Az, ami bekövetkezett, a legvadabb munkáspárti álmokat is felülmúlja. A 179 képviselőnyi parlamenti többséghez hasonlót keveset látott Nagy-Britannia modern történelme (az eredményekről lásd keretes anyagunkat). A Munkáspárt vezetői és stratégái még a választások éjszakáján is szolid 40-50 főben gondolkodtak, annyiban, amennyivel még biztonságosan el lehet kormányozni az országot. Amikor Tony Blair közép-angliai választókerületéből, Sedgefieldből éjfél után London felé autózott, és valamelyik szárnysegédjének pagerén sorra érkeztek be a hírek a legbiztosabbnak tűnő tory választókerületek elestéről, a Labour vezetője állítólag azt hitte, ízetlen tréfáról van szó csupán. De nem. Hajnali 3 óra 13 perckor bejelentették, hogy a Munkáspárt megszerezte a 330. mandátumát is: ebben a pillanatban lett meg az a többség, amelynek birtokában a New Labour egészen bizonyosan kormányt alakíthat. A Piccadilly Circuson ekkor kigyulladt az óriás neonreklám: Labour Victory! Nem sokkal ezután Nagy-Britannia új miniszterelnöke a Royal Festival Hall és hívei előtt arról beszélt, hogy új hajnal köszönt az országra. Miközben tényleg hajnalodott. Ez az "új hajnal"-dolog, ez valami sztenderd lehetett amúgy, amit a Labour PR-stratégái agyaltak ki, mert, a tévében mutatták, majd mindegyik győztes munkáspárti jelölt evvel kezdte a beszédét. Elég röhejesen hangzott a kábé hetvenedik "új hajnal" május másodikán hajnalban. Mégis, sokan sírtak.
Európa bosszút áll
Arról, hogy mikor és miért indult hosszú útjára az a vödör szén, amely most a konzervatív párt és személyesen John Major volt miniszterelnök fején landolt, megoszlanak a vélemények. Charles Moore, a Daily Telegraph című őskonzervatív napilap - a helyi Új Mao, mondhatnánk, ha nem lenne az állítás nyilvánvaló blaszfémia és a brit demokrácia oktalan megalázása - vezető szerkesztője szerint 1992. szeptember 17-én, amikor Nagy-Britanniát kinyomták az Exchange Rate Mechanismből, és ezzel minden, amit John Major az európai integráció és a brit gazdaság fellendülésének összefüggéséről mondott, hiteltelenné vált. Az ERM-ből való kényszerű távozás munkahelyek ezreibe került, ráadásul utána bebizonyosodott, hogy sokkal gazdagabbak vagyunk kívüle, mint benne, állítja Moore, akinek arcán három nappal a választások előtt egyébként az őszinte rettegés, mi több, a pánik jegyeit véltük felfedezni. De ha már itt tartunk, a szerkesztő, az euroszkeptikusnak nevezett politikai irányzat egyik sajtócápája az eredendő bűnt még régebbre datálja, egészen pontosan akkorra, amikor Nagy-Britannia aláírta a maastrichti szerződést, és ez az egész cécó Európával veszélyes fordulatot vett. És bár Nagy-Britannia kormányfőjét ekkor még Margaret Thatchernek hívták, ez a konzervatívok Európa-ellenes szárnyát, köztük a Daily Telegraphot mit sem zavarta abban, hogy aktívan utálják Tha-tcher utódját, John Majort. A Daily Telegraph például érezhető kéjjel számolt be valamikor a kampány utolsó két hetében arról, hogy 231 tory képviselő tett nyilatkozatot: soha, semmilyen körülmények között nem támogatják Nagy-Britannia csatlakozását a közös európai valutához - miközben Major még mindig a "várjunk, és majd meglátjuk" politikáját hirdette. (A 231 képviselő egyébként a nyilatkozatért cserébe szerény anyagi támogatásban részesült egy Sykes nevű milliomostól - ha valakit érdekel, 300 fontért már lehetett tory képviselőt kapni, bár a kiárusítás egyelőre véget ért.) Persze lehet, a zsigeri utálat nemcsak Major Európa-politikájának, hanem személyének is szólt. A volt miniszterelnök, akit otthon nyugodt szívvel lehetett fikázni a volt Jugoszlávia ügyében elkövetett bűnös mulasztásai meg úgy általában, a Ká-Európával szembeni tartózkodás miatt, az itteni pályán egészen másképp fest. A London egyik legrosszhírűbb negyedében, Brixtonban akut szegénységben felnőtt, szerény származású self-made-man, aki 16 éves korában befejezte iskolai tanulmányait, hogy aztán leleményességének és szívósságának köszönhetően épp abban a pártban csináljon karriert, ahová elvben a legkevésbé való lett volna; ráadásul úgy, hogy egy nyilvánvalóan túl nagy kabátot kellett magára öltenie 1990-ben (a Margaret Thatcherét), miközben a párt mögött álló társadalmi osztályok szószólói titkon és kevésbé titkon parvenünek, politikai értelemben pedig majdnem árulónak gondolják - ez a pálya óhatatlanul némi tiszteletet ébreszt a szürke kis ember iránt. Akit legalább annyira a saját pártja csinált ki, mint az ellenzék.
