Balatonfüred tavasszal átadott régi/új épülete, Vaszary Kolos hercegprímás egykori villája olyan díszlet, amit bármilyen "titkos ügynökös" filmben utazó stáb örömmel használna - James Bond óta ebben a műfajban is fontosabb a stílus, mint a tartalom. A villa közelmúltban megnyílt, Német egység a Balatonnál című kiállításán mozi is van, titkos ügynök is. De az elegáns kulisszák között a szocialista idegenforgalom kopott forgatási helyszínei elevenednek meg egy rakás élménybeszámoló hátterében.
Nagyon jópofa, hogy a kertben piros-fehér-zöld szalaggal összekötött Trabant és Mercedes áll, az viszont inkább hátborzongató, hogy a látogató lakkozott padlós, decens olajképekkel díszített kastélymúzeumi termeken át jut a napfényes sötétségbe, hogy a filmvászonként szolgáló fehér oszlopok előtt helyet foglalva hallgassa végig nyolc, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években a Balatonnál nyaraló kelet-német turista, valamint egy Magyarországon tevékenykedő Stasi-ügynök élményeit.
Már a maga idejében is evidenciának tűnt, hogy a Balaton nem csak természeti adottságai miatt vált a németek vonzó idegenforgalmi célpontjává. Évtizedeken át a szétszakított családok legkellemesebb találkahelye volt, ahol akár két hetet is eltölthettek közösen - az ilyesmi Németországban akkoriban elképzelhetetlen lett volna. E groteszk turizmus felidézése Can Togay János, a berlini Collegium Hungaricum (CHB) igazgatójának nevéhez fűződik: az intézet két éve indította a kor tanúihoz intézett felhívásokkal és német, illetve magyar levéltári kutatásokkal a Német egység a Balatonnál projektet. A felhívásra hetvenen jelentkeztek amatőr filmekkel és fotókkal, végül harminchárom interjú készült - ezekből az anyagokból készített Forgács Péter és Hámos Gusztáv körülbelül 20 perces "sorsetűdöket"; Cottbus, Dortmund és Berlin után Balatonfüreden is e "kinematográfiai installáció" jelenti a kiállítást, melynek legnagyobb tanulsága, hogy húsz év után végre leszámolhatunk egy emlékeinkben élő előítélettel, s közelebb kerül mindaz, amit eddig a Honecker-szandálos, nyeles fésűs lúzer képe elhomályosított.
Miközben azt látjuk, hogy egy szőke lány üvegből issza a Törley pezsgőt, majd az üres flaskát gondosan elhelyezi a szemetesben, Christoph Lohse a magyarok vendégszeretetét emlegetve kijelenti, hogy amikor 1964-ben először itt járt, Magyarország - nemcsak "nyíltságával", de árubőségével (!) is - a Nyugatot testesítette meg. A férfi mosollyal az arcán emlékszik rá, hogy mennyire "szórakoztatta" nyugatnémet ismerőseit, ha suttogóra vette, amikor a politika került szóba. A szenvedély akkor sem ragadja el, amikor feleleveníti, hogy miután odahaza találkozhatott nyugatnémet hozzátartozójával, s ajándékokat fogadott el tőle, a hétköznapi epizód a rokon kiebrudalásával, az ajándékok elkobzásával, valamint többórás kihallgatással ért véget. Persze kellett ehhez, hogy a történet boldog véget érjen: Lohse kamasz fia 1989 nyarán különösebb nehézségek nélkül lépett le Magyarországról, a családi találkozóra pedig nem kellett hosszú éveket várni. Nem úgy, mint Lutz Hildischnek, akit apjától szakítottak el, miután 1961-ben megépült a fal. Legközelebb Tihanyban látták egymást 1969-ben, az NSZK-ba pedig csak 1982-ben mehetett ki: "jó magaviselete" mellett kellett ehhez az is, hogy apja "kerek évfordulót" ünnepeljen. De a happy end itt sem maradt el: Hildisch fia 1989 szeptemberében érettségizett, szinte a bankettről utazhatott nagyapjához. "Bezárult a generációs kör" - mondja mosolyogva a férfi.
Ulrich Grunert viszont azon mosolyog, hogy mivel 1965-ben egy párthatározat nyomán betiltották a beatzenét az NDK-ban, csupán egyetlen keletnémet sajtótermék létezik, melynek címlapját a Beatles díszíti: egy barkácsmagazin, ami a betiltást megelőző hetekben jelent meg. "Igaz, hogy a Beatlest erősen kritizálták, viszont egy műszaki rajzon bemutatták, hogyan kell elektromos gitárt készíteni". Grunert nem az NSZK-s rokonok, hanem az Illés és más hazai együttesek miatt járt Magyarországra több mint tíz éven át. Rainer Liebold sem találkozókra jött Trabantjával és a hozzá tartozó utánfutó-sátorral rendszeresen a Balatonhoz. ' valóban sírva fakad, de nem a sérelmek miatt, hanem mert a fiatalságára emlékezik. Carola Schacht viszont inkább megerősödött attól, hogy míg Rainer és a többiek a Balatonnál nyaraltak, ő két és fél évet kapott pusztán azért, mert arról ábrándozott (konkrét lépéseket azonban nem tett!), hogy milyen jó lenne Firenzében élni, és ezt nem tudta magában tartani.
