Essünk túl rajta, mondja M. Poirot. Mesélje el nekünk monsieur Bill, hogyan is történt a dolog. Mindannyian tudjuk, hogy a játszma véget ért. És valóban, mintha az utolsó oldalakon járnánk, a nyakizmok ellazulnak, a csömörteli és mégis feszült izgalom, amely hét hónapon át rátapasztotta az amerikai médiát Starr és Clinton küzdelmére, oldódik. Már csak a katarzis van hátra. Ha olcsó, hát olcsó, de ennyi izgalom után jár nekünk. Látni akarjuk a nagy bűnös szívtépő töredelmét. Hallani akarjuk a nagy kommunikátor elegáns zárszavát. És akkor vége, hála istennek.
De nem lett vége. A valóság betört a nappaliba, és kiderült, hogy ami eddig történt, csak előjáték. Ez a történet, legyen bármilyen abszurd, s mutasson bármilyen magas fokú rokonságot a közönség tűrőképességét általában figyelembe vevő szappanoperákkal, nem akkor ér véget, amikor elunjuk. Most ijedten töpreng Amerika, hogyan vonul majd be a Clinton-botrány a történelembe.
A Clinton-botrány
sokáig médiaesemény volt. Kínos és mulatságos sztori a kismedencében. A hír, hogy Clinton nem hűséges hitves, nem volt sem új, sem megrendítő. Lewinsky nevét egy internetes pletykalap szellőztette meg először. Az ügy egy másodlagos frissességű, gyenge lábakon álló és meglehetősen komikus szexuális zaklatási per (Paula Jones ügye) során nyert jogi formát. A bizonyíték? Egy klimaxos családanya egy demokratabotrányokban utazó könyvügynök segédletével behúzta a csőbe kikapós Beverly Hills-i barátnőjét. A leányzó fűnek-fának dicsekedett, hogy viszonya volt az elnökkel, aztán letagadta a bíróságon. Három napra rá, szólt a gondosan kiszivárogtatott hír, Vernon Jordan, az elnöki barát kiközvetítette egy yuppie mércével is tisztesnek nevezhető állásba. Előkerült egy videofelvétel, amelyen Bill melegen megöleli a micisapkás Monicát. Az ellenérv? Clinton feltartott mutatóujjal és tanító bácsis nyomatékkal megfegyelmezte a népet: Nem Volt Szexuális Kapcsolatom Azzal a Nővel. Aztán néhány nap múlva elmondta a hagyományos State of the Union beszédet. Lendületes, józan, a szebb jövő reményét ébresztő beszéd volt, megtámogatva a költségvetési többlettel. Monicáról nem esett szó. A sajtó és a nép megkönnyebbülten ad acta tette a dolgot. Ez az elnök mindent túlél.
Ezek után nem csoda, hogy kezdetben a pikareszk elemek dominálták a vizsgálat fogadtatását. Igaz-e, hogy Clinton szerint az orális szex nem szex? Hihihi. Tartsd a szád, Monica, hahaha. Mit látott a testőr a kulcslyukon át, hihihi. Kibővült a sajtó szókincse, hahaha. Egyszóval a botrány halva született, és hét hosszú hónap kellett hozzá, hogy életre keljen.
A közvélemény-kutatások
szerint a nép bő 60 százaléka februárban már biztos volt benne, hogy De Igenis Volt Szexuális Kapcsolatod, Bill, Azzal a Nővel, ne fabulálj - de nem nagyon bánta. A gazdaság jól megy, az iraki válság is elült, az elnök meg nagy csibész, de láttunk már ilyet. Ha valakinek ez az ízlése, szórakozhat olyan jól ezen is, mint Jay Lenón vagy Howard Sternön. Ha meg nem, ne nézzen tévét, és ne olvasson újságot egy darabig.