A Királyság sorsa
A pánik tehát, ami a torykat hatalmába kerítette, éppúgy szól a múltnak (hogyan engedhettük ezt?), mint a jövőnek. Mi lesz a párttal most? És mi lesz velem? És mi lesz az Egyesült Királysággal? Mert ami miatt a toryk az elmúlt három hétben nagyon aggódni bírtak, az az Egyesült Királyság sorsa volt.
Merthogy egyrészt Európa, és a brüsszeli hivatalnokok, és a szuverenitás, és a brit parlament virtuális megszűnése, és a font megszűnése - a tory euroszkeptikusok úgy gondolták, hogy ha ezt a kártyát kirázzák a kabátujjukból, az euroszkeptikusnak gondolt brit közvélemény az utolsó pillanatban még meggondolja magát, és rájuk szavaz. A másik, amivel a választókat ijesztgetni akarták, az Egyesült Királyság belső széthullása volt. A Munkáspárt korábban a brit alkotmányos berendezkedés komoly reformját helyezte kilátásba, aminek egyik fontos eleme a helyi önkormányzatok megerősítése, a regionalizáció, valamint a skót és a walesi parlament létrehozása lenne. A konzervatív választási retorikában így a Munkáspárt ama erőként jelent meg, amelyik egyrészt kiszolgáltatja Nagy-Britanniát a jövendő föderális Európának, másrészt belülről szétbomlasztja az országot. Ám ez csak az utolsó két hétben történt így, nagyrészt annak köszönhetően, hogy a konzervatív vezetők egy része és maga John Major sem hitt ebben a sok sületlenségben. A konzervatív párt megosztottsága akkor vált napnál is világosabbá, amikor az Európa-barát volt pénzügyminiszter, Kenneth Clarke hülyeségnek (rubbish) nevezte ezeket a hülyeségeket, és amikor John Major végső kétségbeesésében váratlanul bejelentette, hogy a közös európai valutához való csatlakozás ügyében, ha oda kerül a sor, a konzervatív frakció tagjai úgy szavazhatnak majd, ahogy nekik (és nem a pártvezetésnek) tetszik. A konzervatívok, még mielőtt a gaz Európa tönkretehette volna az Egyesült Királyságot (ami ugyebár régi álma neki: a normannok és a vikingek óta, Napóleonon, majd Hitleren át a Borussia Dortmundig és Jacques Santerig), Európa miatt végleg tönkretették magukat. Mert ne higgyük, hogy csak egy elfuserált PR-operációról van szó. A Konzervatív Párt, a hagyományos angol nacionalizmus pártjának többsége, ha tehetné, most már tényleg hagyná az egész csatlakozást a francba, dacolva mindenfajta racionalitással és választói akarattal. Amivel elsősorban persze magukat büntették volna: angol deszantosok nem szállták volna meg mondjuk Hollandiát akkor sem, ha a toryk győznek, és az EU előbb-utóbb megunja, és kivágja őket a hóra. Viszont az is igaz lehet, hogy a bezárkózó Anglia előbb-utóbb igen kellemetlen hellyé válna az ott lakó nem angolok számára; és hogy a nagyobb skót függetlenség kategorikus tagadása előbb-utóbb egy újabb Ulstert szabadított volna a világra. De május másodika óta már majdnem mindegy, hogy a toryk mit hagynának a francba, és mit nem.
