A Magyar Helsinki Bizottság műhely-konferencián mutatta be több éve megkezdett kutatása eddigi eredményeit. Azt vizsgálták, hogyan érvényesül a büntetőeljárásban a törvény előtti egyenlőség elve, felfedezhetők-e az eljárás során statisztikailag mérhető különbségek aszerint, hogy a terhelt roma vagy nem roma. A bírósági irattárakban megvizsgált, összesen 1147 ügyirat áttanulmányozásának és statisztikai-szociológiai elemzésének egyes eredményei a kutatókat is meglepték.
Magyar Narancs: A kutatás munkahipotézise az volt, hogy valószínűleg léteznek a romákat sújtó diszkriminatív tendenciák az igazságszolgáltatásban. Az eredmények viszont árnyaltabbak ennél.
Kőszeg Ferenc: Én egyszerűbben fogalmaznám meg a kutatás kérdésfeltevését. A büntetés-végrehajtási intézetekben a roma elítéltek száma jóval meghaladja a romák népességbeli arányát. Különböző felmérések 30-60 százalékra teszik a roma elítéltek arányát, de még a kisebbik szám is sokszorosa a hat-hét százalékos népességaránynak. Miért van ez? Az egyik lehetséges válasz az, hogy a romák többet bűnöznek. Erre megint lehet különféle magyarázatokat adni, a rasszista érvelés azt mondja, hogy a romák született bűnözők, a szociokulturális értelmezés a romák gazdasági helyzetével, munkanélküliségével, kilátástalan élethelyzetével magyarázza a jelenséget. A másik válasz viszont az, hogy az egész igazságszolgáltatás diszkriminatív, hogy a romákat sokkal nagyobb eséllyel ítélik el, és hosszabb büntetéseket kapnak, mint a nem romák.
MN: A vizsgálattal szemben sokan már a kezdete előtt kételyeket fogalmaztak meg.
KF: Az első számú nehézség az, hogy Magyarországon nincs és nem is lehet olyan nyilvántartást vezetni, amely etnikai alapon osztályozza az embereket. Ez elvben persze helyes, ugyanakkor azonban van benne egy hatalmas adag álszentség is, hiszen attól függetlenül, hogy fel van-e írva, többnyire mindenki tudja, ki a roma és ki nem az. Jelenleg ezek az adatok hivatalosan nem léteznek és nem is lehet kutatni őket. Némelyek azért helytelenítették az egész kutatást, mert úgy vélik, hogy az etnikai hovatartozás szabad választás kérdése, tehát az roma, aki annak tekinti magát. Ezt viszont csak úgy lehetne megtudni, ha minden egyes személyt, aki a kutatási mintába bekerül, megkérdeznénk, hogy minek tartja magát.
MN: Csakhogy az embert nem az alapján éri diszkrimináció, hogy minek vallja magát.
KF: Pontosan ez volt a mi álláspontunk: az tartozik egy diszkriminált csoporthoz, akit diszkriminálnak, és nem az, aki a csoport tagjának tekinti magát.
MN: Az egész kutatás egyik legnehezebb kérdése volt, hogy milyen cigányfogalmat használnak. Önök a kutatás során két definícióval dolgoztak. A szigorúbb meghatározás szerint azt a terheltet tekintették romának, akinek a perirataiban egyértelmű utalást találtak a származására, a tágabb definíciót pedig akkor használták, ha más körülmények azt valószínűsítették, hogy romával van dolguk. Melyek voltak ezek a körülmények?
KF: Nagyon durva megközelítéssel kezdtük, mindenekelőtt a nevek alapján. A kutatás szervezői a bíróságokon található lajstromokból több csoportot képeztek. Külön vették az olyan neveket, amelyek általában cigány névnek tekinthetők, például Kolompár. De persze nagyon sok olyan név van - Lakatos, Horváth -, amelynek a viselője sok esetben roma, sok esetben nem. Az elsődleges, durva megközelítést a további adatok - anyja neve, lakóhely - alapjánfinomítottuk. Az így felállított hipotézist aztán az iratok vizsgálata vagy megerősítette, vagy megdöntötte. Roma terheltek esetén ugyanis az iratok igen nagy részében található utalás a terhelt roma voltára.
MN: Milyen típusú iratokban szerepeltek konkrét utalások a roma származásra?
KF: Leginkább a nyomozati anyagban, azon belül is elsősorban a feljelentésben. Például rablásnál - "egy cigány támadott meg" - vagy lopásnál - "egy cigány állt mellettem a villamoson". Emellett sok utalást találtunk a tanúkihallgatási jegyzőkönyvekben is.
MN: Előfordult, hogy a bírósági tárgyalás jegyzőkönyvéből látszott, hogy maga a bíró utalt a vádlott cigány származására?
