Például az intézmény nevének írásmódja: a Páva utcai zsinagógában és a hozzá emelt új épületben létrehozott dokumentációs központot és emlékgyűjteményt működtető közalapítvány alapító okiratában c-vel és s-sel írják a holocaustot. Az itt egy év múlva, 2005 áprilisában megnyíló állandó kiállítás tartalmát felvázoló írásokban viszont k-val és sz-szel (Karsai László - Sipos Péter - Szita Szabolcs: A magyar állandó holokausztkiállítás koncepciója, Múlt és Jövő, 2003/4.; Kádár Gábor - Vági Zoltán/Kiállítási Iroda: A budapesti holokauszt-kiállítás szinopszisa, publikálatlan munkaanyag). Feltehetőleg így áll majd a kiállításon olvasható szövegekben is. Az új értelmező szótár szerint mindkét változat helyes (variálja is őket az épület januári műszaki átadásának sajtóanyaga, s az intézmény emblémájára kiírt tervpályázat is előírja, hogy a design mindkét írásmódra használható legyen). Mégis, nem ártana eldönteni. Mondjuk idegen nyelvű iratokban holocaust, hazai használatra holokauszt.
Legyen ez a korrektor gondja, legyinthetnénk, bármilyen apróságnak tűnik is azonban, átgondolatlanságra, döntések elhúzódására, alapvető problémák meglétére utal két hónappal a start előtt.
Magyar évforduló
Magyarországon azóta létezik emléknapja a holokausztnak, hogy 2000 elején, a pesti gettó 1945. január 18-i felszabadításának évfordulóján Pokorni Zoltán oktatási miniszter elrendelte: minden év április 16-án az 1944-es, kárpátaljai gettósítás kezdetének évfordulóján az ország középiskoláiban emlékezzenek meg a vészkorszakról. Igaz, hogy a kárpátaljai és északkelet-magyarországi gyűjtőtáborba kényszerítést egy nappal korábbra, április 15-re teszi a Tanulmányok a holokausztról I. című kötet (szerk.: Randolph L. Braham; Balassi, 2001), de e részlet tisztázásánál izgalmasabb, hogy miként, milyen hatásfokkal zajlik azóta a megemlékezés: szokásos iskolai "ünnepi" eseményként tudódik-e le, vagy a tanmenet szerves részeként érzelmileg átélhető apropót teremt ma is aktuális kérdések megbeszélésére.
Az idei megemlékezés túllép a középiskolás fokon: hat évtizeddel 1944 után, a tragédia legfiatalabb túlélői még viszonylag jó szellemi és fizikai állapotban érhették meg, hogy a Tűzoltó és a Páva utca sarkán megnyílik a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény, többévi zárva tartás után Auschwitzban felavatják a magyar áldozatokra emlékező, új kiállítást, Washingtonban pedig konferenciát tartanak a témáról. Mindezeket április 15-én - azért nem az emléknappá tett 16-án, mert az péntekre esik, és a szervezők el akarják kerülni, hogy az események belecsússzanak a vallásos zsidók számára csak korlátozott aktivitást engedő, péntek délután beálló szombatba.
Budapestről, Auschwitzból, Washingtonból és Jeruzsálemből, ahol szintén megemlékezést tartanak, műholdas élő közvetítést terveznek a Magyar Televízióban és a Duna Tv-ben, jelentette be Hiller István, a nemzeti kulturális örökség minisztere a látványosan restaurált zsinagóga és a hozzá tartozó új építmények műszaki átadásán. Beszélt a holokauszt összes áldozatát, zsidókat és romákat egyaránt megillető csendes főhajtás fontosságáról, s megemlítette, hogy miután tavaly májusban Görgey Gábortól átvette a tárcát, zűrzavart érzékelt, és nem látta biztosítottnak az idén áprilisra kitűzött megnyitás megvalósulását. Ezért Harsányi László, a Nemzeti Kulturális Alapprogram elnöke személyében miniszteri biztost nevezett ki a holokauszt-évforduló eseményeinek felügyeletére, beleértve a Páva utcaiberuházást is.