A toryk nem jártak jobban a másik adu ászukkal, a gazdasággal sem. "Britain is booming" - Nagy-Britannia virágzik, hirdették úton-útfélen. Az inflációt 2,5 százalék körülire szorítottuk le, a munkanélküliség rohamosan csökken, a gazdaság növekszik, az általunk privatizált nagyvállalatokban hirtelen rend lett - mi kell még, he? Hogy a választók statisztikát olvassanak, az kellett volna még, meg hogy elhiggyék őket - de a fellendülést túl kevesen érezték a bőrükön is ahhoz, hogy evvel a szöveggel messzire lehessen vitorlázni. A gazdagok gazdagabbak lettek, és a szegények is gazdagabbak lettek - állították a toryk, és ezt a társadalom jelentős hányada (közel harmada, állítják baloldali értelmiségiek), akik egyáltalán nem lettek gazda-gabbak az elmúlt tizennyolc évben, viszont több adót fizettek, és kevesebb lett a munkájuk és a nyugdíjuk, akik önhibájukból vagy önhibájukon kívül, koruk vagy iskolai végzettségük, bőrszínük vagy reménytelen lecsúszottságuk miatt nem tudtak élni az egyéni boldogulás ama lehetőségeivel, amit a thatcherizmus kínált, nyilvánvalóan pofátlan hazugságként könyvelték el.
Az a magas, fekete fiatalember például, aki rongyos, hosszú kabátjában a választás előtti szombat délelőtt Brixtonban, a metrómegálló előtt azt kiabálta, hogy a "lázadás most kezdődik", biztos nem hitte el, hogy ő is gazdagabb lett.
Guns of Brixton
A Clash nevű tánczenekar által is megénekelt Brixton, ha emlékszünk még rá, Dél-Londonnak az a negyede, amelyet jobbára feketék laknak, és ahol 1981-ben és 1985-ben a helyiek autókból és kirakatokból rakott jelzőtüzekkel próbálták felhívni a kormány és a balszerencséjükre arra tévedők figyelmét a romló bűnözési és munkanélküliségi mutatókra. Brixton azóta sem lett nagy barátja a konzervatív kormánynak - épp ezért nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy Vauxhall körzet konzervatív jelöltje (idetartozik Brixton is), egy bizonyos Richard Bacon nevű fiatalember odaálljon "harci taxijával" (Bacons Battle Taxi) a metrómegálló, a Brixton tube elé a sarokra, és a szombat délelőtti bevásárlókat megpróbálja jobb belátásra bírni. Richardnak (aki civilben egy belvárosi PR-cégnél dolgozik, és a magyar lányok, asszonyok feltétlen rajongója) húsz perce van, hogy helyreüsse az elmúlt tizennyolc évet, ennek megfelelően siet is, meg üvölt nagyon, hogy lesz munka, meg hogy mennyire fontos a toryknak oktatás, egészségügy ésatöbbi. A bevásárlók körülállják, és röhögnek rajta: akad néhány kérdező is ("mit csináltatok tizennyolc évig, tessék, egy jót mondjál").
Valahonnan előkerül a körzet liberális demokrata jelöltje, aki történetesen fekete (Keith Kerr, "az ország 50 legmagasabb beosztású fekete menedzsereinek egyike", állítja magáról a szórólapján), és aki most megáll Bacon harci taxija előtt, és röhög ő is, és csak azt kiabálja a megafonján, hogy "ne hallgassatok rá, mert hazudik", meg hogy "minden tory hazudik", meg hogy "Richard Bacon hazudik". Bacon hősies erőfeszítéseket tesz, hogy elmagyarázza a hallgatóságnak, hogy milyen gaz tervei vannak a Munkáspártnak a kamatlábakkal, meg miért lenne rossz az arányos választási rendszer bevezetése: "Nézzük például Izraelt!, tisztán arányos rendszer, és tessék, néhány szélsőséges kis pártocska..." - és bár a járókelők nem biztos, hogy pont Izraelt indultak nézni, az ingyencirkuszt határozottan élvezik. Ekkor kerül elő a hosszú kabátos, aki viszont egyáltalán semmit nem akar nézni, főként Richard Bacont nem, és ezért kitartóan azt üvölti neki az arcába, hogy "fuck off", meg "go away from here", meg "get the fuck out from here". Bacon megpróbál nem venni róla tudomást ("elnézést, de ez a hölgy kérdezett itt valamit, hozzá beszélek"), de a hosszú feka nem hagyja abba, jön valami haverja, az is be van állva, és már ketten üvöltik, hogy takarodj. A mosoly lassan lefagy a körülállók arcáról is, a két feka már a taxi hűtőjét veri. "The riot starts now", adja ki a jelszót szombat délelőtt a magas fekete ember, és a tömegből hirtelen eltűnnek a háziasszonyok. Richardot, becsléseim szerint harminc másodperccel azelőtt, hogy levernék, Keith Kerr végül kimenti a csődületből, és betuszkolja a taxiba: az ifjú tory kettesből indít. A hamuszürkére vált liberális demokrata jelölt aztán csak annyit mond a Narancsnak, hogy Richardnak észre kellett volna vennie magát: túl sokáig maradt.