KF: Igen, volt ilyen is. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) egyik tagja, aki a kutatást a leghatározottabban ellenezte, azt mondta, az egésznek nincs semmi értelme, hiszen Magyarországon senki nem tarthatja nyilván, hogy ki a roma. A tények, az, hogy a jegyzőkönyvekben milyen sok utalás van a terheltek származására, cáfolják ezt az érvelést.
MN: Az illető nyilván nem könynyítette meg a dolgukat: úgy tudom, a kutatás egyik legnagyobb problémáját már kezdettől fogva az iratokhoz való nehézkes hozzáférés jelentette.
KF: Nagyon lelassította a munkát, és sajnos az eredményt is torzította. A munka elején próbakutatást kezdtünk Borsodban és Budapesten. Eközben kaptuk kézhez az OIT állásfoglalását, amelyik kimondta: az iratok kizárólag a levéltári törvény alapján kutathatók, vagyis majd 30 év múlva. Pesten ekkor már végeztünk, Borsodban viszont a kutatás kellős közepén kellett abbahagynunk a munkát.
MN: A kutatás egyik gyengéje, hogy torz a minta, amit elemeztek, mert a romák által sűrűn lakott területeken dolgozó bíróságok többsége nem volt együttműködő. Az anyagban még vélelmezik is, hogy a bíróságok talán úgy érezték, van takargatnivalójuk.
KF: Ez így csak egy feltevés, amelyet nehéz bizonyítani. A Borsodban vizsgált nagyon csekély minta azt sugallja, hogy ahol nagyobb a romák arányszáma, ott erősebb a diszkrimináció. Ezt támasztja alá néhány ottani bíróval készült interjú is. Tény, hogy Borsod megyén és a fővároson kívül az ugyancsak "romasűrű" Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében volt a legmagasabb az elutasítás aránya. De nem kizárt, hogy ennek egyszerűen az volt az oka, hogy az itteni bírósági elnökök értesültek a leghamarabb arról: a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei bíróság elnöke, aki ráadásul az OIT tagja volt, hevesen ellenzi a kutatást.
MN: Időközben változott az OIT álláspontja.
KF: Amikor megjött az OIT hivatalvezetőjétől a válasz, hogy a kutatás nem engedélyezhető, felkerestem Solt Pált, a Legfelsőbb Bíróság és egyúttal az OIT akkori elnökét. Megbeszélésünk után írt egy újabb levelet, hogy a tervezett kutatással egyetért, "amennyiben a bizottság azt a jogszabályok előírásainak megfelelően kívánja elvégeztetni". Ezt lehetett úgy is értelmezni, hogy támogatja a kutatást, meg úgy is, hogy majd harminc év múlva fogja támogatni. Mindenesetre írtam 37 bíróság elnökének, és mellékelve elküldtem nekik Solt Pál levelét. Erre 18 elnök engedélyezte a kutatást, 7 nem, 12 pedig egyáltalán nem is válaszolt. Sajnos az elutasítás és a nulla válasz a "romasűrű" megyékben 78 százalékos volt, a "romaritka" megyékben csupán 22 százalékos.
MN: Azóta volt még fordulat.
KF: A bíróságokkal való huzakodás történetét a kutatás szervezője és a tanulmány egyik szerzője, Zádori Zsolt megírta a Beszélőben. Cikke elég nagy feltűnést keltett. Az OIT megbeszélést kezdeményezett, mert nehezen védhető helyzetbe hozta őket, hogy az egyik bíróság így, a másik meg úgy foglalt állást a kutathatóság kérdésében. Felmerül ugyanis a laikus kérdés: ha egy ilyen ügyben a bíróságok ennyire különbözőképpen értelmezik a törvényt, akkor vajon ítélkezési gyakorlatuk mennyire következetes? Végül született egy állásfoglalás, hogy a jelenlegi jogszabályok félreérthetők, és ezért a helyzetet rendezni kell.
MN: Mert nincs tisztázva, hogy a kutathatóság olyan társadalmi érdek-e, amit azengedélyről döntő bíróságnak méltányolni kell?
KF: A bírósági ügyviteli szabályzat szerint az adott bíróság elnöke engedélyezheti a perben nem érintett személy számára a bírósági iratokba való betekintést, ha ehhez jogi érdek fűződik. Kérdés, hogy a jogszociológiai kutatás jogi érdek-e. Korábban mindenesetre engedélyezték a kutatást a jogerősen befejezett ügyek irataiban. Az OIT hivatalvezetője ezt a gyakorlatot változtatta meg. Szerintünk a nagyon indokolt eseteket kivéve a lezárt ügyek iratait a személyiségvédelmi szempontok betartásával, de kutathatóvá kellene tenni.
MN: A büntetőeljárás hosszában és a kiszabott büntetésekben mekkora eltérések mutatkoztak a roma és nem roma terheltek között?