Magyar temető
2002 decemberében, az alapkő letételekor Görgey egyik saját regényét idézte, Medgyessy Péter miniszterelnök és Vámos Tibor akadémikus, a közalapítvány kuratóriumának azóta lemondott elnöke a friss Nobel-díjas Kertész Imrét. A kitakarított, de a tetőn át is szellőző, romos zsinagógában tevékenykedő tévéoperatőrök, építőmunkások és politikusok fölött egy fénykép függött. Ez minden szónál pontosabban beszélt arról a szinte kimondhatatlan tragédiáról, amit a holokauszt jelent Magyarországnak.
Két tízévesforma fiú áll egy vasúti teherkocsi előtt, a kisebbik egyenesen belenéz a kamerába, a nagyobbik előre, valahová, ahol történik valami, amiből mit sem ért, de arckifejezéséből ítélve rémülettel tölti el. Fejükon hetyke Bocskai-sipka, illik a prémgalléros, sujtásos, magyaros kabátjukhoz (e stílust hirdetik ma is nemzeti szabóságok), szívük fölött hatágú, sárga csillag, előírásos méretű. Minél tovább nézi őket az ember, annál inkább elszorul a torka. Nézzük, és tudjuk, mi történik velük percekkel vagy fél órával az exponálás után. "Szelektálásra kerülnek." Kicsik ahhoz, hogy tizenhatnak hazudhassák magukat, mint a Sorstalanság tizennégy éves főhőse, de ahhoz már elég nagyok, hogy a mögöttük lévő, anyja karján ülő gyermektől eltérően saját lábukon menjenek a "fürdőbe". Két magyar kissrác, százezrek képviseletében, elgázosítás előtt, "a magyar történelem legnagyobb temetőjében".
Ha nem is emblémaként, de állandó vizuális elemként használja a holokauszt magyar tragédiáját magába sűrítő fotót a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény. Darányi András ügyvezető igazgató a Narancsnak elmondta, hogy kifejezetten az alapkőletételhez választották ki a képet az 1953-ban alapított, jeruzsálemi Jad Vasem Emlékintézet által kiadott Auschwitz Albumból. A többes szám harmadik személy azokat a harminc körüli fiatalembereket takarja, akik tudván arról, hogy az 1990 óta működő Magyar Auschwitz Alapítványnak Antall József, Boross Péter és Horn Gyula kormánya idején sem sikerült tető alá hoznia az emlékhelyet, azaz hivatalos, állami szintre emeltetni az államilag elkövetett gyalázat dokumentálását, 2000-ben elhatározták, hogy a Budapesti Holokauszt Múzeum és Oktatási Központ Kht. tagjaiként ők is megpróbálják. A különböző generációkat mozgósító két kezdeményezés végül együttes erővel elérte, hogy utolsó rendelkezései egyikeként, 2002 márciusában Orbán Viktor kormánya határozatot hozzon a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány létesítéséről a Magyar Auschwitz Alapítvány jogutódjaként. Ha ez az aktus a pár héttel azelőtt, februárban megnyílt Terror Háza avatásakor egybefolyt fideszes és MIÉP-es tömeg felől nézve a jobboldal propagandisztikus filoszemita gesztusának tűnhet is, végeredményét tekintve még mindig sokkal pozitívabb, mint az, ahogy az antiszemita flörtöléssel nem vádolható, előző MSZP-SZDSZ-kormány nem tette meg ugyanezt.
Magyar élet
Az Auschwitz Album központi szerepet kap a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény megnyitásakor. Eredeti-jét magával hozza az eseményre Móse Kacav izraeli államfő, s az NKÖM kiadásában, a Nemzeti Múzeum gondozásában megjelenik magyarul is. A Jad Vasem kikötésének megfelelően bolti forgalomba nem kerülő kötet háromezer példányát a protokoll kielégítése után az ország iskolái kapják, további terjesztéséről még nincs megállapodás.