No, hát ez az.
És kik jönnek utánuk?
Battersea Dél-Londonnak az a negyede, ahol a Munkáspártnak mindenképpen nyernie kell, ha kormányt akar alakítani. 1992-ben a konzervatívok győztek itt, de viszonylag kis többséggel - Battersea ezért most munkáspárti "target seat" lett, vagyis olyan választókerület, amit a Labour kinézett magának. A helyi kampányba nagy energiákat fektet mind a két párt: mindkét tábor vagy tucatnyi önkéntese térképezi fel a terepet hetek óta, járják a házakat, és faggatják az itt lakókat, ki kire szavazott öt éve, és kire akar most, és miért, és győzködik őket erőteljesen. A Labour jelöltje, Martin Linton civilben a Guardian, a középbal napilap újságírója; 1994-ben például adott egy cikket a Népszabadságnak, meséli, amiben a közvélemény-kutatások alapján még a választások előtt megjósolta, hogy az MSZP-nek 210 képviselője lesz a parlamentben, de ezen nem csodálkozunk, mert ebben az országban az az egyik szépség, hogy nagyon sok okos ember foglalkozik nagyon hülye dolgokkal nagyon magas szinten. (A Népszabadság a cikket nem közölte egyébként.) Linton délutánonként maga is útra kel, hogy otthonukban győzze meg a habozó szavazókat. Ilyenkor bekopogtat a mit sem sejtő lakosokhoz, hogy heló, én vagyok az ön munkáspárti jelöltje, kérem, mondja el, mi a baja. Vagy: mit tud a Munkáspárt céljairól? Vagy: tudja-e azt, hogy a toryk meg akarják szüntetni az államilag garantált nyugdíjakat? Vagy: hát nem felháborító, amit a toryk az egészségügyben műveltek? Ellenben, ha ránk szavaz, az biztos, hogy nem kell majd egy műtétre annyit várni. Vagy: én is tory családban nőttem fel, ettől még bárkiből lehet később rendes ember. Vagy: kérem, legalább azt hallgassa meg, hogy... kapd be. Az önkéntesek azokat keresik, akik még nem döntöttek, Linton a tuti munkáspárti szavazókra és a tuti torykra a lehető legkevesebb időt pazarolja (erre külön ember figyel). Az önkéntesek listát vezetnek arról is, hogy ki akar a Munkáspártra szavazni. Ennek a szavazás napján lesz jelentősége: ha valaki közülük mégsem megy el választani, azt az önkéntesek otthonában keresik fel, és figyelmeztetik arra, hogy a pártnak szüksége van rá is. Linton egyik segítője, egy őszes hajú, értelmiségi küllemű férfi négy nappal a választások előtt igen szkeptikus: Battersea-be sokan költöztek be az utóbbi időben, főként Chelsea-ből, a folyó túlpartjáról, és főként gazdag középosztálybeliek. Akik soha nem szavaznának a Labourre. A "grassroot" kampány persze fontos, de igazán csak az országos fordulat segíthet rajtuk. Amiben még mindig nem tudja, hogy bízik-e. De inkább nem, mint igen.
Pedig bízhatott volna. Május elsején Martin Linton öt és fél ezer szavazattal kapott többet, mint konzervatív ellenfele. Fényes győzelem volt: de azon az éjszakán ezen már nem is csodálkozott senki.
