. Vagy említhetem azt is, hogy a Karácsony Gergely alkalmatlanságáról szóló üzenetet terítették az összes megyei napilapban. És úgy látszik, a Kubatov-lista sem végtelen, bizonyos politikai hangulatokat nem tud ellensúlyozni a Fidesz üzemszerű működése. Ők ugyan elvitték a híveiket, de a másik oldalon meg növekmény volt.
MN: Az ellenzéki összefogásról végleg bebizonyosodott, hogy nyerő taktika?
LZ: Most sikert hozott, talán nem kellett volna az erről szóló vitára rámennie az előző parlamenti választásnak. Az viszont továbbra sem dőlt el, hogy a választási koalíción túl miről szól ez az együttműködés. Mától nagyon heterogén ellenzéki csapatoknak kell városokat vezetniük, ami kellemesebb probléma, mint az összefogásról szóló vita, bár ennek is vannak buktatói. A tartalmi együttműködés milyensége fogja eldönteni, hogy bele lehet-e látni egy összellenzéki szövetségbe a kormányzóképes alternatívát. Az is kiderülhet, hogy a helyi hatalom megszerzése a teteje annak, amit a NER-ben el lehet érni, vagy éppen ebből tud elindulni az ellenzék a nagyobb ambíciók felé.
MN: Minek köszönhető, hogy most kisebb vitákat leszámítva simán ment az ellenzéki együttműködés? A választás helyi jellegének? Az LMP és a Jobbik meggyengülésének?
LZ: A rosszmájú magyarázatom az, hogy más ötlete nem nagyon maradt az ellenzéknek. Ez persze semmit nem von le a megoldás racionalitásából: ha egy pártunió vagy egy -konföderáció létrehozása elérhetetlennek tűnik, akkor az egyfordulós választási rendszerben a meglévő szervezeteknek kell együttműködniük. Az elmúlt években számos dominanciakísérletet láthattunk ellenzéki oldalon: a Mesterházy-féle MSZP, Bajnai ernyőszervezete, a Jobbik néppártosodása, Botka László miniszterelnök-jelöltsége. Annyira mégsem tudott megerősödni senki, hogy a többieknek köré kellett volna rendeződniük. A körkörös elrendezés helyett végül nagyjából egyenrangú partnerekként, egymás mellett sorakoztak fel az ellenzéki pártok.
MN: A Fidesz Budapesten és a nagyvárosokban sokat veszített, de például Zalaegerszegen vagy Székesfehérváron nagyot nyert. Egy jó jelölt ellensúlyozhatta a Borkai-hatást?
LZ: Sokkal tovább nem tudnánk sorolni az elsöprő Fidesz-győzelmeket, Kaposváron és Debrecenben volt még ilyen. Nem feltétlenül a polgármesterek személye az érdekes. Ezek a városok a fideszes hatalmi gépezet működtetésének prototípusai, és az ellenzék annyira kikopott belőlük, hogy érdemben a Borkai-botrány sem változtatott az erőviszonyokon.
MN: Tarlós István több szavazatot kapott, mint 2014-ben, mégis kikapott. Az ellenzéki együttműködés új választókat is megszólíthatott?
LZ: Emelkedett a részvétel, ami azt jelzi, hogy nem biztos pártválasztók is elmentek, akikkel a pártok előzetesen nem számoltak.
A választás napján az ellenzék felől érkeztek olyan hírek, hogy aggódnak a magas részvétel miatt, mert azt gondolják, nekik nincs ennyi szavazójuk. Aztán kiderült, hogy mégis van. Ebben lehetett szerepe a kampány dinamikájának és a Borkai-ügynek.
MN: A kormánypártok azzal vigasztalódnak, hogy a megyei közgyűlésekben egy kicsit még javítottak is a 2014-es eredményükön. Erősödött a főváros és a vidék közötti polarizáció?