A Páva utcai intézményt nyitó kiállítás a kötetből válogatott fotókra épül. Ezek nem csupán Auschwitz megtörténtét dokumentálják, hanem azt is, hogy névvel azonosítható magyar családokat is elért a végső megoldás. A fényképezőgépet Ernst Hofmann és/vagy Bernhard Walter auschwitz-birkenaui SS-fotós kezelte: a haláltábor csúcsra járatásakor, 1944 nyarán, a magyarországi transzportok érkeztekor, külön engedéllyel, a tömeggyilkosság kivételével mindent rögzítettek: a marhavagonból való kiszállástól az emberek és a tőlük elvett holmi szelektálásán át a gázkamrához vezető útig. "Nehezen használom a jelzőt, de ezek gyönyörű fotók. Hihetetlen feszültséget árasztanak, mert miközben azt látod, hogy milyen jól komponáltak, technikailag profik és esztétikusak, azt is tudod, hogy a rajtuk látható, sokszor bizakodó tekintetű emberek hamarosan a krematóriumban végzik" - mondja Jerger Krisztina, a nyitó kiállítás rendezője. A képekhez hasonlóan hátborzongató az album története is (lásd Lili című keretes írásunkat).
Az Auschwitz Album 235 képéből válogatott és a hozzájuk tartozó információkkal ellátott fotók azonban a nyitó kiállításnak csak a második felét alkotják. Ahová előbb el kell jutni. Hatvan éve normális, hétköznapi életükből kiszakítva érkeztek meg az emberek a megsemmisítőtábor abnormalitásába. Hasonló utat kell megtennie a látogatónak is. Egyik valóságból a másikba. A pokolraszállást megelőző békét egy nyolcperces film érzékelteti, melyet Enyedi Ildikó állít össze a Varga János filmtörténész által gyűjtött dokumentumanyagból. Egy ugyanolyan kárpátaljai közösségbéli, magyarokkal, ruszinokkal együtt élő zsidók mindennapjait mutatja meg, mint akik az auschwitzi fotókon is szerepelnek. Szántás-vetés, piac, esküvő. Élet. Három falra vetítik majd a mozgóképeket, melyek a nézőt "bársonyosan, érzékien" magukba ölelvén, a kontraszt segítségével előkészítik a harmónia megbomlását, a halálhoz vezető út sokkhatását.
Magyar huzavona
Az, hogy ma ilyen bizonyossággal le lehet írni, mi lesz a Páva utcai új épület föld alatti szintjén lévő kiállítótérben, kisebbfajta csoda az utóbbi hetek feszültségéhez és az elmúlt fél év kusza eseménysorához képest.
Mivel a téma fontosságához méltó minőségű, eredeti kutatásokon is alapuló állandó kiállítás előkészítése és megvalósítása hosszabb időt igényel, mint amennyi 2004 áprilisáig rendelkezésre állt, az állandó kiállítás rendezésére fölkért Jerger Krisztinát megbízták, tegyen javaslatot egy ideiglenes kiállításra. ' az Auschwitz Album mellett Forgács Péter A dunai exodus - A folyó beszédes áramlatai című installációját javasolta, amit a közalapítvány kuratóriuma tavaly júniusban elfogadott (dokumentumfilmjéről az 1999. január 21-i, ennek interaktív továbbfejlesztéséről a 2002. október 10-i Narancsban nyilatkozott a művész). De mint mindenről, erről is vita folyt. Azt, hogy a Los Angelesben, Karlsruhében és Barcelonában is bemutatott munkát végül most mégsem ismerheti meg a hazai közönség, Forgács Péter annak tudja be, hogy a Páva utcai kiállítás(ok) előkészítésén dolgozó munkacsoportban Harsányi László miniszteri biztos, majd Hiller István miniszter tanácsadó testületében tevékeny György Péter megfúrta. Az esztéta a Narancs kérdésére hangsúlyozta: meggyőződése szerint "a tehetséges videoművész önmagában nem alkalmas arra, hogy a kortárs képzőművészetet reprezentálja". György az alkalomhoz méltatlannak találja, hogy Forgács "kizárólag az általa vizionált módon kívánta művét bemutatni". A film bemutatását egyébként ma is "nagyszerű ötletnek" tartja; a Narancsnak nyilatkozva Darányi András ügyvezető igazgató is kifejezte, szeretné, ha valamikor A dunai exodus és Forgács más művei, mint például a Szemző Tiborral közös Örvény oratórium is eljutnának a Páva utcába.