Miközben Kenneth Starr sorra idézte be Clinton közeli munkatársait, tanácsadóit, titkárnőjét, testőreit, ügyvédeit, Clinton kezéből pedig a szövetségi bíróság kiverte a végső fegyvert, az elnöki privilégiumra és az ügyvédi titokra hivatkozó keresetet, a média perverz izgalommal spekulált, a CNN pedig ráállította ásítozó pletykafészkeit az ügyre. A májusi bírósági döntések kiváltottak ugyan aggodalmas jogelméleti eszmefuttatásokat, és még George Bush is felszólalt a testőrök beidézése ellen, de a sztori megmaradt annak, ami volt: zaftos, szürreális komédiának. A szereplők, a szenátorok és a képviselők hallgattak, a közönség pedig álszent borzalommal szórakozott.
Hét hónapon át üvöltöztek egymással a kommentátorok, publicisták és szóvivők a különféle talk-show-kban. A talk-show-k politikailag kiegyensúlyozottak, így kiegyensúlyozott monotóniával ömlöttek az elcsigázott nézőre a bajnokok érvei. Egyfelől: Starr politikailag motivált, személyes ellenszenvtől fűtött, magánéletben vájkáló, különleges státusával visszaélő, az adófizetők pénzét fecsérlő, a közvéleményt semmibe vevő elmebeteg. Elfogadhatatlan, hogy egyesek hatvanmillió dollárt költenek az elnök magánéletének firtatására, hogy piszlicsáré piszkálódással akadályozzák az elnököt abban, hogy eleget tegyen az amerikai néptől kapott megbízatásának, és a munkájára összpontosítson. Ez a vizsgálat, ébredjünk már fel, emberek, szexről szól, és semmi másról. Az amerikai polgár legszentebb joga, hogy magánéletének titkait megtartsa magának. Ámen.
Másfelől: Starr kiváló jogász, aki jogászi kötelességtudatból korrekten és elszántan, a közvélemény nyomására fittyet hányva nyomoz egy hamistanúzó, az igazságszolgáltatás munkáját akadályozó, különleges státusával visszaélő, az amerikai polgár bizalmára méltatlan moral insanity után. Ez a vizsgálat nem szexről szól, soha nem is arról szólt, és soha nem is arról fog szólni, hanem csakis az igazságról, az igazságszolgáltatás szentségéről és a hatalmi visszaélések felderítéséről, amely minden amerikainak szent kötelessége és legbensőbb érdeke. Ámen.
És eljött augusztus tizenhetedike. És nem volt katarzis. Nem elég, hogy a nagy kommunikátor csődöt mondott, merev volt, mint egy mikrofonállvány, zavart és agresszív, mint akit sarokba szorítottak ("politikailag motivált perek, destruktív eljárás"), nem elég, hogy mellébeszélt ("jogi értelemben vallomásom helytálló volt"), hogy megspórolta magának a bűnvallomás drámáját ("vállalom a felelősséget, de az elnöknek is van magánélete"), és oly kurta-furcsa szónoklatot tartott, mintha kikérné magának a túlzott érdeklődést, de kiderült, hogy a média tévedett.
A végkifejlet
nem a várt dramaturgiai szabályokat követi. Megtudtuk, amit eddig is tudtunk, illetve annál valamivel kevesebbet, és továbbra sem tudjuk, mi lesz ebből. És kiderült, hogy ezt a kérdést nem a könnyek mennyisége, a szerelmi szenvedély hitele vagy a bűnbánat mélysége dönti el.
A közvélemény, mint ez várható volt, kevesellte a töredelmet. A népi képzelet és a bulvársajtó némi habozás után kikötött a lekvárosbödönnél. Nocsak, a kisfiú könyékig a lekvárosbödönben, és még neki áll feljebb, amikor az anyukája rászól. Csúnya dolog. A demokrata hajlandóságú közönség azt javasolja, legyintsük meg a gyereket, hogy tanuljon a dologból, aztán fátylat rá. A republikánus prédikálna még egy sort: aki felesel, az hazudik, aki hazudik, az lop, és a végén ki tudja, mi lesz belőle. Állj a sarokba, fiam, de rögtön, és ne is álmodj új bicikliről meg arról, hogy még elnök is lehet belőled. Egyszóval a köz szőtte tovább a szappanoperát, és arról elmélkedett, vajon mit érez Hillary.
