Innen tényleg csak felfelé vezethetett az út: négy év múlva vb-ezüstérem Bécsújhelyen, második hely 2000-ben, az olimpián, végül Eb-győzelem Romániában. A mostani világbajnokságnak biztató előjelekkel vágunk: bár a romániai csapatból nincs itt Pádár, Deli, Borók, az utolsó -né: Zsemberyné Simics Judit, a Beák közül Kökény, Siti és Balogh, a közvélekedés szerint megnyugtatóan helyettesítheti őket az új generáció: Ferling, Mehlmann, Sugár, Szrnka, Lovász és a többiek, de mindenekelőtt a mindössze húszéves győri Görbicz Anita, az új irányító, akinek külön szurkolói fóruma van az Indexen: Görbe egy-egy alsó elhajlásos lövését, a hetvenes-nyolcvanas évek kijevi klaszszisára, Turcsinára emlékeztető erre nézek, arra adom passzait aléltan elemezgetik a rajongók. A régi motorosok: Farkas, Radulovics, Pálinger az új játékosokkal kiegészítve sokra hivatott társaság, még a nőknél mindig figyelembe veendő (Laurencz Laci bácsi óta közismert) kiszámíthatatlansági együtthatóval is.
A csoportmeccsek eszerint is zajlanak: az Elefántcsontpart elleni bemelegítés után zakó a középszerű németektől, hogy a BL-győztes Ljubljanára épülő szlovének leiskolázása után, a Kína elleni kötelezőt letudva ki-ki meccsen parádézzunk az olimpiai bajnok dánok ellen.
Ezt a mérkőzést már a helyszínen izguljuk végig: bár a csáktornyai csarnok a húszezres városhoz képest pompás létesítmény, maximum ezerötszázas nézőtere mégsem világversenyre méretezett. A negyed kilencre kiírt meccsre ötkor már nincs jegy: egy oldalajtónál kulccsal a kezében sokat sejtetően álldogáló rendezőnek aztán megesik a szíve rajtunk. Lehet, hogy a zsebébe csúsztatott húszeurósnak is volt ebben némi szerepe, de mi mégis inkább a legendás horvát-magyar sportbarátság megnyilvánulását érezzük a gesztusban.
Ülőhely már nincs: mivel még zajlik a Kína-Elefántcsontpart mérkőzés (a vége 29-25), abban bízunk, hogy a meccs után vélhetőleg nagy számban távozó afrikai és ázsiai szurkolók helye felszabadul, ám csalatkoznunk kell. Az utolsó két meccsre a szurkolók betöltik a nézőteret: a bal szélen a németek, akik a szlovénokkal játszanak előttünk, aztán néhány tucat dán tinédzser egyforma szponzormezben, középen a szlovénok, a jobb oldalt teljes egészében a magyarok foglalják el, úgy hat-hétszázan. A `95-ös bécsújhelyi döntőn nem győztünk restellkedni "fakjú, denmárk, fakjú"-zó honfitársaink miatt, akik azért nehezteltek az ott a harmadik helyért játszó skandinávok szurkolóira, mert azok nem voltak hajlandók átadni szektorukat a magyaroknak. Ehhez képest a csáktornyai magyar szurkolók józanok és szimpatikusak. Sok a zalai: a határ pár kilométer, a zászlókon a szurkolók városainak és falvainak neve, egyik nemzetiszínűre mázolt honfitársunknál házi készítésű kereplő. Tizenöt éve nem láttunk ilyet sporteseményen (leszámítva a dunaújvárosi foci B-közép megmaradt kettő, mellesleg női tagjának rinocéroszméretű célszerszámát).
A felső korlátnál állunk, közvetlenül az ellenfélnézőben lévő norvég stáb mellett. A jegyzetelés kora lejárt, kamerával és laptoppal követik a meccset, mindenre figyelnek: ki honnan hová lő, hová passzol, ki indul és ki indítja a figurát, a statisztikákat rögtön formás táblázatokba rendezik. Mikor megkérdezzük őket, legnagyobb megrökönyödésünkre kétesélyesnek gondolják a dán-magyar meccset, s ez felveti a kérdést: milyen szakembereket küld egy kézilabda-nagyhatalom ellenfélnézőbe?
A szlovénok hatalmas csatában verik a németeket, nekünk legalább döntetlen kell a dánok ellen. Az északiaknak viszont nyerni kell a továbbjutásért, ez az eredmény lenne jó a szlovénoknak is. A két szurkolótábor így hamar egymásra talál, s nem is kezdődik számukra rosszul a mérkőzés. 4-2-re még az Európa-bajnoki címüknek köszönhetően már olimpiai résztvevő dánok vezetnek, szerencsére ezen az estén utoljára.
A magyar csapat a vb eddigi legjobb teljesítményét nyújtja, Pálinger káprázatosan véd (becenév híján zúg a Pá-lin-ger! Pá-lin-ger!), Radulovics feltartóztathatatlan, a Görbicz-Kulcsár volt győri tengely nem tud hibázni, szélsőink kiismerhetetlenek, Ferling és a védekezés váratlanul jó. Talán Farkas Ágit látjuk sérültnek és enerváltnak, de ma még sincs igazán gyenge pont.