Értük hazudtak
A Munkáspártnak tulajdonképpen csak arra kellett vigyáznia, hogy ne rontson el semmit. A közvélemény-kutatások szerint már vagy három éve 15 százalékkal vezetnek: és többé-kevésbé ennyivel is nyertek. A kampány alatt szemmel láthatóan nagyon ügyeltek arra, hogy ne mondjanak semmit: nem mondták, hogy emelnek adót, de nem is zárták ki; nem mondták, hogy elfogadják a közös valutát, de azt sem, hogy nem fogadják el (végül mind a két párt azt ígérte, hogy népszavazást írna ki róla), nem mondták, hogy lesz skót parlament, de azt sem, hogy nem lesz (a Labour népszavazást ígért erről is, igaz, a gondolatot támogatja), és nagyon, nagyon mélyen hallgattak a gazdaságról, aminek talán az lehetett az oka, hogy jobb ötleteik, mint a toryknak, nekik sincsenek vele kapcsolatban. A privatizációt eszükben sincs visszacsinálni, a szabad piacnak nagy barátai. Föderális Európát ők sem akarnak, hazafiak ők is; sőt ők sokkal hazafiabbak lesznek, mint a toryk voltak, ők majd "Európa szívébe viszik be" Nagy-Britanniát: az Egyesült Királyság megint nagyhatalom lesz. A Munkáspárt akart a legjobb Konzervatív Pártnak látszani a környéken, és ez, ha nem is túl rokonszenves, talán érthető. A hagyományos - és kiveszőfélben lévő - szavazóbázisuk, az észak-angliai és skóciai munkásosztály szavazatait így is, úgy is megkapják: ha viszont újakat akartak szerezni, muszáj volt egy kanyart tenniük a középosztály alsó-középső fertálya, Dél- és Közép-Anglia, az egyéni vállalkozók, a small business, sőt a big business felé is. A New Labourről, az Új Munkáspártról a kampány alatt az derült ki, hogy ideológiai osztálypártból sikeresen alakította át magát szavazatmaximáló politikai szervezetté. Miközben, állítják ők, az eredeti értékeik mit sem változtak. Sőt: épp azért van most rájuk szükség, hogy eme eredeti értékeiket - úgy is mint társadalmi szolidaritás és felelősség, az elesettek és a szegények felemelése, egyenlő lehetőségek az oktatásban - szem előtt tartva tompítsák a Thatcher-korszak okozta szociális katasztrófát - magyarázta a Narancsnak Neal Ascherson, az Independent on Sunday publicistája.
És a Munkáspárt eközben ügyesen védekezett és ügyesen támadott. Tony Blair nagyon tudta azt kiabálni a nagygyűlésein, hogy "I love this country! This is a great country! This will be a great country!"; emlékezetes marad továbbá az a munkáspárti reklámfilm, amiben az angol nacionalizmus egyik jelképe, egy buldog kampányol a New Labour mellett. Sikerrel igyekeztek minimalizálni a szakszervezetek jelenlétét az életükben: a toryk hiába próbáltak ütni rajtuk avval, hogy ha egyszer a szakszervezet pénzeli a Labourt (mint ahogy a szakszervezetek valóban több millió fontot költöttek a Munkáspárt kampányára), majd pont nem szólnak bele a gazdaságpolitikába: még annyi hatása sem volt ennek a konzervatív offenzívának, mint amikor 1995 késő őszén Walesa elnök prédikált a "vörös hidráról", melynek Kwasniewski elnökjelölt mögül vigyorog rút pofája. Andrew Puddephatt, a Charter 88 nevű, az alkotmány megreformálásáért küzdő civil szervezet vezetője (lásd interjúnkat) pedig arról számolt be a Narancsnak, hogy a Munkáspárt egyes vezetői (akik közül azelőtt többen is rendszeres résztvevői és támogatói voltak a rendezvényeiknek) nyomatékosan kérték őket: a kampány alatt duguljanak el, és ne nagyon reklámozzák a programjukat. (A Charter 88 egyébként ennek pont az ellenkezőjét csinálta, a rend kedvéért.)
És a New Labour, miközben torysítani igyekezett magát, és Tony Blair a privatizáció során magukat halálra kereső milliomosokkal vigyorgott a kamerák előtt (például Richard Bransonnel, a Virgin cég tulajdonosával), szemérmetlenül és halálos hatékonysággal hazudott az igazi torykról. Például azt, hogy fogyasztási adóval sújtanák az élelmiszereket és a ruházati cikkeket (nem igaz), hogy privatizálnák a nyugdíjalapokat, aminek következtében az idősek elvesztenék a nyugdíjukat (nem igaz), hogy pénzt akarnak elvonni az egészségügytől (nem igaz) és a többi. (A Munkáspárt kampányát és stratégiáját egyébként a Clinton-kampányok veteránjai segítették kidolgozni - és feltehetőleg nem ez volt az utolsó kapcsolat az amerikai demokraták és a New Labour között.) Az Új Munkáspárt kampányán lehet fintorogni: de lehet bízni is abban, hogy a britekért hazudtak, és nem ellenük. Most lett öt, de inkább tíz évük: ahhoz, hogy egy ekkora többség egy ciklus alatt elolvadjon, tényleg nagyon hülyének kellene lenni. Van idő kísérletezni.