Forgács tudtával nem szerepelt A dunai exodus elleni érvek között az, hogy az párhuzamosan mutatja be a nácik elől Palesztina felé menekülő közép-európai zsidók és a szovjetek megszállta Besszarábiából kitelepített német parasztok 1939-40-es, ellentétes irányú dunai hajóútját. Tehát nem szólt ellene, hogy a holokausztra emlékeztető intézmény nyitányán zsidók és németek tragédiájáról beszélne, ami éppen ott, éppen most, a holokauszt históriájának hagyományos elmondása helyett esetleg a túlélők érzékenységét sérthetné. Ha nem a tartalom, akkor talán a pénz? A dunai exodus megvalósítása 60 millió forintba került volna, ebből 40 millió az audiovizuális berendezések, vetítővásznak ára: ezek az időszaki kiállítás hónapjai után az állandó kiállítás tartozékaivá válhattak volna. Ebből most nem lesz semmi - igaz, a György Péterrel konzultáló Páldi Lívia művészettörténész által proponált kortárs képzőművészeti kiállításból sem, amit a közalapítvány kuratóriuma gyorsan kilőtt. (Páldi 2005-ben, a Kiscelli Múzeumban valósíthatja meg tervét; idén március 19-én a Műcsarnokban nyílik kortárs kiállítás Az elhallgatott holocaust címmel, főkurátora Fabényi Júlia.)
A nyitó, ideiglenes kiállítás költségét építtetőként az NKÖM állja. A műszaki átadás sajtóanyaga szerint a beruházás 1,750 milliárd forintjában ugyan nincsen benne a kiállítás költsége, az utóbbi hetek pénz körüli huzavonái viszont arra utalnak, hogy mégis ebből akarják kihozni, a lehető legolcsóbban. Az Auschwitz Album és az Enyedi-film együttes, 60 milliós költségvetési terve visszadobását követően, az Ács Tamás helyettes államtitkárnál folytatott tárgyalások múlt pénteki menetére Jerger Krisztina felére csökkentette az összeget azzal, hogy ennél lejjebb már csak a minőség, a tartalom és a forma oly mérvű rovása árán lehetne szorítani a költségeket, amit ő nem vállalna. Megegyeztek a 30 millióban, a megvalósítást az NKÖM a Műcsarnok feladatává tette.
Ma még nem tudni, hogy az auschwitzi fotók interaktív információs hátterét szolgáltatni hivatott, érintésérzékeny képernyős rendszert, amelynek árát ki kellett szedni a nyitó kiállítás lefaragott költségvetéséből, be lehet-e szerezni más forrásból. Például a majdani állandó kiállítás keretéből, hiszen e berendezések az ideiglenes tárlat után is a házban maradnának. Noha az épület átadásakor Ács Tamás azt mondta, hogy körülbelül 700 millió forintba kerül majd a 2005-ben nyíló állandó kiállítás, ezt az összeget azonban ma még senki sem látja. A francia kormány közel félmillió dollárral járult hozzá az Auschwitz Alapítvány informatikai hátteréhez, jogutódja, a közalapítvány 2002-ben 50, 2003-ban 140 millió forintot kapott a kulturális tárca költségvetési keretéből. Ez idén 264 millióra nő. A közalapítvány kuratóriumának elnöki posztján Vámos Tibort követő Székely Gábor szerint "ez elegendő a megnyitás egyes költségeire és a ház működtetésére, de nem elegendő a 2005-ös kiállítás előkészítésére, aminek pontos költségtervével hamarosan elő kell állnunk". Harsányi László miniszteri biztos szerint viszont ebből kellene finanszírozni az állandó kiállítás előkészítését is, hiszen az intézmény "működése részben az állandó kiállításhoz szükséges előkészületekről szól".
Magyar sors
A Múlt és Jövő 2003/4. számában Kőbányai János, a zsidó kulturális folyóirat főszerkesztője, a közalapítvány kuratóriumának tagja novemberi keltezésű írásában leszögezi: "Ha a magyar holokauszt 60. évfordulója alkalmából ún. esztéták levezényelte képzőművészeti kiállítás lesz, akkor a holokauszt narratívája örökre elmondatlan marad."
Pillanatnyilag úgy fest, hogy nem e vészkiáltásnak megfelelően alakul a dolog. Az Auschwitz Album és az azt bevezető film megrázó erővel fog majd bele a holokauszt narratívájának elmondásába, azt pedig a hamarosan emlékezőket és iskolai csoportokat fogadó, konferenciákat szervező intézmény és elsődleges fenntartója, a magyar állam egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy egy év múlva ne szélesítse többrétegű, látványos, de történelmileg hiteles, állandó kiállítássá e narratíva elmondását.
