Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. július 4-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Borvendég Zsuzsanna sokakat meglepett azzal, hogy februárban elvállalta a jelöltséget a Mi Hazánk (MH) EP-képviselői listáján, mégpedig a harmadik helyet két olyan MH-politikus mögött (Toroczkai László, Dúró Dóra), akik deklaráltan nem akartak Brüsszelbe menni. Mivel az MH táborát kevésbé erodálta Magyar Péter felbukkanása, a párt június 9-i EP-választási eredménye (több mint 306 ezer szavazat, 6,71 százalék) rögtön az Európai Parlamentbe röpítette a pártba amúgy belépni nem kívánó történészt.
Belépése a politikai térbe s határozott pártválasztása meglepte (forrásaink szerint egyenesen megdöbbentette) a tavaly óta Kásler Miklós volt miniszter irányította Magyarságkutató Intézet vezetőit, munkatársait, közvetlen feletteseit. Annak ellenére is, hogy Borvendég, főleg a Magyarságkutató élén tavaly bekövetkezett vezetőségváltás nyomán, élesen kritizálta az intézetben történteket, a vezetőket, és észrevételeit alkalmanként nem habozott felettesei tudomására hozni. De csak azt követően mondott fel a Magyarságkutatónál, hogy hivatalosan is az MH jelöltjévé vált (jelenleg még a felmondási idejét tölti).
A történész valóságos véleményvezér a jobboldali nyilvánosságban. Tipikusan olyan felületeken, újságokban és kommunikációs csatornákon nyilvánult meg, amelyeket jó alappal a NER-hez kapcsolhat a közvélemény. Borvendég évek óta büszkén emlegette nyilatkozataiban, hogy fittyet hány az „akadémiai”, a „céhes” történetírás normáira, és hogy inkább az „értékközpontú”, elkötelezett jobboldali történetírás híve, amitől mi sem állhat távolabb, mint az elfogulatlanság. Könyveinek, cikkeinek, írásainak kirohanásai, tendenciózus megállapításai rendre remekül beleillettek a Fidesz által erőltetett, részben emlékezetpolitikai meghatározottságú, de leginkább kommunikációs természetű narratívába.
Valószínűleg nem érhet annál nagyobb megtiszteltetés egy jobboldali véleményvezért, mint hogy Orbán Viktor többször személyesen is ajánlotta kormánytagok és fideszes politikusok figyelmébe Borvendég Zsuzsanna talán legnagyobb hatású művét, Az „impexek” kora című könyvét. Ezek szerint a miniszterelnök egy időben őszintén lelkesedett a külkereskedelmi fedőcégek segítségével, titkosszolgálati iniciatívák alapján működtetett, egyéni és szervezeti korrupció által hajtott pénzszivattyúról szóló kötetért, amelyet a 20. századi nagy gazdasági-politikai folyamatok átfogó magyarázatának tartott. Hozzátehetjük: ha így volt, az nem volt véletlen, elvégre
a Borvendég vázolta narratíva tökéletesen illeszkedett a Tellér Gyula-féle „megalvadt struktúrákról” szóló „elmélettől” a Bogár László nagyobb ívű, komplex konteóiig terjedő teoretikus mezőbe, amely máig meghatározza a NER-jobboldal világképét.
Bogarat ültettek
Pedig Borvendég pályafutása kezdetben még nem vetítette előre a későbbi fordulatot. Az 1974-ben Tatabányán született, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi, majd Jog- és Államtudományi Karán végzett kutató a Történeti Hivatalban, majd egy gyermekneveléssel töltött évtizednyi kihagyás után annak jogutódjában, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában kapott állást, ahonnan 2019-ben távozott a Magyarságkutató Intézetbe. Palasik Máriával közösen jegyzett, 2015-ös könyvükben (Vadhajtások) a sztálini természetátalakítási terv magyarországi adaptációjának hajmeresztő, néhol abszurd, fekete humorba hajló történetét írták meg – e tanulságos kötet máig haszonnal forgatható. Borvendég ezzel párhuzamosan jelentette meg a Nemzetközi Újságíró Szervezet késő Kádár-kori magyarországi működéséről szóló, későbbi munkáit sokkal inkább megelőlegező könyvét (Újságírásnak álcázva), de az igazi sikert a 2017-es, már említett Az „impexek” kora hozta el számára. Azóta futószalagon készültek munkái (a teljesség igénye nélkül: A Cég megnyertjei – a megnyertek cégei, 2018; A hálózat pénze, 2020; Mesés kémjátszmák, 2020, A hálózat emberei, 2022), amelyek az eladások szintjén is megfogható népszerűséget eredményeztek. Ehhez járult idővel a mind több szereplés a közszolgálati tévében, önálló publicisztika rovat a PestiSrácok.hu felületén, rendszeres megjelenés a Magyar Nemzetben, és megannyi népszerűsítő előadás országszerte.