A nyolc portrét egy kilencedik, az ügynök dr. G. vallomása egészíti ki, aki a módszerek ismertetése után egyszerűen perverz titkosszolgálatnak nevezi a Stasit. "Nem osztályoztuk, csupán gyűjtöttük az adatokat. Teljesen értelmetlen dolgokat is."
"Csak hizlalták"
A Stasi "perverzitását" Slachta Kriszta történész is megerősíti, aki a Német egység a Balatonnál levéltári kutatásait végezte. "Minden adatot gondosan összegyűjtöttek, és csak hizlalták a dossziékat. Sokakat megdöbbentett, hogy első kihallgatásukon olyan dolgokat is a fejükre olvastak, ami évtizedekkel korábban történt." Így akár olyasmi is előfordulhatott, hogy a keletnémet letartóztatottól 1983-ban kérdezték csak meg, hogy 1971. július 12-én reggel nyolckor a balatonlellei közért előtt miről beszélgetett egy müncheni rendszámú Ford Taunus tulajdonosával. "A Stasinak kirendeltségei voltak a Balaton partján, folyamatos megfigyelés alatt tartották a turistákat, de ők csak annyit tehettek, hogy értesítették magyar kollégáikat. Az NDK rendszere, így a Stasi tevékenysége is alapvetően a bizalmatlanságra épült, voltaképpen az összes állampolgárról azt feltételezték, hogy Nyugatra akar szökni. Akkoriban a Magyarország és az NDK között 1957-ben aláírt jogsegélyegyezmény volt érvényben, melynek alapján akkor lehetett kiadni valakit, ha olyasmit követett el, ami mindkét országban bűncselekménynek minősült. A tiltott határátlépés ilyen volt, a Stasi-kirendeltség vezetője, akihez befutottak a 'nyaraló ügynökök' jelentései, elsősorban az efféle szándék gyanúját jelezte a magyar hatóságnak. Csakhogy egyre több keletnémet turista látogatott Magyarországra, a magyar titkosszolgálat pedig egy idő után képtelen volt teljesíteni a Stasi kéréseit, és ez sokszor okozott feszültséget a két szervezet között" - mondta a történész, aki az élménybeszámolók kulisszái mögé tekintve egy rakás, ma már tragikomikusnak tűnő - akkoriban azonban véresen komolyan vett - adatra is bukkant, egyebek mellett magyar és német titkosszolgálati jelentésekre. "Marc Aurelius" Stasi-ügynök például a következőt jelentette 1988-ban: "10.09-kor az építésvezető és fia leadják az üres üvegeket a Mini-ABC-ben, és üres szatyrokkal jönnek vissza. 10.20-kor az 'Audi' sofőr, az építésvezető és annak fia beszállnak az 'Audiba' és Balatonföldvár központja felé hajtanak. 10.25-kor követi őket a 'Peugeot' a hozzá tartozó házaspárral. Egyik személycsoport sem vitt magával szatyrokat vagy táskákat, sem fürdőfelszerelést, így nem számolhatunk hosszabb távolléttel." "Löwe" ügynök meg ezt: "Hétfőn, 1988. 8. 1-jén 8 órától folytattam a tárgy (=célszemély) megfigyelését a Fonyód-Bélatelepi/MNK campingben. 8.30 körül a három személy, a tárgy, az élettárs és a gyerek elfogyasztották a reggelijüket a 'Camptourist' előtt. 9.30 körül a reggelit befejezték, és a gyerek előbb vizet hozott, majd más gyerekekkel játszott a főúton."
Igazán sajnáljuk, hogy Slachta "találatai" a kiállításon csupán egy számítógép monitorján olvashatók, igen rossz minőségben, kommentár nélkül, és az sem a legszerencsésebb, hogy a teljességre törekvő vendégnek legalább három órát kell a kiállítóhelyiségben tartózkodnia, ha az összes filmet végig akarja nézni. Minden bizonnyal javára vált volna az egyébként kétségkívül hatásos installációnak, ha alaposabb történeti hátteret biztosítanak neki.
Vaszary Villa, Balatonfüred. Megtekinthető: 2011. június 26-ig