LZ: A kistelepülési mozgósításban erős volt a Fidesz, de nem igaz, hogy a vidék rájuk adta a voksát. Az ellenzék a főváros mellett a megyei jogú városokban és számos kisebb városban – például Vácon, Cegléden – is jól szerepelt. Lehet, hogy pártlistás szavazatokból többet kapott a kormánypárt, mint 2014-ben, de összességében vidéken is egyértelmű az elmozdulás az ellenzék felé.
MN: A színes ellenzéki koalíció megkapta egy csomó önkormányzat vezetését. Ez mekkora súrlódásokat okozhat a pártok között? Vannak ideológiai különbségek, és van az az erős vélekedés, hogy több ellenzéki pártba beépült a Fidesz.
LZ: Egy választási siker nem jelenti az eddig ismert ellenzék megigazulását. Két dologban azért látok lehetőséget. Olyan politikusok is nyertek, akik újak a vezető pozíciókban, még nem sorolódtak be ellenzéki klientúrákba, és el lehet róluk hinni, hogy a későbbiekben is autonóm szereplők akarnak maradni. Ez megváltoztatja az erőviszonyokat, nem csak hatalombrókerek terepe lesz az ellenzék. A másik biztató körülmény, hogy számos ellenzéki politikus eddig azért viselkedett úgy, ahogy, mert azt gondolta, a NER-ben nem lehet bizonyos korlátozott pozícióknál többet elérni. Inkább nem kockáztattak, őrizték, ami még megmaradt. Most sokkal több erőforrásuk, hatalmi pozíciójuk lesz, ami a politizálási kedvüket is kinyithatja.
MN: Erőforrás alatt azt érti, hogy önkormányzati pozíciókba az ellenzék saját embereit ültetheti?
LZ: Természetesen egy önkormányzatban is vannak politikai kinevezettek, a polgármesternek van egy stábja, vannak bizalmi pozíciók, ahol az ember politikai partnereket lát szívesen. A helyi politikusok pedig azért sem lógnak tovább a levegőben, mert önkormányzati képviselővé választották őket. De ennél idealistább dolgokra gondolok: egy polgármester nemcsak szavalni vagy tiltakozni tud, hanem megvalósíthat politikai döntéseket, ha kimond valamit, egy város közigazgatása azt fogja végrehajtani.
MN: Karácsony Gergely személyes teljesítménye mennyire lesz meghatározó abban, hogy az ellenzék mit tud kezdeni a meglepő sikerrel?
LZ: Nagyon fontos lesz. Amikor biztossá vált a győzelme, rögtön arra gondoltam, milyen lesz Karácsony első találkozója Orbán Viktorral. Orbán a 2016-os érvénytelen kvótanépszavazás után magához hívta az ellenzéki pártok vezetőit, akik – fogalmazzunk így – nagyon eltérő színvonalon teljesítettek. A főpolgármesternek egy ponton be kell mennie a nagyvadak közé. Ez a politizálás más szintje ahhoz képest, amit Karácsony Gergely megszokhatott. Nincs könnyű dolga, mert kell legyen olyan ambíciója, hogy szimbolikus ellenzéki fővárosként működtesse Budapestet, miközben nem idegenítheti el azokat a szavazókat sem, akik politikailag nem ennyire elkötelezettek.
MN: Főpolgármesterként szem előtt kell tartania saját pártja és az ellenzék országos érdekeit?
LZ: Az ellenzéki pártok kontúrjai annyira halványak, hogy Karácsony különösebb veszteségek nélkül lehet összellenzéki polgármester, átléphet egy pártok feletti térbe. Érdemes lesz figyelni, kik lesznek a helyettesei, kik kerülnek kulcspozíciókba a Városházán. A kormánnyal való konfrontálódás valószínűleg elkerülhetetlen lesz, a kormánysajtót olvasva már most látszik, hogy előre az ellenzéki polgármesterekre próbálják tolni a felelősséget a majdani konfliktusokért. Bár Karácsony Gergely politikai alkatával nehezen fér össze, hogy folyamatosan a barikádon álljon, a NER valóságában érdeke lesz hangsúlyozni, hogy a városért vív harcokat és a városnak ér el eredményeket, akár a kormánnyal szemben is.