KF: Ez az egyik olyan kérdés, amelyre a kutatás féloldalassága következtében nem tudunk biztos választ adni. A próbakutatás, ha nagyon kis esetszámon is, de jelentős eltéréseket mutatott. A próbakutatás szerint például rablásért a romák majdnem egy évvel többet ülnek, mint a nem romák.
MN: Hogyan lehet ilyesmit kimutatni? Ahány ügy van, annyi körülmény.
KF: Az ítéletet befolyásoló körülményeket, így a visszaesést, a csoportos elkövetést, a nagyobb értékre való elkövetést a statisztikai regresszió módszerével igyekeztük kiegyenlíteni. A próbakutatás során tapasztalt nagy eltéréssel szemben a teljes mintán mért 5-6 százalékos eltérés származhat a regresszió torzításából. A statisztikai elemzést végző Kézdi Gábor igen szigorú kutató. Álláspontja szerint az 5-6 százalékos különbség nem szignifikáns, erre nem alapozhatunk olyan állítást, hogy a romák azonos körülmények esetén hosszabb szabadságvesztés büntetést kapnak.
MN: A tanulmány megvitatására szervezett munkakonferencián ügyészek és bírók kifogásolták az írás azon vélelmezését, hogy a bírók humanitárius alapon gyakran azért szabnak ki inkább felfüggesztett szabadságvesztést a pénzbüntetés helyett, mert utóbbit az elítélt úgysem tudná kifizetni.
KF: A tanulmány kifogásolja ezt a gyakorlatot, hiszen a büntetések hierarchiájában a felfüggesztett szabadságvesztés súlyosabb, mint a pénzbüntetés. Ugyanakkor a bíróknak is igazuk van: pontosan tudják, hogy az elítélt nem tudja kifizetni a pénzbüntetést, így az minden bizonnyal elzárássá változik. Ezzel az állásponttal szemben is jogos azonban az ellenvetés, hogy miért nem szabnak ki inkább közérdekű munkát, hiszen azt az is elvégezheti, akinek nincs pénze.
MN: Tényleg, miért nem?
KF: Ismereteink szerint például Borsodban az ügyészség arra kéri a bíróságokat, hogy ne szabjanak ki közérdekű munkát, mert úgysem tudnak munkalehetőséget biztosítani. A bírók racionális megfontolás alapján nem szabnak ki olyan büntetést, amit nem lehet végrehajtani.
MN: Különös, hogy az ügyészség és a bíróság a vádlott és az ügyvédje háta mögött így egyezkedik.
KF: De még hozzátehetjük, hogy minden bíró tudja, milyen fokú a zsúfoltság a büntetés-végrehajtási intézetekben. Az állam jogszabályt sért, amikor nem biztosítja a börtönökben a fogva tartottaknak a rendeletben előírt mozgásteret. A bíró tehát ugyanazzal a logikával, amellyel nem szab ki közérdekű munkát, azt is mondhatná: nem ítéli börtönbüntetésre a vádlottat, hiszen nincs számára férőhely. Egy felvilágosult filozófus erre azt mondhatná: a bíró ilyenkor nem független, csak a törvénynek alárendelt bíróként jár el, hanem mint az állam tisztviselője, aki - akár a törvény előírásaival szemben is - az állam érdekeit tartja szem előtt.
MN: Meglepő volt, hogy a konferencián a Fővárosi Bíróság egyik bírója mennyire személyes támadásnak tekintette az egész kutatást.
KF: Azt hiszem, az említett bíró inkább félreértette a kutatásunkat, mintsem ellenséges lett volna vele. Tapasztalatai alapján beszélt: csak azt tudja, hogy ő személy szerint hogyan szokott ítélkezni, hogy mennyire ügyel arra, hogy a saját gyakorlatában ne diszkrimináljon. A statisztikai megközelítésnek azonban éppen az a lényege, hogy eltekint a szubjektív körülményektől, és csak a számokban tükröződő eredményeketveszi tekintetbe. A kutatás elég meggyőzően igazolta: egy roma, ha bűncselekményt követ el, nagyobb valószínűséggel bukik le, mint egy nem roma. Vagyis nem arról van szó, hogy a romákat ártatlanul ítélik el, hanem arról, hogy egy nem romának nagyobb esélye van arra, hogy nem találják meg.
MN: Vagyis nem az okozza a börtönbeli felülreprezentáltságot, hogy a bűncselekmények nagyobb részét követik el romák, hanem az, hogy a nem roma elkövetők nagyobb eséllyel ússzák meg a felelősségre vonást?