Egy este Lambethben
Richard Baconnel a mondott brixtoni eset után a nagy nap éjjelén találkozunk ismét, a lambethi városházán, ott, ahol a két választókerület, Vauxhall és a szomszédos Streatham szavazatait összeszámlálják, majd pedig az eredményeket kihirdetik. A lambethi városháza kosztól megbarnult falú, rosszul megvilágított nagytermében hosszú asztaloknál szorgos kezek bontogatják az urnákat, szortírozzák a szavazólapokat, és tekerik őket ötven darabonként rolnikba: a munkáspártiakat pirosba, a konzervatívokat kékbe, a liberális demokratákra leadottakat sárgába. A rolnikat fatálcákra helyezik, és a fatálcákat egymásra: a magasságukból lehet következtetni arra, hogy melyik jelölt vezet. De Vauxhall és Streatham miatt nem izgul senki: mindkettő stabil munkáspárti körzet, mindig is az volt, hát még most. Annál érdekesebb, ami az ország többi részén történik. A BBC monstre élő adása arról számol be éjjel egy körül, hogy a Munkáspárt már 115 mandátum körül jár, a toryk hétnél. Az első addig tory mandátumot egy Angliába férjezett német nő, Gisela Stuart szerzi meg a Munkáspártnak: az ellene kampányoló konzervatív jelölt arra biztatta a választókat, hogy semmiképpen se szavazzanak egy "Kraut"-ra. Az addig biztosnak tűnő tory körzetekben is tarol a Labour: elesik a konzervatív hadügyminiszter, Michael Portillo, az euroszkeptikus jobboldal titkos reménysége - és mivel nem ju-tott be a parlamentbe, pártbeli karrierjének is vége, öt évre legalábbis. Exeterben az ifjú Ben Bradshaw, a BBC bevallottan homoszexuális volt riportere szarrá-húggyá veri azt a decens konzervatív urat, akinek kampányában a legfontosabb elem a "buzi Ben" szófordulat volt: Bradshaw a köszöntő beszédében azt mondja, hogy ez a választás a bigottság elleni választás volt. Lambethben a hosszú asztalokon már hegyekben állnak a piros rolnik. A BBC riportere a tévében azt kérdezi Portillótól: a bürökpoharat kiitta-e már, vagy még vár vele. Ugyan, Jeremy, feleli Portillo, és mosolyog. A Munkáspárt huszonéves lányokat visz be a parlamentbe. A torykat közben a választók kisöprik Skóciából és Walesből. A nagyvárosokból. A torykból jelentéktelen, vidéki pártocskát csinálnak a választók. Hét volt miniszterüket szavazzák ki a parlamentből. Lefejezik a Konzervatív Pártot. Lambethben a munkáspárti önkéntesek nem hisznek a szemüknek. Aztán amikor mégis, nagyon kiabálnak. A Hale-Boppon biztos nyertetek volna. Hahaha. A liberális demokraták leginkább részegek: éjjel fél kettő után ketten közülük kis időre elhiszik azt a kósza hírt, hogy valahol a skót határ mentén egy bizonyos Mr. Frankenstein nyert (Munkáspárt). A toryk a ruhatári pulton ücsörögnek, cigarettáznak, pedig nem szabad. De nem szól rájuk senki.
Éjjel kettőre nyilvánvalóvá válik, hogy Nagy-Britannia holnaptól újrakezdi a saját történelmét. Aztán a lambethi tanácsházán ünnepélyesen kihirdetik a két megválasztott képviselő nevét. Vauxhallban egy Hooey nevű munkáspárti asszony nyer, Richard Bacont még a liberális demokrata jelölt is megveri háromszáz szavazattal.
Pedig milyen bátor, jó fiú volt.
Éjjel háromkor hazaindulunk. Bacon felajánlja, hogy csatataxiján hazavisz. Nem látszik rajta, hogy különösen megviselte volna a saját veresége. Ezt a helyet a pártközpont már előre leírta: Vauxhallban a toryk csak veszthetnek. De öt év múlva már jobb körzetet fog kapni. A konzervatívoknak most nagy szükségük lesz a fiatal, tehetséges káderekre.
De Richard Bacon aggódik. A volánt csapkodja. "They will fuck it up. They are Socialists." El fogják cseszni. Mert szocialisták.
Pedig nem fogják.
Bojtár B. Endre
(London)
Andrew Puddephatt, a Charter 88 igazgatója
Magyar Narancs: Melyek azok a területek, ahol önök szerint a legsürgősebb lenne a brit alkotmányos rendszeren változtatni?