A főpolgármester helyzeti előnye, hogy ezeknek a konfliktusoknak a felépítésében és lejátszásában sokkal nagyobb mozgástere lesz, mint az összes többi ellenzéki politikusnak.
MN: Orbán Viktor az első beszédében azt mondta, együttműködésre törekszenek, ugyanakkor arról is beszélt, hogy a Fidesz a legerősebb párt, és így is fognak viselkedni. Mi következik ebből?
LZ: Legfőképpen az, hogy nincs kitalálva a következő lépés. Lehet élezni a konfliktust, lehet bűnös Budapestről meg ellenzékre szavazó külföldiekről beszélni, de ezen a választáson bizonyos értelemben ez a stratégia mondott kudarcot. Kérdés, mi van még a tárban. Van egy olyan benyomásom, hogy épül egy buzizós, LMBTQ-téma a keresztény szabadság ellenpontjaként.
MN: Az azonos nemű párok örökbefogadását tiltó, belengetett alkotmánymódosításra gondol?
LZ: Például. És ez egy kampányolható dolog, valószínűleg valaki rájött, hogy a gendert nem értik az emberek, a buzizást meg igen. Az önkormányzati választási visszaesés után az elemi politikai racionalitás azt diktálná, hogy a Fidesz újragondolja a támadó szándékait. A rendszer logikájából viszont más következik. Több hullámán túl vagyunk már a „most majd biztosan konszolidálódik a NER” vitának, de ez szerintem egy nem létező kategória. Ha időlegesen, taktikai okokból visszavesznek is, amint lehet, mindig visszaállnak ragadozó üzemmódba.
MN: Visszatérő kampányelem volt a Fidesznél, hogy a fejlesztési pénzekkel zsarolták a szavazókat. Valóban megvonhatják az ellenzéki településektől a pénzeket? Szeged vagy a XIII. kerület példája nem azt mutatja, hogy az ellenzéki vezetésű önkormányzatok szükségképpen forráshiányosak is.
LZ: Sőt a G7 elemzése szerint statisztikailag sincs összefüggés a település politikai hovatartozása és a lehívott EU-s források mennyisége között. Most pedig már az ellenzéki önkormányzatok számossága is túl nagynak tűnik a kollektív büntetéshez. Tíz megyei jogú várost és 14 budapesti kerületet nem nagyon lehet öt éven keresztül éheztetni. Politikai üzenetként lehet ezt tovább nyomni, de a kampányban sem nagyon jött be, ami önkorrekcióra kellene, hogy késztesse a Fideszt. Ezt persze mosolyogva mondom: politikai alkalmazkodóképességgel rendelkezik a Fidesz, önkritikával azonban láthatóan nem. A rendszer természete nem fog megváltozni. Lehet hangsúlyozni a következő fél évben a barátságos arcát, el tudom képzelni, hogy most aztán 40 millió forint lesz a CSOK, de a kellő pillanatban, ha megtalálják a megfelelő kerettémát, simán el fog indulni a következő gyűlöletkampány. Más kérdés, hogy egy csomó településen már a jövő héten átalakulhat az ingyenes helyi média, jelen lesznek benne az ellenzéki politikusok, ami csökkentheti az ilyen kampányok hatásfokát. Ebből a szempontból is lényegesek az ellenzéki győzelmek.
MN: A Fideszen belül okozhat repedéseket ez az eredmény?
LZ: Legalábbis sokan érezhetik úgy, hogy a Borkai-ügy miatt átfújta őket a szél a vesztes oldalra, hasonlóan ahhoz, amikor 2006-ban szocialista polgármestereket söpört ki addig joggal biztosnak hitt pozícióikból az őszödi beszéd vihara.