Aminek tartalma és bemutatásának módja természetesen folyamatos szakmai viták során alakul ki. Ezek egyik alapkérdése, hogy honnan induljon a történet. A közalapítvány alapító okirata szerint az intézmény feladata az 1938-1945 közötti időszak dokumentumainak gyűjtése, történetének kutatása, a róla szóló ismeretek terjesztése és megemlékezések szervezése. Ám az 1938-as első zsidótörvényről, az üldöztetés szisztematikus fázisairól nem szabad beszélni az ehhez vezető 90-100 év szellem- és politikatörténete nélkül (a magyar zsidóság jogfosztása kerek kilencven évvel azután következett be, hogy 1849-ben törvény garantálta polgári és politikai jogegyenlőségét).
Túl azon, hogy a napi menedzselési munkát már nem akarta vállalni, az 1996 óta társadalmi munkában tevékenykedő Vámos Tibor tavaly augusztusi lemondásának a kuratórium éléről az egyik oka az volt, hogy úgy érzékelte: afelé haladnak, hogy a történet elmondása 1938-tól kezdődne a kiállításon, ő pedig ehhez, a szerinte a Horthy-éra revideálása irányába mutató szemléletmódhoz nem asszisztálhat. Nagyjából vele egy időben mondott le az alapítvány vezető történésze, Sipos Péter, aki Karsai Lászlóval és az Auschwitz Alapítvány munkájában kezdettől fogva részt vállaló Szita Szabolccsal, a közalapítvány jelenlegi tudományos vezetőjével közösen kidolgozta a kiállítás koncepcióját (130 oldalas szakanyaguk vázlatszerű verzióját közölte a Múlt és Jövő). Sipos mindezekről nem akart nyilatkozni. A másik két történész nem zárkózott el kategorikusan, de végül egyikükkel sem sikerült találkoznom.
A kiállítási iroda egyik fiatal történész munkatársa, Vági Zoltán szívesen beszélt a mögöttük lévő és előttük álló munkáról. Hangsúlyozta, hogy az általa és Kádár Gábor által jegyzett szinopszis az eddigi vitákban kikristályosodott álláspontokat összegzi. Eszerint az állandó kiállításon szociológiailag és történetileg reprezentatív családtörténeteken, illetve különleges egyéni "sztorikon" keresztül, fiktív elemek alkalmazása nélkül ismertetik meg és teszik átélhetővé a zsidó és roma származású magyar állampolgárok sorsát 1938-1945 között úgy, hogy a családtörténetek visszafelé és előre mutató szálai jelezzék a holokauszt előzményeit és következményeit is. A családtipológia felállításában döntő szerepet vitt Kovács András szociológus. (A tervről bővebben lásd Szinopszis című keretes írásunkat.) Mindez külföldre is kiterjedő történeti és képi forráskutatást igényel, aminek célja az is, hogy vizuálisan megjelenítsék az elpusztult zsidó közösségek nyomát (hiány-projekt), és összegyűjtsék a világháború során zsidó vagy cigány származásuk miatt a magyar hatóságok közreműködésével megölt magyar állampolgárok nevét (név-projekt). ""riási emlékezetpolitikai lyukat kell betömni Magyarországon - fogalmaz Vági Zoltán. - Kötelességünk, hogy legalább kísérletet tegyünk minden áldozat nevének összegyűjtésére. Nem feledkezhetünk meg félmillió ember sorsáról, tragédiájáról, de ugyanezt a munkát el kell végeznünk a gulág magyar áldozataival kapcsolatban is."
Magyar megoldás
Azt, hogy mindezeket miképp mutathatják majd be, egyebek mellett alapvetően befolyásolja az állandó kiállítás számára rendelkezésre álló tér is. A Páva utcai épületkomplexum kialakítását Mányi István stúdiója nyerte el kizárólag hazai építészeknek kiírt, meghívásos versenypályázaton. Mányi súlypontjukból kibillentett tömegekkel szimbolizálta, hogy a történelmet is földrengés rázta meg, emberi sorsokat kibillentő erővel. Erős kritika érte, amiért magas fallal vette körül a telket - magam ebben nem találok kivetnivalót: akit a fal visszatart, enélkül sem menne oda. Van rajta kapu, ami sajnos ma csak biztonsági lehet, az pedig nem állhat szabad ég alatt. Ráadásul a felhasznált indiai kvarcitkő kifejezetten hangulatos felületet képez.