A gálaelőadás a nézőtéren is folytatódik. A túloldalon először a szlovén szurkolók adják fel. Faarccal ülnek a helyükön, még ahhoz sincs kedvük, hogy hazamenjenek. Előttük mindenki áll, így nem látnak semmit. Azt sem, hogy a dán gimnáziumi osztálykirándulás résztvevői is lassan elcsendesednek, Pigniczki sérülését még érthetetlen sportszerűtlenséggel megünneplik, később már csak 5-6 manöken külsejű honfitársnőjüket fotózzák, akik, miután késve érkeznek, jó érzékkel beállnak a saját táboruk elé.
Mi viszont ünneplünk, a végére a rendezők minden kint rekedtet beengedtek. Tízgólos lesz a különbség, erre a tényre mintegy ötszázan két nyitott tenyerünk felmutatásával is felhívjuk a dán gyerekek figyelmét, de ez már inkább jókedv, mint gúnyolódás. Olyat mi nem csinálnánk. Játszanak a cserék is, de a különbség nem csökken. Csoportelsők vagyunk, pontelőny nélkül, de jól jöhet, hogy mi játsszuk a következő körben az utolsó meccset. Mocsai mester eligazítja a hozzátartozókat, valószínűleg nem a sörsátorba küldi őket, de mi odamegyünk. A dán manökenek egykedvűen cigarettázva várják az este jobbra fordulását, de a sült kolbászok és grillcsirkék láthatóan nem hozzák meg számukra a kívánt hatást, a magyar szurkolók érkezésekor odébbállnak.
Büszkék és optimisták
Akármennyire is kiszámíthatatlan a női kézilabda, ez után a fenomenális teljesítmény után nem zuhanhat akkorát a forma, hogy az ne lenne elég a románok ellen. Közepesen gyenge játékkal megverjük őket, a norvégok ellen pedig, emlékezetes másfél órás áramszünet után, kicsit lemerevedve ikszelünk. Szegény norvégok nagyon örülnek, pedig ha életükben töltöttek volna legalább öt napot egyhuzamban az Elbától keletre, lehetne némi balsejtelmük. Hiába verik másnap Szlovéniát idegőrlő csatában, kissé szánnivaló látvány, ahogy felülnek a lelátóra drukkolni az ukránoknak ellenünk. Azoknak úgyis édesmindegy, legjobbjuk, Cigica le sem vetkőzik, a tizedik percben már hat góllal vezetünk. A norvégok csalódottak, némi joggal neheztelnek az ukrán hozzáállásra. Verték volna meg őket. Mi azért örülünk, hogy nem kell a körmünket tövig rágva, teljesen kiszolgáltatva ülnünk a tévé előtt - az ukránok meg számoljanak el a lelkiismeretükkel.
A szombati elődöntőre Dél-Korea ellen készülhetünk. Hirtelen olyan lehetőség tárul fel a csapat előtt, amire két hete még senki sem számított: ha megverjük a korábban már két vereséget is szenvedő ázsiaiakat, újra döntőt játszhatunk egy világversenyen. A koreai meccs, immár Zágrábban, flúgos futam, westernfilm, ahol nem töltenek, csak lőnek. A félidő 22-19, a vége 40-38 ide, másnap tuti telt ház a döntőben.
A kongresszusi központ parkolójából indulunk, útközben a hírekből kiderül, hogy Lothar Matthäus az új magyar labdarúgó szövetségi kapitány, ezt mi három hete borítékoltuk, valamint elfogták Szaddám Huszeint, ezt nem. Az ukránokat elérte jósolt végzetük, hosszabbításban maradtak alul a gallokkal szemben a másik elődöntőben.
A letenyei határátkelő előtti Mol-kútnál az előző miniszterelnök kávézgat békésen, mellette két mázolt arcú szurkoló már a mérkőzésre hangol: "Ki a faszom az a Napóleon?", alighanem döntőbeli ellenfelünkre, a francia válogatottra céloznak. Legalábbis Viktor mintha nem venné magára.