A kurta-furcsa vallomás után és a nagy terroristaellenes honvédő háború kezdete előtt, ebben a végtelen hosszúra nyúlt három napban a média egy pillanatra kijózanodott. A publicisták, kommentátorok és szóvivők megértették, hogy Bill Clinton mégsem Bob Ewing, akinek életéről a nézők interaktív szavazata dönt: ha jól sikerült a sztori, és a közönség könnyezik, Starr visszavonul. A jogi procedúra, a maga demokratikus antidemokratizmusával, független a közvéleménytől.
És miközben a politikai felelősségrevonás jogi (impeachment, amelyet csak a kongresszus kezdeményezhet) esélyeit latolgatták, meg is gyűlölték egy kicsit Bill Clintont, a nagy kommunikátort. Hogy tehetett ilyet velünk? Hét hónapon át hűségesen cifráztuk a sztorit, és most kiderül, hogy egészen másról szól, mint gondoltuk. Nem arról szól, hogy szabad-e félredugni, és aztán mennyire kell megbánni. Nem is arról szól, hogy mire nem képes a jobboldal, hogy kinyírja a baloldalt, és viszont. Hanem blama, blama, blama: a világ egyetlen szuperhatalma politikai válság elébe néz, akármi lesz is.
Ehhez képest másodrendű és mintegy filozófiai kérdés, hogy a politikai válságot elsősorban az okozta-e, hogy az elnök nem bírta féken tartani férfiasságának díszét, vagy az, hogy a független ügyész intézménye nincs kellően szabályozva. Az elnöki hatalom megnyirbálva, a hivatalban lévő elnök hitele megtépázva, a kongresszus kínban, a szereplők megalázva és kifosztva, a Demokrata Párt romokban, beláthatatlan következményű precedensek sora, a világ Amerikán röhög, és még nincs vége, nem akar vége lenni sehogysem. Ki tudja most már, mi jobb: ha megy Clinton, vagy ha marad?
Kenneth Starr a napokban nyújtja be jelentését a kongresszusnak. A jelentés feltehetőleg a Lewinsky-ügyre szorítkozik majd, és feltehetőleg Clinton elnök felelősségrevonását fogja indítványozni a kongresszusnak azon az alapon, hogy hamisan tanúzott (perjury), és akadályozta az igazságszolgáltatást (obstruction of justice). A vád alapja bizonytalan: a Paula Jones-ügyben sikerült a szexuális kapcsolat definícióját olyan tehetséggel megfogalmazni, hogy a petting belefér, de a felláció nem (szexuális érintkezésnek az minősül, ha a felek egymás genitáliáit, illetve mellét tapogatják, szexuális izgatás céljából). Starr Monica bosszújában bízhat.
Mert Monica, a hűséges Monica, aki hónapokon át tagadott, s aztán sem volt hajlandó elismerni, hogy Clinton hallgatásra intette (obstruction of justice, tempering with witnesses vádpontok), megsértődött augusztus 17-én. Clinton nem ismerte el a nevezetes négyperces beszédben, hogy közöttük igenis komoly, kölcsönös szexuális vonzalom ébredt, hogy egykor közös jövőről álmodoztak, és nem volt egy meleg szava sem hozzá. Monica augusztus 20-án, a magyar államalapítás és tűzijáték évfordulóján és a nagy terrorellenes háború kezdetének napján bevonult Kenneth Starrhoz, és kipakolt: Clinton nagyon is tapogatta a mellét és genitáliáit, tehát a Paula Jones-ügyben tett vallomása nem nevezhető jogi értelemben helytállónak, mint Clinton állítja (perjury vádpont).