Problematikusabb a kiállítási tér kérdése. A Baumhorn Lipót tervezte, 1924-ben felszentelt, de szakrális funkcióval a tóratekercs elszállítása óta nem rendelkező zsinagóga helyreállításával és az új épület két egymásba nyíló termével összesen 1650 négyzetméteres tér született. A zsinagóga belsejét műemléki igényességgel restaurálták, ám épp ezáltal a képeslapra illő enteriőr gyakorlatilag elveszett az állandó kiállítás számára, s a holokauszt kibontása 600 hasznos négyzetméterre korlátozódott. Habár a karzat felhasználható (például számítógépes terminálok elhelyezésére vagy speciális kamarakiállításokra), de maga a zsinagóga mai pompázatos formájában sokal inkább kulturális rendezvények befogadására alkalmas, semmint egy sokkoló kiállításéra.
A közalapítvány kuratóriumát vezető Székely Gábor, a Szerencsejáték Rt. vezérigazgatója a dekorációt firtató felvetésemre azt válaszolta, hogy ha netán hófehérre mázolják, akkor most egy másik újságíró amiatt vonhatná kérdőre, hogy mit műveltek azzal a széptemplomépülettel. Amelynek műemlékké nyilvánítását kezdeményezni fogja a minisztérium, közölte a beruházásért felelős Ács Tamás, aki a díszes restaurációt érintő kérdésre azzal reagált, hogy az efféle problémák valóban nehéz, de megoldható kiállításrendezői feladatot jelentenek.
Pedig ennél jóval súlyosabb ügy ez. A zsinagóga most - semleges kiállítótér helyett - pont úgy fest, mint egy zsinagóga: fent arany Dávid-csillagokkal ragyogó kék mennyezet és Róth Miksa műhelyéből származó ólmozott üvegablakok rekonstruált másai, lent, középen korláttal kerített olvasótér, a belépőt padsorok fogadják, jóval kevesebb ugyan, mint amennyi beférne, de jelzésnek így is bőven elég. Mindez gyengíti a majdani kiállítás azon állítását, hogy a holokauszt nem szűken értelmezett zsidó, hanem magyar tragédia. Szembemegy azzal, amit Verő Gábor, az Auschwitz Alapítvány egyik kezdeményezője, a mai közalapítvány kuratóriumának alelnöke úgy fogalmazott meg, hogy a magyar társadalomnak van szüksége erre az intézményre, mert a holokauszt a magyar történelem része, s a magyar nemzetre mért nehezen kiheverhető csapás. A restaurált zsinagógatér viszont azt sugallja, hogy a holokauszt a zsidó vallás hívőit sújtotta. Természetesen legjelentősebb mértékben őket sújtotta. De nem vallási, hanem faji alapon. Beleestek nem hívők, sőt kitértek is. Meg jehovisták. Meg székely szombatosok. És cigányok, szintén faji alapon.
A telket a Budapesti Zsidó Hitközség (BZSH) bocsátotta a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény rendelkezésére. Ács Tamás szerint a BZSH ragaszkodott ahhoz, hogy a tóratartó szekrény és a bima, azaz a tórafelolvasó eredeti formájában felújítva kerüljön vissza helyére, s ezt tiszteletben is tartották. Zoltai Gusztáv, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének ügyvezető igazgatója a Narancs kérdéseire válaszolva közölte: a zsinagóga "műemléki felújítása megegyezett a hitközség érdekeivel", de kijelentette: sem a Mazsihisz, sem a BZSH "nem tervezi a reszakralizációt. Ez a tér hangsúlyozottan a holokauszt emlékezetére szentelt tér, és nem a liturgiára. Erre alkalmas imaterem ugyanis létesült az épületben, ahol az istentisztelet a legszigorúbb vallási előírásoknak is megfelelhet."
Vámos Tibor és Verő Gábor egyaránt ellenezte a zsinagóga műemléki jellegű belső restaurálását, ám az építész és munkatársai mégis megvalósíthatták saját elképzelésüket. A kiállítási térként használt és műemlékként restaurált prágai zsinagóga példájára hivatkozó Mányi István kitart amellett, hogy a korhűen restaurált Páva utcai zsinagóga minden részletével kiáltva figyelmeztet a gyülekezet hiányára, méltón szolgálja az emlékezést, a holokauszt bemutatására pedig ott az alagsori új tér, az auschwitzi rámpára utaló, lejtős talajsíkokkal.