MN: A 10 elvesztett kerület, a 7 elvesztett megyei jogú város rengeteg elbukott önkormányzati pozíciót is jelent, nem beszélve a gazdasági klientúrát hizlaló megbízásokról, amelyek most szintén kiesnek.
LZ: Ez annál is inkább problémát okozhat, mert – hacsak le nem darálják az iratokat – ellenzéki polgármesterek komoly információkhoz fognak hozzájutni a fideszes önkormányzatok működéséről. Ha mondjuk az I. kerület ellenzéki polgármestere az ellenzéki többségű közgyűléssel felülvizsgálja a lakásbérleti szerződéseket, az ráerősíthet a Borkai-ügy narratívájára. A pozícióból informáltság adódik, bizonyítani lehet egy csomó feltételezést, bizonyos dolgokat pedig le lehet állítani. Méghozzá látványosan.
MN: A választók mentalitásában hosszabb távon hozhat változást, hogy ütést kapott Orbán verhetetlenségének mítosza?
LZ: Új élmény az ellenzéki szavazóknak, hogy vasárnap győztes jelöltekre szavaztak. Ez kellő motiváció egy következő választásra, esetleg tiltakozáson való részvételre vagy más civil aktivizmusra. Azt tapasztalták meg, hogy igenis számított a jelenlétük és a véleményük, ami egy 2006 ősze óta folyamatosan agyonvert közösségben inspiráló érzés tud lenni.
MN: Az ellenzéki pártokkal szembeni hatósági-adminisztratív fellépés folytatódhat, vagy inkább az lesz a Fidesz következtetése, hogy ez nem jött be?
LZ: Ahol lehet, ezt továbbra is csinálni fogják, miközben a vegzálásnak komoly szerepe volt az ellenzéki együttműködés létrejöttében. Például a Jobbik nemcsak szavazókat veszített, hanem olyan erőforráshiánnyal kellett szembenéznie, ami szervezeti értelemben racionálissá tette a közeledést más pártok felé. Van egy adott természete annak a politizálásnak, amit Orbán Viktor, az ő rendszere és a Fidesz képvisel, ám ennek több eleme most láthatóan nemcsak hogy nem működött, de vissza is ütött. Ma nem látszik, miként lehetne feloldani ezt az ellentmondást. Hosszú évekig tartó küzdelemre kell berendezkedni, amelyben az ellenzéknek állóképességre, türelemre és belső kohézióra lesz szüksége.
MN: Két és fél évvel vagyunk a következő országgyűlési választás előtt. Reménykedhet az ellenzék a vasárnapi eredmény után?
LZ: Az én várakozásom az volt, hogy az összellenzék jó esetben kidugja a fejét a vízfelszín fölé, hogy a következő években legalább lélegezni tudjon. Ehhez képest jó néhány szereplőről kiderült, hogy még úszni is tud. A kormányzás ettől még iszonyúan messze van, először azt kellene viszonylag záros határidőn belül látnunk, hogy ezek az önkormányzatok hogyan próbálnak meg az országos politika színpadára lépni, mennyire képesek összekötni a politikai lehetőségeiket, milyen ügyekben tudnak közösen fellépni. Ebből aztán következhet egy kormányzati alternatíva kialakítása is, de én nem mernék rögtön rárepülni 2022-re.
MN: Végezetül egy személyes kérdés: három évig volt a 168 Óra főszerkesztő-helyettese, szeptember végén állt fel. Mit csinál most?
LZ: Egyelőre visszaléptem a politikai elemző nyilvános szerepébe. Több mindenen gondolkozom, aminek köze van a politikához és a közélethez, de konkrétummal még nem tudok szolgálni. Egyébként az ELTE-n és a Színművészetin tanítok óraadóként, de az nem teljes állás és nem egzisztencia, csak szeretem csinálni.
