Emlékszünk például egy Donka nevű bíróra, aki játékvezetés közben effektíve az ellenfélnek szurkolt, 0:0-nál "na, lődd már be, bazeg" kiáltással biztatta az (azóta magasabb osztályokban játszó) KSC bénázó középcsatárát. A középcsatár nem lőtte be, és Donka, aki nyilvánvalóan nem volt híján némi dramaturgiai érzéknek, sőt, eleganciának, végül a 89. percben ítélt meg egy jogtalan tizenegyest; evvel lett 1:0, és, ha nem csal az emlékezetem, evvel jutott fel a KSC.

Mindez a blasz háromban, azaz a Budapesti Labdarúgó Szövetség III. osztályában zajló bajnoki találkozón történt, három, talán négy évvel ezelőtt, e sorok írójának aktív sportpályafutása idején; a bírónak - állítólag - azért volt fontos a KSC feljutása, mert az asszony működtette a pálya melletti büfét, márpedig a magasabb osztály magasabb színvonalat jelent, a magasabb színvonal több nézőt, a több néző pedig több nagyfröccsöt. És Donka nem az egyetlen színfoltja (volt?) a blaszban eltöltött éveknek! A nagy jellemek és a sunyi rugdosódók az ellenfél soraiban, a bonyolult viszonyrendszer a csapaton belül; a részvétel, hogy beleilleszkedni, funkcionálni valamiben; az együtt átélt traumák (egy 0:11, zuhogó esőben, a MAFC ellen, például); és a környezet, amiben a bajnokságok zajlanak; a Gamma olajos salakja, amit napokig nem lehet kimosni a horzsolásos sebekből, a partvonal felrajzolására szolgáló mészporos talicska, amelynek kacskaringóit a pályagondnokban dolgozó szesz diktálja, az örökös széngázszag a Duna Cipő öltözőiben; és a BLSZ idős, társadalmi munkás ügyintézői, akik még Orthot is látták, és "mi az, hogy hasba rúgod a játékvezetőt, fiam, én ´38-ban még vigyázzba álltam a bíró előtt, és engedélyt kértem, örök életedre eltiltalak, baszki", és persze, főként és mindenekelőtt, a játék; a gyep, ahogy az ember viszi felfelé a labdát, és körbenéz, és akkor tényleg ő a maldini. Szóval: nagypályán focizni.

A magyar labdarúgás alsó régiójába a BLSZ, illetve a megyei labdarúgó-szövetségek által üzemeltetett bajnokságok tartoznak. Erőlködnünk sem kell nagyon, hogy a működő civil társadalom modelljének tekintsük az amatőr (szakszerűbben: szabadidős) futballt. (Hogy mennyire amatőr ez a futball, arról később még lesz szó.) A BLSZ feladata pontosan az, ami - elvben - az MLSZ-é: a bajnokságok lebonyolítása (a sorsolás, a játékvezető-küldés, a fegyelmi ügyek) és a válogatott(ak) fenntartása. Mint a Narancs Fa Sándortól, a BLSZ ügyvezető elnökétől megtudta, a budapesti szövetség 19 000 játékost tart nyilván, ebből 15 000-re tehető az aktívan sportolók száma, a serdülő hattól az ifiken és az öregfiúk százcsapatos mezőnyén át a BLSZ felnőtt első osztályáig (ami fölött már az NB III hósipkás csúcsai húzódnak). Ezt az irdatlanul soknak mondható sporttársat a BLSZ hatfős fizetett apparátusa mozgatja, meg társadalmi munkában a szövetség körül sertepertélő öregek (például a "beírók", akik, számítógépes rendszer ide vagy oda, még mindig kézzel vezetik rá keddenként a hétvégi eredményeket hatalmas árkusokra). A szövetség némi fővárosi önkormányzati támogatásból és az úgynevezett játékosengedélyekből, illetve a nevezési díjakból befolyó összegekből és apró baráti kölcsönökből, elsejéig, tartja fenn magát, az MLSZ-től függetlenül.

Az elmúlt években sorra szűntek meg egykor BLSZ-ben játszó csapatok, leginkább azok, amelyeket egy-egy vállalat tartott fenn. Ennek ellenére még a budapesti harmadosztályban, azaz a magyar labdarúgás hatodik vonalában (ez alatt már csak egy van) is akad csapat, amelyik szerény meccspénzt tud fizetni a játékosainak (és van ilyesmire példa a megyei kettőben is). Egy- és ötezer forint körüli összegekről van szó fejenként, amit szponzorok adnak össze, kft-k, a futballt szerető nouveau rich-ek vagy olyan cégek, amelyeknek megéri reklámozni ezen a szinten (a Nemzeti Sportban például hetente megjelenik a csapat neve; "még mindig óriási értéke van ennek a rossz magyar labdarúgásnak", állítja Fa Sándor); vidéken gyakran előfordul, hogy a helyi kocsmáros "dob fel ötven rongyot a fiúknak". Megélni ebből persze nem lehet, de még mindig jobb, mint egy másodállás, és otthon sem hörög az asszony, ha pénz áll a házhoz, nem kell a vasárnapi rántott húst a földhöz vágni, hogy "már a focit is elvetted tőlem, szemétláda". Van, ahol a helyi önkormányzat csönget egymilliót az éves működésre, de ez is tiszta ügy: ha a falu fölösleges luxusnak tartja a futballt, a polgármestert nem választják újra. A rendszer tehát működik, van benne egy kis pénz is, pont annyi, amennyi kell; a dolgozók testedzenek, adott esetben külföldre utaznak, Szlovákiába mondjuk, vagy Olaszba, vendégjátékra egy ugyanolyan kiscsapathoz, bérelt busszal, együtt a családdal, aztán azok jönnek ide, és az idény végén bankett van, amikor mindenki megint együtt lehet; és ez így helyes.

Hogy működőképes is marad-e ez a dolog vagy sem, kérdés. Ahhoz, hogy futballozni lehessen, mindenekelőtt pályára van szükség. A budapesti "kiscsapatok" pályáinak tulajdonjoga pont annyira zavaros, mint minden, a tulajdonlással kapcsolatos kérdés ebben az országban. A bezárás és/vagy privatizálás előtt/után tartó vállalatok számára a céghez tartozó futballpálya több tízmilliós érték, hiszen a telekre építkezni lehet: ehhez képest kit érdekel, hogy heti néhány alkalommal pár elmeháborodott épp ott akar rohangászni? Rohangásszanak az erdőben vagy a spájzban. A sporttörvény tervezete ugyan tartalmaz egy olyan kitételt, amelynek értelmében az új tulajdonosnak 15 évig eredeti funkciójában kell működtetnie a sportpályát, ám ez a rendelkezés könnyen kijátszható. Fa Sándor szerint a pályákat a kerületi önkormányzatoknak kellene megvenniük, ez jelenthetne garanciát a fennmaradásukra. De akár így lesz, akár magánkézbe kerülnek, arra már most fel kell készülnünk, hogy egyszer, nem is olyan soká, a szabadidősportból Magyarországon is jól menő üzlet lesz, és az, aki focizni akar, vagy azt akarja, hogy a gyereke focizzon, fizetni fog.

- vadak -