A kongresszus - tekintettel a közvéleményre, valamint a közelgő választásokra - feltehetőleg nem kezdeményez majd felelősségrevonást. A közvéleményről azonban sose tudhatni: ha kijön a lekvárosbödönből, még Clinton ellen is fordulhat. Így aztán elkínzott republikánus szenátorok néztek abban a három napban könyörgő tekintettel a kamerába. Nem akarunk felelősségrevonást, de várnunk kell. Meg kell várnunk Starr bíró jelentését. Clinton pedig kilőtte a
rakétákat Szudánraés Afganisztánra,
és megint beszédet tartott, a szabadság birodalmát fenyegető gonosz, fanatikus erőkről. A bejelentés a Fehér Ház előtt unatkozó újságírókat a Wag the Dog (A farok csóválja a kutyát) című film nézése közben érte. Az 1997-es film készítői nem nyilatkoznak. Talán az ügyvédi költségekre való tekintettel. Íme, ilyen váratlan a sors: a Wag the Dog-elmélet (az elnök hollywoodi segédlettel Potemkin-háborút indít Albánia ellen, hogy fedezze viszonyát egy ifjú hölggyel) szinte kiszorította a lekvárosbödönt.
Clintonnak egy republikánus többségű kongresszussal szemben játszó sánta kacsaként mindig is az volt a legnagyobb erőssége, hogy mindkét párt számára elfogadható javaslatokkal próbálkozott, és ügyesen megtalálta a népszerű, de politikailag viszonylag veszélytelen ügyeket (a faji béke szorgalmazásától és a szociális háló racionalizálásától az egészségbiztosítás kiterjesztéséig és a dohánylobby letöréséig). Most is a lehető legbiztosabb irányba lépett egyet, s még Newt Gringich és Jesse Helms elismerését is kivívta. Nem kételkedünk benne, hogy az időzítés helyes volt, és teljes hittel támogatjuk az elnök határozott akcióját. Bárcsak korábban hozta volna meg ezt a bölcs döntést. De lássuk be, az embernek mindig muszáj arra gondolnia!
A CNN a titoktartási szempontból példátlanul sikeres akció után három órával már a szudáni tévé adását adta. Egy fehér turbános ember szította a betelefonálók dühét, akik egymást túllicitálva szidalmazták Clintont: ezt a hazudós, féktelen, házasságtörő, a maga bőrét mentendő ártatlanokat sújtó, saját barátait is megtévesztő és eláruló, mindenre képes sátáni alakot. Hát így.
Valaha, a botrány kezdetén, azt lehetett hinni, hogy filozófiai kérdéssel állunk szemben, amelyet szerencsétlenül kisszerű köntösben tálalt az élet.
A filozófiai kérdés
ez volna: vajon hol válik el a privát személy és a politikai vezető? Kell legyen-e morális tekintélye egy politikai szereplőnek, vagy elegendő, ha jól mennek a dolgok? És felelősségre vonható-e a politikai vezető azért, amit privát személyként követ el, vagy ami jogilag talán nem, erkölcsileg azonban meglehetősen kínos (vö. az írói munkásság, a családiház-építés, az üzleti tevékenység vagy a lakáskiutalás Magyarországon bevált kategóriáival)?
Ezen a filozófiai kérdésen meglepően hamar túllépett az élet, illetve a médiasztori, s csak a legásatagabb konzervatívok ragaszkodtak az elnöki hivatal erkölcsi nimbuszához. A média és a közvélemény kinyilvánította, hogy még egy elnöknek is van joga a magánéletéhez, s a republikánus bírálók is csak azt firtatták, vajon ahhoz is van-e joga, hogy eskü alatt letagadja, amit a magánéletében művel. De a szappanopera még csak nem is a magánélet jogáról szólt, hanem a rokonszenves bűnös és a könyörtelenül igazságos ellenfél küzdelméről. Nem volt talk-show, amelyben ne elveket vagdostak volna egymás fejéhez a résztvevők, de ki ne tudta volna, hogy a knockout a tét? Az pedig nem elvi kérdés: pusztán annak kérdése, hogy az adott szabályok keretein belül maradva sikerül-e úgy eltalálni végre az ellenfelet, hogy kiterüljön.