KF: Ilyen messze nem mennék el, de az arányokat jelentősen torzítja az, hogy ha két személy lop, akkor a roma lebukik, a nem roma pedig esetleg nem. Konkrét arányokról már csak azért sem beszélhetünk, mert nem tudhatjuk, hogy az ismeretlen elkövetők milyen származásúak. Évente majdnem félmillió bűncselekmény válik ismertté, az ismertté vált elkövetők száma viszont a másfél száz ezret sem éri el.
MN: Tehát csak abból lehet következtetni, hogy a bűncselekmények helyszíne milyen etnikai összetételű területre esik?
KF: A statisztikai vizsgálat egyik meglepő eredménye, hogy a "romasűrű" megyékben a tízezer lakosra eső bűncselekmények száma alacsonyabb, mint a "romaritka" megyékben, a felderítési mutatók viszont azokban a megyékben jobbak, ahol magasabb a roma népesség aránya. Magyarán: a rendőrség "rá van állva" arra, hogy a "cigánybűnözést" üldözze.
MN: Szerintem ez a tanulmány legfontosabb megállapítása. Az eljárások bírósági szakaszának a vizsgálata viszont nem tudott ennyire egyértelmű tendenciákat kimutatni.
KF: Van olyan aspektusa a kérdésnek, amelynek vizsgálatára a mi módszerünk nem alkalmas. Például az iratokból az általunk használt kvantitatív módszerrel nem lehet kideríteni, hogy egy terheltet valóban elégséges bizonyítékok alapján ítéltek-e el. Ezért fogjuk kiegészíteni a kötetet néhány esettanulmánnyal, amelyek arról szólnak, hogy egy-egy bíróságon milyen bizonyítékok alapján ítélnek el vádlottakat.
MN: Mondana egy példát?
KF: Az egyik eset egy rablási ügy. Az áldozat cigányként írta le a tettest, ennek alapján indult el a nyomozás. A rendőrség megnézte, kiket ítéltek el a környéken korábban hasonló módon elkövetett rablásért. Négy ilyen romát találtak, hármuknak azonban egyértelmű alibijük volt. A negyedik ellen megindult az eljárás, de az áldozat tanúvallomásán kívül semmilyen bizonyíték nem volt ellene: sem az eltulajdonított holmit nem találták meg, sem a tettes ruhadarabjait, amelyeket az áldozat pontosan leírt. A gyanúsított rokonsága szerint a vádlott a rablás idején velük volt egy születésnapi mulatságon, ezeket a vallomásokat azonban a bíróság nem fogadta el. Egy, a házban lakó nem cigány aszszony igazolta, hogy a mondott napszakban, miközben a tévében egy filmet nézett, a vádlott becsöngetett hozzá, és kölcsönkérte a magnóját. Csak arra nem emlékezett, hogy melyik napon történt ez. Sem a bíró, sem a meghatalmazott védő nem kérdezte meg, milyen film ment a tévében, holott ennek alapján valószínűleg könnyen meg lehetett volna mondani, elkövethette-e a vádlott a rablást, vagy sem. Minthogy ez a kérdés nem hangzott el, a bíróság a vádlottat visszaesőként négy év fegyházra ítélte.
MN: Fontos megállapítás, hogy a nem roma elkövetők sokkal jelentősebb aránya kerül a büntetőeljárásba tettenérés következtében.
KF: Ha nincs rá adat, hogy az elkövető cigány, akkor kevésbé van támpontja a nyomozásnak. Ugyanakkor a roma terheltek nagy százaléka kerül kézre utcai igazoltatás során. A rendőrség rendszeresen állít meg embereket az utcán, méghozzá előszeretettel a szegényebb városrészekben. Ha ilyenkor találnak az igazoltatottnál egy olyan tárgyat, amely "nem illik a képbe", akkor elkezdik kifaggatni, elszámoltatni. Sok embert könnyű zavarba hozni, a felderítési statisztikát pedig jelentős mértékben javítja, hogy a tömegével igazoltatott emberek közül egyesekről kiderül, hogy bűncselekményt követtek el.
MN: Arányosan több romát igazoltatnak-e, mint nem romát?
KF: Ez nem bizonyítható, és nem is tudjuk, csak visszafelékövetkeztetünk az előítéletekből. A romák igazoltatásáról sokan azt gondolják, hogy ez így van jól. Az igazoltatásoknál vélhető diszkriminációnak aligha lehet megfelelő ellenszere, ha sokkal több nem romát igazoltatnának. Inkább az a kérdés, legitim módszere-e a bűnüldözésnek, hogy boldog-boldogtalant igazoltatnak, aztán némelyikről csak kiderül, hogy elkövetett valamit. Egyesek - például egyes rendőrök - azt mondják: ha Magyarországon nem volnának cigányok, akkor bűnözés se lenne. A mi vizsgálataink viszont azt mutatják: ha nem volnának cigányok, a rendőrség bűnfelderítési statisztikái lennének sokkal rosszabbak.
Miklósi Gábor