Andrew Puddephatt: Négy területen tartjuk szükségesnek a változtatásokat. Az első a parlament maga, amelyet meg kell reformálni ahhoz, hogy hatékonyabb legyen mind a törvényhozás folyamata, mind a kormány ellenőrzése. A parlamentet is demokratizálni kell: a Lordok Házát, ahová a tagok örökösödés vagy kinevezés útján jutnak be, el kell törölni, és egy demokratikusan választott második házzal kell helyettesíteni. Másodszor az egyszerű állampolgárok jogait a törvények erejével kell megvédeni. Elsősorban a tudáshoz, az információhoz való jogot tartjuk fontosnak: az információt arról, hogy hogyan kormányoz minket a kormányunk. De törvénnyel kell szavatolni egy sor emberi jogot is, amelyek tiszteletben tartására a távozó kormány a nemzetközi emberi jogok aláírásával ugyan garanciát vállalt, de a hazai jogrendszerünk nem tartalmazza őket. Harmadsorban a Westminsterben koncentrálódó hatalom decentralizálására van szükség. A parlament túlságosan sok döntést tart a saját hatáskörében. Ezeknek a jogköröknek nagy részét delegálni kell, szétteríteni az egész országban: a leendő skót és walesi parlamentnek, az angliai regionális kormányzatoknak. Nagy-Britannia nagyon sokszínű ország: különböző nemzetek és különböző kultúrák, különböző régiók hazája. És ennek tükröződnie kell a politikában is. Negyedszer pedig úgy véljük, hogy felül kell vizsgálnunk és lehetőség szerint meg kell változtatnunk a választási rendszerünket. A jelenlegi ugyanis nem garantál olyan parlamentet, amely teljes mértékben reprezentatív lenne. Arányos választási rendszert szeretnénk bevezettetni.
MN: Miért nem elég reprezentatív a jelenlegi brit parlament?
AP: A jelenlegi rendszerben minden egyes választókörzetben az a jelölt nyer, aki a legtöbb szavazatot kapja: ez a "first-past-the-post" elve. Függetlenül attól, hogy abszolút értékben mennyi szavazatot kapott. Az 1930-as évek óta nem volt olyan brit kormány, amelyik az összes szavazat abszolút többségével nyert volna választást. Három olyan kormány, amelyik átformálta a brit politika arculatát, az 1906-os liberális, az 1945-ös szocialista és az 1979-es konzervatív az összes szavazat kisebbségének a birtokában került hatalomra. Nagy-Britanniában nincsenek meg az érett demokráciákban szokásos alkotmányos ellenőrzési és egyensúlyi mechanizmusok. Nagy-nagy hatalom kerülhet olyan emberek kezébe, akik nem élvezik a többség támogatását, és ez nagy feszültségeket okoz a társadalmunkban. Sokan rendszeresen nem jutnak parlamenti képviselethez, ami ahhoz vezet, hogy elmegy a kedvük a szavazástól, a politikában való részvételtől, mert úgy érzik, hogy úgysem számít, mit csinálnak. A közvélemény-kutatások szerint a szavazók 60-65 százaléka szívesebben látna egy arányosabb rendszert a mostaninál.
MN: Fő követeléseik között említette a decentralizációt is. Miért van erre szükség? Mi történt ebben a tekintetben a konzervatív kormányok tizennyolc éve alatt?
AP: Az elmúlt 15-20 évben óriási hatalom koncentrálódott a Westminsterben, a brit parlamentben. Nem először történik ez egyébként, a háború után a szocialisták ugyanezt művelték. Elvették a hatásköröket a helyi kormányzatoktól és azoktól a helyi választott testületektől, amelyek addig a helyi energia- és vízszolgáltatásról gondoskodtak, az iskolákat és a kórházakat üzemeltették. A kormányzó párt kezébe ily módon óriási hatalom koncentrálódott. Ez nem kedvez a demokráciának, de rossz gyakorlati szempontból is: egyetlen intézményhálózat nem birkózhat meg ilyen komplex feladatokkal egy gazdag, modern államban. Ennyi adatot lehetetlen kezelni és feldolgozni egyetlen központban. A harmadik érv pedig az, hogy mi egy gazdag és sokszínű országban élünk. A yorkshire-ieknek például, akiknek a mindennapi életükben sajátos gondokkal kell szembenézniük, természetes, hogy sajátos identitásuk alakul ki, amelyik másmilyen, mint, teszem azt, a cornwalliaké. A skótok külön nemzet saját, különálló nemzeti kultúrával és intézményekkel.
MN: Önök szükségesnek tartják tehát azt, hogy létrejöjjön a skót parlament?