Ez az illúzió, amely, ahogy itt mondják, politikai üggyé fokozta le a kérdést (politikának Amerikában a pártcsatározást, a kampányfinanszírozást és az imázsépítést nevezik), most szétfoszlani látszik. Vissza kéne kanyarodni a filozófiai kérdéshez, amely a médiában a hagyományos amerikai antiintellektualizmusra való tekintettel a Clinton-legacy (Clinton öröksége) nevet kapta. Botrányhősként vonul-e be Clinton az amerikai (és a világ-) történelembe vagy a demokrata irányvonal újrafogalmazójaként? És mi a tanulság abból, hogy az igazság egy demokráciában többnyire kiderül, mert mindig lesz, aki firtassa, és lesz, aki támogassa a firtatót?
A filozófiailag szegényes képzeletű kommentátorok megelégednek azzal, hogy a független ügyész intézményének eltörlését vagy megrendszabályozását javasolják. Az alkotmányjogászok igyekeznek felmérni, mekkora kár keletkezett az elnöki hatalomban. A közvélemény (már megint!) 49 százaléka úgy véli, hogy az elnöki hivatal tekintélye nem csorbult tartósan - 45 százalék ezzel ellenkező véleményen van. A botrány persze elül majd, és talán a Demokrata Párt is magához tér. Elvégre a Watergate után a republikánus párt kitermelt egy mostanában szentként tisztelt Reagant. De a Clinton-Nixon párhuzam, amely most a republikánus párti kommentátorok kedvenc fegyvere, sántít egy kissé. Nixon politikai botrányba keveredett, hazudozott, elügyetlenkedte a dolgot, és lemondott. Clinton viszont, akit kezdettől fogva magánéleti botrányok vettek körül, aki megúszta a Whitewatert, a kínai rakétaügyet és a kampánypénzbotrányokat, akinek jó néhány közeli munkatársát ültették le néhány milliós csalásért, akinek alelnöke most rettegve várhatja az államügyészből kicsikart döntést egy újabb független ügyész kijelöléséről funny money- ügyben, mintha erkölcsi immunitást követelne magának. Mi, az amerikai nép egyetértünk abban, hogy az elnököt, magánéletét, üzleti ügyeit, barátait és kisebb hazugságait békén kell hagyni: ez volt az augusztus 17-i beszéd üzenete. Akár lemond, akár nem, ezzel a követeléssel kezdeni kell valamit.
Ahogy néztem a fehér turbánost a szudáni tévében, azon kaptam magam, hogy őskonzervatív érzelmeim támadnak. Mégiscsak van abban valami, hogy a politikai vezető legyen fegyelmezett. Tartson szem előtt bizonyos mércéket. A fenébe is, tartsa szem előtt a hivatal méltóságát. Válogassa meg a tanácsadóit, a barátait és a finanszírozóit. Mérje magát a politikai kultúrához, amelyben él, és lehetőleg felfelé kerekítsen. A félredugás szabadságát, mint felvilágosult európai (hivatkozgattak ránk, felvilágosult európaiakra ebben az ügyben), elvileg támogatom, és a néhai Mitterrand elnök magánügyei hidegen hagynak. De erkölcsi immunitást nem szívesen szavaznék meg senkinek. Ha ugyanis az elvek szintjére emeljük a kérdést, a dugj, de rajt ne kapjanak! parancsolata egyhamar átalakul a lopj (finomabban: szerezz), de rajt ne kapjanak! maximájává, amitől viszont már csak egy ugrás a balkáni bazár.
Babarczy Eszter
(New York)
Módszertani bevezető
Az orális szex alapfeltétele, hogy legalább az egyik félnek legyen hozzá nemi szerve, a partnernek pedig szája. Újabban a felláció a hipe, vagyis amikor a férfi szerepel nemi szervével a történetben. Persze egyébként is ritkán hallani olyan közéleti szereplőről, politikusról, aki lehajtott fővel, politikailag korrekten azt vallja, hogy rendszeresen kinyalja a titkárnőjét.