Csak éppen a szűken vett szakma nagyrabecsülését nem sikerült kivívnia; történész, társadalomkutató kollégái ugyanis nem fukarkodtak a bírálattal, majd idővel – látva, hogy Borvendég ambíciói egyre messzebbre visznek a szakma decensebb vonulatától és a szakmai követelményektől – jeges hallgatással fogadták újabb köteteit. Pedig Borvendég látszólag imponáló forrásanyagból dolgozott, s kezdetben úgy is tűnhetett, mintha legalábbis a belügyi, katonai titkosszolgálati források feldolgozásában, elemzésében úttörő munkát végzett volna.
Borvendég legfontosabb megállapítása szerint a nyugati gazdasághoz egyre nyíltabban és intenzívebben kapcsolódó Kádár-kori gazdaság számára a külkereskedelmi célokra létrehozott állami monopolvállalatok (az „impexek”) jelentették a köldökzsinórt. Márpedig ezek működtetése, részben a külkereskedővé avanzsált volt titkosszolgák révén, összefonódott a kommunista titkosszolgálatokkal. A Nyugaton létrehozott vegyesvállalatokat a kommunista rendszer gyakran fedett titkosszolgálati akciókra használta, továbbá komoly szerepük volt a keleti tömb elől elzárt nyugati technológiák, az ún. Cocom-listás innovációk beszerzésében. Eközben a többszörösen titkosszolgálati bekötöttségű cégvezetők súlyos és sokszor feltáratlanul maradt visszaélések során komoly vagyonokat szerveztek ki külföldi (offshore) számlákra, jelentősen károsítva ezzel a magyar gazdaságot – és e ponton aztán a szerző idővel mind merészebb hipotéziseket engedett meg magának.
Borvendég kétségtelen érdeme volt, hogy először ismerte fel az úgynevezett napi operatív információs jelentések fontosságát a téma kutatásában, így jelentős állambiztonsági forráscsoportokat, ha nem is ő látott, de ő elemzett először.
A könyvét kritizáló recenzensek szerint azonban sajátos írói módszere miatt rendszeresen túllépett e források nyújtotta elemzési kereteken: többet látott bele a sztorikba, mint amit a dokumentumok értelmezése megengedett. Laki Mihály közgazdász a Külgazdaság című folyóiratban 2018-ban közölt recenziójában nem parentálta el egyértelműen a szerzőt, de érzékeltette, hogy pusztán titkosszolgálati forrásokból (ezek közül ráadásul csak a belügyi, „polgári” titkosszolgálatok jelentései állnak többnyire rendelkezésre) nem lehet rekonstruálni e cégek működését. Könyvében Borvendég nem használta fel sem a külkereskedelmi vállalatok működését vizsgáló korabeli terepkutatók munkáit, az ebből készült esettanulmányokat, sem az akkoriban készült, az 1956-os Intézet Oral History Archívumában őrzött interjúkat. Laki azt is felrótta, hogy Borvendég többnyire nem idézi, hanem elmeséli forrásanyagát. E mesélés közben gyakran nem bizonyít, hanem csak valószínűsít dolgokat („feltehetően”, „bizonyára”, „valószínűleg”), majd a korábban csak valószínűsített dolgokra utóbb már tényként hivatkozik.
Stefano Bottoni történész 2018-ban a Múltunkban közölt recenziójában egyrészt rávilágított arra, hogy a kötet lapjairól áradó, sokak számára irritáló „zsidózásnak” tűnő narráció az állambiztonság szakzsargonjának és előítéleteinek reflexió nélküli átvételéből fakad. Korrekció céljából ő is a mélyinterjúk és a személyes dokumentumok használatát javasolta a szerzőnek (leginkább hiába), no és kevesebb moralizálást – mert „könyvét ma inkább úgy olvassuk, mint egy krimit, amelyben (túl) könnyen azonosulunk a kapzsi és erkölcstelen külkereskedőkre vadászó derék rendőreinkkel”.
A legpozitívabban az Átlátszó által 2018-ban megszólaltatott Kenedi János látta Borvendég munkáját. Szerinte a könyv hiánypótló módon elemzi a belügy és a honvédség elhárító, hírszerző részlegének (MNVK-2) rivalizálását. Kenedi megértőbb a szereplők zsidó hátterének sűrű emlegetésével és a könyvben sokasodó „vörös farkakkal”, a jelenlegi kurzus szája íze szerinti sűrű kiszólásokkal is. A történészek viszont többnyire nem ennyire megengedők: megkérdezett egykori intézeti kollégái értelmezésében Borvendég könyveiben nem egy-egy meggyőző elemzés végére biggyesztett vörös farkakról van szó – munkái az első oldalaktól kezdve sugallnak egy a kutatási anyag által már alá nem támasztott, de az uralkodó NER-diskurzusba remekül illeszkedő, kellő indulattal elővezetett narratívát.