AP: A legteljesebb mértékig. A mi társadalmunk soha nem élt át demokratikus népi forradalmat, és ezért az alkotmányunk megrekedt a XVII. századi fejlődési fokon, amikor a parlament volt a szuverén, a képviselők egy csoportja, és nem mi, a nép. És ez a jog szerint így maradt mind a mai napig. A szuverenitás hordozója egy intézmény, a szuverenitás mintha egy dobozban lenne elrejtve a parlament elnökének a széke alatt. De az igazi szuverenitás nem ott van, hanem a népnél. A skót parlament létrejöttével először fordulna elő, hogy a szuverenitás mintegy megoszlik, elosztódik Nagy-Britanniában, és nem egy helyen koncentrálódik. És ha ez a kulturális fordulat bekövetkezik, könnyebben értenénk meg azt is, hogy mit jelent megosztani a szuverenitást Európában anélkül, hogy az európai hatalmak beavatkoznának a gazdaságunkba - ami nagyon sokaknak fenyegető perspektíva.
Eredmények
A 659 fős brit parlamentben a Munkáspárt 419 helyet szerzett (1992-ben, a legutóbbi választásokon 271-et), a toryk 165-öt (1992-ben 336-ot), a Paddy Ashdown vezette liberális demokraták 46-ot - 26 hellyel többet, mint 1992-ben. A Skót Nemzeti Párt (SNP) az eddigi hárommal szemben most hat képviselővel rendelkezik majd, a walesi autonomista Plaid Cymru néggyel, mint eddig. Új párt lesz a Westminsterben a Sinn Fein, az IRA politikai szárnya, két képviselővel, köztük a párt vezetőjével, Gerry Adamsszel. A maradék helyek egyéni jelöltek birtokába kerültek. A szavazatok abszolút számát tekintve azonban már korántsem ilyen meggyőző a Labour fölénye. A viszonylag alacsony, 71 százalékos részvételnek köszönhetően (1992-ben az összes szavazásra jogosult 78 százaléka választott) Tony Blairnek 13 millió-hatszázezer szavazat elég volt a földcsuszamláshoz, a "landslide"-hoz - John Majornek 1992-ben 14 millió szavazattal is csak 21 fős többségre futotta.
Sőt a háború utáni brit választások történetében már az is előfordult, hogy ennyi szavazattal egyáltalán nem lehetett választást nyerni. Százalékban kifejezve a Labour az összes szavazat 44, a Konzervatív Párt 31 (9,7 millió szavazattal), a liberális demokraták 17 százalékát szerezték meg - az a tény, hogy az összes szavazatot tekintve a Labour cirka egyharmados fölénye a konzervatívokkal szemben két és félszer annyi munkáspárti képviselőt juttatott be a parlamentbe, a brit választási rendszer "furcsaságának" vagy inkább premodern kretenizmusának tudható be. A Munkáspárt egyrészt fantasztikusan jól koncentrált a toryktól megszerezhető választókörzetekre és a habozó, illetve átpártoló szavazókra, másrészt sok körzetben jól működött a Munkáspárt és a liberális demokraták helyi szövetsége, a "tactical voting" (aminek a kormányzatban természetesen nem lesz folytatása). A toryk veresége egészen elképesztő méretű: számszerűen legutóbb 1906-ban volt még ennél is kevesebb képviselőjük (157), százalékban kifejezve még soha nem kaptak ilyen kevés szavazatot ebben az évszázadban. Meglepő a liberális demokraták kitűnő szereplése, bár sokra evvel sem mennek a parlamentben. Az angol politikában a koalíció szinte ismeretlen jelenség, meg különben is, milyen marha beszélne koalícióról egy 179 fős parlamenti többség esetén.
Amely többség óriási hatalmat koncentrál a Labour vezetésének és miniszterelnökének a kezébe. Tony Blairnek igazából nem kell majd törődnie avval, ha egyes felelőtlen kormányzati elemek, netán a szakszervezethez vagy a skót és walesi függetlenedési mozgalomhoz kötődő munkáspárti képviselőcsoportok, esetleg a munkáspárti euroszkeptikusok túlságosan pattognának: politikatechnológiai értelemben mindig lesz kit kivel vagy kikkel helyettesítenie. (Skócia hetven-egynéhány képviselőt küld a Westminsterbe, nagy többségükben munkáspártit.) A kormánytöbbség fenntartásának érdekében kötött elvtelen kormányzati kompromisszumokra nem lesz tehát szükség. Tony Blair többé-kevésbé úgy formálhatja át a brit politika alkotmányos kereteit és úgy tárgyalhat Európával, ahogy akar. A kérdés már csak az, hogy mit is akar igazán.