Manapság, amikor a pornólapokban a pénisz végén felhőtlen örömet mímelő, ám a valóságban nyilván súlyos traumákat átélő nők csüngenek, a feleségek kedve sem buzog az efféle, csak titkárnőknek (elnézést a titkárnőktől) való tevékenységhez. Pedig a dolog, amellett, hogy a nő számíthat rá, hogy néha megdobják cserében egy cunnilingussal, szexuálisan igen kreatív. Lehet finoman feltérképezni a pénisz idegvégződéseit nyelvvel, foggal, szájpadlással.
A legnagyobb gondot - és nemcsak a nőknek, de a férfipartnereknek is - a sperma lenyelése, illetve a le nem nyelés módozatának megtalálása okozza. Kevesen vannak ugyanis kibékülve a nedv ízével, és kevés az az asszony vagy leány is, aki, ha közvetlen közelről irritálják a torkát, nem hányja el magát. Kiábrándító, ha valaki az intim együttlét után kirohan a vécébe öklendezni. Jó tanács: kár a teljes péniszelnyelés gondolatával foglalkozni, mert merev állapotban egy közepesen fejlett darab is hosszabb, mint az ajaktól a garatig tartó út, nem is beszélve a mélyharapásról és a szűk szájpadlásról. Az óvatlanoknál igazán akkor áll fenn a fulladásveszély, amikor a pénisz tulajdonosa a csúcs elérése előtt önkéntelenül a szokott párzó mozdulatokat kezdi el végezni. A torokirritáció koncentrációval, a pénisz határozott mozdulattal való kijjebb helyezésével és gyors nyeléssel kiküszöbölhető, a sperma ízét pedig, ha elvenni nem is, de jobbá tenni lehet. Az biztos, hogy az a partner, akin közben szintén hasonló jókat alkalmaz társa, tehát kölcsönösen foglalkoznak a kielégítésével, kevésbé fogja reklamálni az ízesítést.
A kérdést kutató, a makrobiotikus táplálkozással foglalkozó tudósok elve az: ha jó ízű vagy, a partnered is többet fogyaszt majd belőled. A lúgos alapú étkezés, a húsevés, a halfogyasztás keserűbb ondót eredményez. Azok, akik sok tejterméket fogyasztanak, igen rossz ízű ondóval rendelkeznek: a bennük lévő baktériumok gyorsabban bomlanak. Ez utóbbit spárgaízű spermának csúfolják avatott körökben. A savas gyümölcsök és édességek, valamint a jó minőségű, természetes úton ízesített alkoholok fogyasztói maguk is frissek és édesek, ám a pakura, metil és egyéb műanyagból készült alkoholt fogyasztók olyan savanyúak, hogy leolvad tőlük a piszoár. A sperma élettani hatásai miatt viszont nem kell aggódni, nem halálos akkor sem, ha a tulajdonosa úgy néz ki, mint maga Lucifer. Tartalma igen tápláló, és nem hizlal, mivel egy emberes ejakuláció is csupán 15 kalóriát tartalmaz. Van benne viszont aszkorbinsav, vérképző ellenanyagok, fruktóz, kolin, citromsav, magnézium, nitrogén, foszfor, pirimidin, szorbitol, B12 vitamin, cink és amit csak el lehet képzelni. Nyomelemek hada. A férfiból kivont folyadék arcra kenve jó bőrtápláló.