Ezzel tulajdonképp az intézmény helyszínéről szóló diskurzushoz érkezünk, amit itt nem szeretnénk újrakezdeni (a Páva utcáig vezető történetet alaposan körüljárta Dési János a Múlt és Jövő 2002/4. számában). Alakulhatott volna úgy is, hogy az Otto Wagner által épített, 1873-ban felavatott, Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában kap helyet a dokumentációs központ, de nem így alakult, s az ott félbemaradt felújítás az elmúlt évtizedek egyik szomorú kudarca. Alakulhatott volna úgy is, hogy valakinek időben eszébe jut: egy téglagyár lenne a legmegfelelőbb hely, és ezt verekszi keresztül, de nem így alakult. Ezen most fölösleges töprengeni. Számít a helyszín is, de még inkább az, amit ország-világ elé tárnak. Ha a ferencvárosi Páva utcában, akkor ott.
Szőnyei Tamás
Lili
A 18 éves Jákob Lilit 1944. április közepén magyar csendőrök és rendőrök hurcolták el édesapjával, édesanyjával, öt testvérével és kárpátaljai otthonuk, Bilke ezerötszáz zsidójával egyetemben. A beregszászi téglagyár érintésével május 26-án érkeztek meg Auschwitz-Birkenauba. Több mint húsz rokonával ellentétben Lili szerencsésen túlélte. A németországi Dora-Nordhausen koncentrációs táborban szabadult fel. Élelmet keresve egy üres SS-szobában talált egy fotóalbumot. Sajátcsaládját, szüleit, zsinóros kabátot viselő öccseit látta viszont benne az Auschwitzba érkezés utáni pillanatokban.
E képgyűjteményt ismeri Auschwitz Albumként a világ. A háború után a Szovjetunióhoz került Bilke rövid érintését követően Lili Amerikába települt. A fotóalbumot az 1960-as években tartott németországi náciperekben megidézett tanúként bemutatta, majd 1980-ban, Serge Klarsfeld francia történész kérésére a Jad Vasem intézetnek adományozta, mely aztán magyarázó információkkal ellátva meg is jelentette azt.
Jákob Lili Zelmanovic 1999. december 17-én hunyt el. Klarsfeld, az ismert "nácivadász" az utóbbi időkben többször is járt Budapesten a magyar deportálások egyik fontos dokumentumának számító Jaross-listák felkutatása végett.
Szinopszis
Részletek az állandó kiállítás tavaly október 31-i keltezésű szinopszisának bevezetéséből:
"A kiállítás témája a magyar holokauszt. Célja, hogy a faji ideológia által fizikai megsemmisítésre ítélt magyar állampolgárok, azaz a zsidók vagy a magyar törvények által annak minősítettek, valamint a romák szenvedéseit, üldöztetését és legyilkolását elbeszélje és bemutassa a látogatóknak. A kiállítás nem a magyar zsidóság történetét kívánja feldolgozni, nem a nácizmus egyéb üldözötteinek emlékét akarja megörökíteni, és nem szándéka Magyarország második világháborús történetének fókuszba állítása sem."
"A kiállítás a családtörténetek középpontba állításával azt kívánja elérni, hogy a befogadó számára torokszorító és felkavaró élmény legyen a látogatás. Egyfelől azonosuljon az üldözöttekkel és áldozatokkal, érezze át azok sorsát, másfelől élje újra a történelmi szereplők - a politikusok, a katonák, az állami tisztségviselők, az egyházi személyiségek, a hétköznapi emberek - dilemmáit. Tegye fel azokat a morális kérdéseket, amelyekkel a korabeli szereplőknek szembe kellett nézniük, és tudatosítsa, hogy ezekre neki is választ kell adnia, mert jelentőségük és jelentésük messze túlmutat a holokauszt egyszeriségén. A látogató megérti, hogy a magyar társadalom zsidó és nem zsidó tagjainak élete a holokausztot követően már soha nem lesz ugyanolyan, mint előtte. A veszteség jóvátehetetlen."