A magyar válogatott, úgy számolgatjuk, révbe érhet: ilyen egységes, érett csapatunk régen nem volt. A kapuban Pálinger Kati, aki ezen a vb-n érett végképp világklasszissá. A női kapusokra általában a "szemafor" védési stílus a jellemző: lövésnél reflexből szétdobják kezüket-lábukat, aztán lesz, ami lesz. Ezzel szemben Kati legalább egy lépéssel előre gondolkodik: felkínál egy sarkot, aztán odaér, összehúzza magát, hogy az ejtésnél másfél méterrel megnyúlva fölényes magabiztossággal szedje le a labdát. A balszélen Kirsner Erika, gyors és hidegvérű, ballövő Ferling Bernadett, kemény és hidegvérű, a beállós Kulcsár Anita, aki a vébén kilenc meccsen egyszer hibázott: meg tán a kínaiak ellen csúszott ki a kezéből egy bejátszás, de végül azt is összeszedte. Irányít Görbicz Anita, a női kézilabdázás Zinedine Zidane-ja, az Audrey Hepburn-i tekintetű zseni, aki húszévesen mindent tud erről a játékról, legkésőbb három év múlva egyszerűen kinövi a sportágat. Jobblövő Radulovics Bojána, a csapat legkiegyensúlyozottabb játékosa, utcahosszal gólkirálynő úgy, hogy közben véletlenül sem kenődik el a sminkje. Jobbszellő Lovász Zsuzsa, aki úgy ejt és cunderezik, hogy bennünk egy `84-85 körüli férfi BEK-döntő emléke sejlik fel: a Metaloplastika Sabac szélsője, Isakovic a Barcelona ellen nulla szögből letérdel a hatosra, és teli tüdőből fújja be a labdát. Szerintünk Zsuzsa legkésőbb Athénban megcsinálja ugyanezt. A cserék, a "veterán" Farkas és Sirina, Bohus, Pigniczki, Mehlmann, Szrnka, Sugár, Siti és Tóth is teljes értékűek, bizakodva várhatjuk a finálét.
Meglehet, meglesz
A zágrábi csarnok másfél órával a kezdés előtt dugig tele, borsózik a hátunk, amikor kifut a csapat melegíteni. A franciákat udvarias fütty fogadja, a Marseillaise alatt egy tízfős csoport "Vesszen Trianon! Vesszen Trianon!" rigmust kezd skandálni, a közönség lepisszegi őket. Büszkék vagyunk és optimisták.
Az arénában 9000 néző, ebből minimum 8000 magyar. Mindenfelé rég nem látott ismerősök, mögöttünk Szabó Dzsoni, a volt dunaújvárosi sportvezér, Radulovics gyermekének atyja, kettővel odébb a székesfehérvári hokisok Ocskay papa vezetésével, emitt Dzsordzsó a Barátok köztből. A szurkolók a standardot nyomják, Ria-ria-Hungária, olé-olé, hajrámagyarok, Aida.
A franciák kezdenek jobban, három-egy oda, de aztán jó negyedóráig szinte csak a vébé eddig leggyakrabban hallott rigmusa szól: Pálingert élteti a közönség, aki úgy véd, hogy olyan nincs is, három hetest fog zsinórban, negyedóráig nem kap gólt, elmegyünk öttel. A mieink gyönyörűen, magabiztosan játszanak, Görbicz ragyogóan irányít, cseppet sincs megilletődve, Ferling és Radulovics hibátlan teljesítményt nyújt. Kár, hogy a félidő vége a franciáké, ide hárommal fordulunk. A szünetben mindenki bizakodik, bár nehéz elhessegetni bizonyos rossz érzéseket. A második félidő megnyugtatóan folytatódik: azt számolgatjuk, mekkora előnynél nyugodnánk meg végleg, tíz fáról indulunk, aztán ahogy fogy az idő, úgy változik a véleményünk: 8 perccel a vége előtt abban maradunk, ha több az előny, mint a hátralévő percek száma, meglehet, meglesz.
Sajnos tévedünk, az isten verje meg.
Miért?
26-20-as vezetéssel érkezünk az utolsó öt percre. Az azt követő események, az időn túli francia hetes meg a hosszabbítás történetének elbeszélésétől eltekintenénk: az eredményt mindenki ismeri, túl friss az élmény ahhoz, hogy józanul tudnánk elemezni, mi is történt valójában. A nézőtéren kétségbeesés és kiszolgáltatottság, még a turáni átok tűnik a legracionálisabb magyarázatnak, üres tekintettel maguk elé meredő szurkolók, gyorselemzések: persze a bírók a hibásak, ha megadják Görbe teljesen szabályos gólját, nyerünk, honnan is jöttek?, csalóköziek, mondja valaki, ezen legalább nevetünk, miért nem tartottuk a labdát, miért nem előbb kért időt Mocsai, miért nem faultoltunk már a középpályánál három másodperccel a vége előtt, miért veszítünk el megint egy agyonnyert meccset?
Amikor mindennek vége, a lányok magukba roskadva ülnek a földön, sírnak, és nem nagyon bírnak körbefutni a csarnokon, hogy ünnepeltessék magukat. Talán nem maradt erejük, talán úgy érzik, hogy nem jár nekik. Végül könnyes szemmel mégis megteszik: erre várt úgy ötezer ember, arra, hogy azt ordíthassa, "szép volt, csajok!". Ha a vébé előtt valaki írásba adja az olimpiai helyet, nincs a sportág környékén senki, aki ne fogadta volna el gondolkodás nélkül. És különben is: ezek a lányok elérték azt, hogy a fél ország ne nézze a döntőt. Azért, mert annyira izgultak értük. Azért, mert nagyon, nagyon szereti őket mindenki. Igen, itt volt a nagy lehetőség, és nem, nem sikerült, megint csak majdnem sikerült, és az ilyen csalódásokat nem tudja kompenzálni Eb-győzelem, IHF Kupa-klubsiker, semmi.
Csak az olimpia.
Azt viszont meg fogjuk nyerni.
Fecser Péter
Tóth Benedek