Arról a világ minden járványügyi hivatala és orvosi kamarája vitatkozik még, hogy mennyire biztonságos az orális szex. Abban megegyeznek, hogy a HIV-vírus terjesztését tekintve alacsony rizikófaktor, bár távolról sem teljesen veszélytelen. Az amerikai járványügyi hivatal még mindig a fokozott veszély kategóriájába sorolja, míg a kisebb kutatócsoportok a legkevésbé tartják veszélyesnek. A fertőzésekkel foglalkozó melegszervezetek a legóvatosabbak, azok az óvszert ajánlják orális érintkezésre is, valamint óva intenek a szájba élvezéstől. A szájban lévő afták, herpeszek, kisebb sérülések esetén pedig teljes orálszexmentes hétvégét javasolnak.
Fogazás pedig kizárva.
- s -
Dr. Lux Elvira
szexuálpszichológusaz orális szexről
Magyar Narancs: Létezik-e olyan felmérés, amelyből kiderül, hogy a magyar nemzet hogyan viszonyul az orális szexhez?
Lux Elvira: Nem tudok róla.
MN: Azért a praxisából biztosan tudja, mennyire elterjedt szokásról van szó.
LE: Száz százalék próbálja ki, van, ahol beválik, van, ahol nem. A nőknél inkább egyfajta szükségszerűséget szolgál, abból az okból kifolyólag, hogy a női hüvely gyér idegellátottsága miatt nem minden esetben alkalmas az orgazmus elérésére. A klasszikus, aktus alatti orgazmus a nőknél elég ritka, nagy százalék nem tud kielégülni a hüvelyben, viszont csiklón keresztül igen. Ennek három módja létezik: az egyik a klitorisz manuális ingerlése, a másik az orális, szájjal, nyelvvel való kielégítés, a harmadik a pénisz érintése - ez a legkevésbé gyakori, pedig a nők ezt szeretik leginkább, hogy mégis köze legyen a nemi aktus illúziójának az orgazmusukhoz. Tehát ha egy nőnél nem jön össze az orgazmus klasszikus helyzetben, akkor vannak ezek a manipulációk. Van egy komoly veszélyük is: volt jó néhány olyan pácienspárom, akik negyvenéves koruk körül kerültek hozzám, és az volt a panaszuk, hogy a nő csak orálisan tud kielégülni, viszont tizenöt éves házasság után a férfinak ehhez már nem volt kedve. Ez egy reflexfolyamat, begyakorlódik és rögzül, hasonlóan a korai magömléshez: átlagosan tizenhárom éves kortól tizennyolc éves korig önkielégítést végeznek a fiúk, ha ez bűntudattal, sietséggel párosul, kialakul a korai magömlés. Ha egy nő megtanulja az orális kielégülési formát, és azt gyakorolja sok éven át, őt egyszerűen nem lehet átállítani, az ilyen eseteket ma már nem is vállalom.
MN: És mi a helyzet a férfiakkal?
LE: A férfiaknál az orális szex igénye sokkal magasabb, mint a nőknél. A libidójuk irányul az oralitásra, hogy ez miért van, nem tudom. Elképzelhető, hogy éppen a kamaszkori, többéves önkielégítés után a kéz mozdulatai, az intenzitás fokozásának élménye rögzül: kézzel és szájjal szabályozható a péniszre ható mechanikus inger, a hüvellyel nem annyira. Minden valamirevaló nő össze tudja húzni a hüvelyét, de ha ezt csinálja közösülés közben, nem tudja elengedni magát, és az ő erotikus görbéje gátlódik. Ha egy nő szájjal elégít ki egy férfit, akkor szabályozni tudja a mechanikus ingert, ráér arra, hogy a férfival törődjön, míg szeretkezés közben, ha a saját kielégülésére törekszik, ezzel nem tud foglalkozni. A nő, ha orálisan elégíti ki partnerét, tulajdonképpen kedves kötelességét teljesíti. Én harminc év alatt nem találkoztam olyan nővel, aki ezt igazán élvezte volna, és hosszú távú kapcsolatban egy idő elteltével nem megy bele, ahogyan a férfi is elunja fordított helyzetben.
MN: Mennyire számít még tabunak ez a téma?