Intézetből Brüsszelbe
Borvendég 2019-ben lépett ki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárától, és lett a Magyarságkutató Intézet munkatársa – forrásaink értékelései megegyeznek abban, hogy egyik munkahelyén sem ápolt éppen meghitt (de akárcsak korrekt) munkatársi viszonyt kollégáival. 2019-re már 16 részt ért meg a Magyar Idők mellékletében, a Lugasban futó történelmi cikksorozata (A kádári Magyarország titkos élete), amelyben nem fukarkodott az aktuálpolitikai kiszólásokkal, például szó esett Soros György és a „globalista” pénzhatalmi elit uralmi kísérleteiről; ami furán hangzott egy elvben független kutatóhely munkatársától. Ekkortájt került munkakapcsolatba a rendszer korábbi kultúrharcosával, a ma már ugyancsak a Mi Hazánkhoz sodródott Szakács Árpáddal, akinek Kárpátia Stúdió nevű kiadója adta ki Borvendég munkáit is. Szakács az állami intézményvezetőket kipécéző fulmináns pamfletjeiről, no és a szabadkőműves hálózatokat átkozó, szélsőséges hangvételű „vitacikkeiről” híresült el. E sajátos diskurzusban 2020-ban maga Borvendég is Szakács védelmére kelt, miközben a saját munkásságát a Barabási Albert-László által kiötölt skálafüggetlen hálózatelemzés módszereit és megközelítését úttörő módon alkalmazó innovációként határozta meg. Magyarázata szerint ezzel korszerűbb módszertant is követ, mint céhbeli történész kritikusai.
Tavaly a Magyarságkutatóban az addigi vezető, Horváth-Lugossy Gábor – Szakács Árpád korábbi harcostársa és társasházkezelő cégtársa –, valamint annak szinte összes kádere áldozatul esett Kásler főigazgató tisztogatásának; kollégái szerint így is csak idő kérdése volt, mikor lép tovább Borvendég is, aki idejének igen kis részét szentelte munkahelyének. Ottani volt kollégái közül nem csupán az ő útja vezetett a Mi Hazánkhoz. Raffay Ernő előbb a Magyarságkutatóban volt a főigazgató tudományos tanácsadója, mostanában meg éppen az MH elnöke mellett tölti be ezt a posztot. Amíg a Magyarságkutatónál volt, egy ideig ő vezette a Trianon Munkacsoportot, ahová Borvendég is átkérte magát – néhány hónappal a tényleges távozása előtt.
Annyi biztos, hogy bár Borvendég a „hivatalos” NER-jobboldalon afféle sztártörténésznek számított, sőt a könyvírás számára alighanem üzletileg is sikeresnek bizonyult, mégsem volt elégedett a pozíciójával, és ennek többször, mások előtt is hangot adott. Sokáig a Fidesz holdudvarába tartozóként számoltak vele, egészen idén februárig – de a NER-t a kampányban is csak szőrmentén kritizálta. Leginkább a szabad vitákat hiányolta a jobboldali világból, no meg azt, hogy a kormány emberei miért nem lépnek fel tettekben is az ukránok támogatása ellen. Annál lelkesebben kelt ki (megint csak a NER narratívájával egybevágó módon) a Tisza Párt és annak vezetője ellen: III/II-es besúgó volt Magyar Péter pártjának alelnöke címmel tartott sajtótájékoztatót Novák Előd oldalán a képviselői irodaház előtt; a Deák Boldizsárról – a Magyar Péter érkezése előtti marginális párt alelnökéről – szóló információ alapja egy Magyar Nemzet-cikk volt, nem a saját kutatása.
Azért lélekben készült az új feladatra is: „Európai parlamenti képviselőként éppen az egyik olyan hálózati rendszer kellős közepébe kerülhetek,
ahol közvetlen módon, szemtől szemben lesz lehetőségem küzdeni azon erőkkel, amelyek a nemzeti önrendelkezésre, az oly nehezen kivívott szabadságunkra, hagyományos értékeinkre törnek”
– fogalmazta meg krédóját Facebook-oldalán.
Az Ultrahangnak adott interjúban azt is elárulta, hogy EP-képviselőként kulturális területen szeretne érvényesülni, mert fel kívánja venni a harcot a woke, a cancel culture és az LMBTQ-jelenségek ellen. Ez megint csak szóról szóra a NER programja. Borvendég több létező, illetve hipotetikus radikális jobboldali formációt is felsorolt, ahová esetleg beülhet az MH egyetlen EP-képviselőjeként, kizáró oknak „csupán” azt tartotta, ha ugyanott helyezkedne el a Fidesz vagy valamelyik „szélsőségesen” magyarellenes román párt. Lapzártánkig azonban erről semmi konkrétumot nem tudni.