LE: Sokáig tabu volt, mert a zsidó-keresztény kultúrkörben a nemi élet kizárólagos célja a gyermeknemzés. Ma már nem így van, főleg mióta a fogamzásgátlókat feltalálták. És mégis, például volt olyan esetem a klinikán, hogy egy pár a meddőségi tanácsadóba jelentkezett sokéves házasság után. Kivizsgálták őket, és azt találták, hogy a meddőségnek szervi oka nincsen, végül elmondták, hogy ők kizárólag orális szexszel érintkeznek. Azt hitték, hogy az orális szexből - merthogy a nő még le is nyelte az ondót - gyerek is lesz. Főiskolai végzettségűek voltak!
MN: Találkozott olyan nővel, aki szereti az ondó ízét?
LE: Nem. Lehet, hogy van ilyen, de onnan lehet tudni, hogy ez még mindig tabu alatt van azoknál is, akik csinálják, hogy nagyon kevesen vallják be - még nekem is. Azt nagyon kevésszer hallottam, hogy a nő lenyeli az ondót, vagy ha mégis, akkor panaszként említik: keserű, rossz, undorodom tőle. Ez az egész témakör nagy titok, mert az emberek még mindig szoronganak tőle, és bűntudatuk van vele kapcsolatban.
- bodoky -
Nem tilos
A katolikus egyház is azzal a szóval illeti az amerikai elnök elhíresült tevékenységét, amellyel Clinton illette tettét: inappropriate. Nem megfelelő, téves, nem helyénvaló, helytelen, rossz. A jóhiszemű értelmezés szerint az elnök a szóválasztással, illetve a nyilvános bűnbánattal azt mondta ki, amit az egyház is hirdet: emberek, ne kövessetek engem, mert nem jó dolog megcsalni a feleségeteket!
Persze a minden bizonnyal alapos körültekintéssel megválasztott elnöki szó nem az orális szex aktusát ítéli el - az egyház sem tesz ilyet -, hanem megvalósulásának körülményeit kárhoztatja - mind közönségesen a házasságtörést. Az orális szexről magáról a katolikus tanítás nem emlékezik meg, mint ahogy a pápai enciklikák és zsinati határozatok önmagukban az öltözködést, az étkezési szokásokat vagy az állatkertbe való járás megfelelő időpontját sem kívánják meghatározni.
Az orálisról tehát nem szól a morális tanítás. Tárgyalja viszont a házastársi kapcsolat testi vonatkozásainak három fő alapelvét: 1. a szexuális egyesülés és a gyermekáldásra való nyitottság szorosan egybetartozik, 2. a családtervezés során a pár használhatja a természetes - a nő terméketlen időszakain alapuló - módszert, 3. a testi vonzalom egyes megnyilvánulásainak érvényessége a házaspár közös, lelkiismereti kérdése. A három pont együttes értelmezése adja ki a teljes igazságot, s bármelyikük kiemelése, egyoldalú használata csorbítja a tanítás hitelét.
Az Új Katekizmus a szexualitásról mint az öröm és élvezet forrásáról beszél, s a "bizalmas, tiszta együttlét", illetve a "kölcsönös önátadás" szavakat használja. A bécsi OMC katolikus kiadó Életre szólóan szeretni című, jegyesoktatások segédanyagaként használt könyve ezt írja: "A szeretet és felelősség mértéke dönt a gyöngédség értéke és értelme felől." Két évtizeddel korábban XII. Piusz pápa kijelenti: "Semmi rosszat nem tesznek tehát a házastársak, amikor ezt a (testi, a szerk.) gyönyört keresik és élvezik." Még ennél is egyértelműbben szól a katolikus körökben nagy népszerűségnek örvendő Theodor Bovet protestáns orvos, aki Felette nagy titok című művében azt írja: "A legintimebb érintés sem erkölcstelen vagy perverz, ha az ember nemcsak a saját vágyai kielégítésére törekszik, a másik vágyait figyelmen kívül hagyva, hanem a társ boldogítását is szem előtt tartja."
Szőnyi Szilárd
