Exdrogos, médiasztár. Úgy ismertük meg, mint az addiktológia Vajdaságból származó forradalmárát, aztán rövid idő alatt hihetetlenül népszerű személyiség, amolyan pszichofenegyerek lett, könyvet írt (Drogma), dokumentumfilmek készültek a munkájáról, újabban beszélgetős műsort vezet a Viasat 3-on.
Magyar Narancs: Amikor először telefonáltam, megdöbbentett, hogy mennyire barátságtalan vagy. Nem tudtam eldönteni, hogy ez az újságírónak szól, esetleg rosszul csinálok valamit, vagy alapjáraton ilyen vagy.
Dr. Csernus Imre: Ha azt nézzük, hogy engem rengeteg bajban lévő ember hív vagy a hozzátartozóik, akkor az újságírók az utolsók a sorban. Nem ellened irányult ez, hanem abból ered, amit csinálok. Ha hallom valakinek a hangján, hogy baj van, akkor másképp reagálok, mondjuk, mostanában a műsor miatt annyian zúdultak rám, hogy a pácienseket sem tudom rövid időn belül fogadni. Hirtelen azt gondolják, hogy én vagyok a Megváltó. Csodaorvos lettem, pedig csak azt csinálom, amit eddig csináltam.
MN: Ha valaki felbukkan a médiában, népszerű lesz.
CsI: Lehet, de erre komolyan nem számítottam, talán azért, mert el voltam foglalva a műsorok felvételével meg a kórházi dolgaimmal. Nem foglalkoztam a média kihatásaival, nem gondoltam bele, hogy ez mivel járhat. Aztán jöttek a telefonok. Meglepő, de még mindig csak olyan tíz százalék hív fel pusztán kíváncsiságból.
MN: Miből fakad az erőszakosságod? Néha az az érzésem, hogy az őszinteséget egyenlőnek gondolod a nyerseséggel.
CsI: Ha valaki teljesen komolyan áll a dolgaihoz, azzal miért lennék erőszakos, nincs rá szükség. A játszmában viszont benne van az erőszakosság, mert annak a során az ember felül akar kerekedni a másikon. Ha jól megnézed, ez egy háború. Lehet valaki erőszakos, sőt még számonkérő is, ha a másik nem mozog a kénye-kedve szerint. Miközben elvárja a mai rohanó tempóban, hogy az orvos azonnal ugorjon, hajlamos elfelejteni, hogy ő nem küzd, csak elvegetálgat a problémájában. A legfontosabb szerintem, hogy az illető meggyőződjön a saját motivációjáról, hogy ténylegesen akar-e változtatni, aztán kérhet segítséget.
MN: A praxisodban nem csak drogosok vannak, velük kapcsolatban is adekvátnak tartod az agresszív terápiát?
CsI: Ez nem igaz. Nem minden esetben vagyok erőszakos. A legtöbb ember megsértődik, ha őszinte véleményt mondasz róla, mert nem bírja a kritikát. A kritika erőszakosnak tűnhet.
MN: Amit a tévében látunk napról napra, az ugye nem terápiás helyzet, inkább valami találkozás?
CsI: Ezek egyedi alkalmak és nem pszichoterápia. Zavarban vagyok ezzel a műfajmeghatározással, mert a terápia során egy hosszú folyamatról van szó, de én egyszeri alkalommal is olyan vagyok és ugyanazt csinálom, mint amit a folyamatban. Éppígy reagálok adott helyzetekben. A televíziós beszélgetés olyan műfaj, ahol gyorsan kell rátalálni a lényegre, és ezt tudomásul veszem.
MN: Vannak, akik a pácienseid lesznek a műsor után?
CsI: Azok közül az emberek közül, akik részt vettek az eddig felvett nyolcvan adás valamelyikében, négyen jöttek el hosszabb terápiára a kórházba.
MN: Sokszor minősítesz embereket a műsorban. Egy terápiában nem biztos, hogy ez korrekt, mert ha egy fogyókúrázni akarónak azt mondod az első alkalommal, hogy dagadt, simán összeomolhat.
CsI: A terapeutának nincs joga véleményezésre, de elmagyarázom, hogyan kell érteni a definícióimat. A minket körülvevő világ terméke ma főleg az erőszakosság. Az emberek agresszíven vezetnek, a reklámok intenzívek és brutálisak, durva figyelemfelkeltő színeket használnak mindenhol, tehát ha neked valamit finoman mondanak, már úgyel fogsz sétálni mellette, hogy meg sem hallod. Amikor egy molett nőtől azt kérdezem: Hogy érzi magát, kedves dagadt hölgyem? - akkor mellbe vágja valami, amit éveken keresztül simogatásként kapott. Amikor manapság azt sem tudhatjuk, hogy a párkapcsolatunkból a másik ember hazaér-e egyáltalán estére, akkor én kommunikációs és pszichiátriai szempontból is felveszem ennek a világnak a tempóját. Nap mint nap látsz olyasmit, amiről észre sem veszed, hogy manipulál, csak bólogatsz, és megveszed az agyonreklámozott fogkrémet. Erre vagy kondicionálva. Bezzeg ha rólad van szó, és csupán elmondom neked, milyen vagy és mit tegyél, akkor én vagyok az erőszakos. Hogy is van ez?
MN: A tévéműsoroknak, így a tiédnek is, lehet rábeszélő jellege.
CsI: Nem rábeszélő, inkább felhívó. Az a célom vele, hogy egyes médiumok sugallatára ne csak a külsőddel foglalkozzál, hanem most már azzal is, ami benned van. Hosszú távon a belső értékeiddel és hiányosságaiddal fogsz megoldani vagy nem megoldani egy konfliktust. Ha bizonyos tulajdonságaidról soha nem mondtál ki semmit, de úgy viselkedsz, mintha, akkor a gyereked ezt tanulja majd meg, és ennek a fele sem tréfa.
MN: Tehát a terápiás módszereknek alkalmazkodniuk kell a környezeti hatásokhoz?
CsI: Nem. Azt mondom, hogy azért van sokféle terápiás módszer, mert sokféle személyiségű segítő van, és az adott segítőnek meg kell találnia, melyik illik legjobban az ő személyiségéhez. Nekem ez a megfelelő.
MN: Kritizálnak miatta eleget.
CsI: Nagyon sok kritikát kapok. Hallottam építő jellegűt is, amikor egy pszichiáter arról beszélt, hogy felvette néhány adásomat, megnézte, és rájött arra, hogy ugyanazt csinálja, csak amit én a műsorban nagyon gyorsan felépítek és levezetek, az neki háromszor annyi időt vesz igénybe. Ha egy ember aránylag későn jut el hozzám - és ez nem feltétlenül rossz, mert közben megmérettetik a motivációja -, akkor is gyorsan igyekszem megoldást találni.
MN: A nem pozitív kritika miről szól?
CsI: Régebben kifogásolták a külsőségeket. Hogy nézek ki, hogyan verbalizálok stb., de ezek sablonok. Miért kellene egy terapeutának halk szavúnak lenni? Adott pillanatban éppúgy lehetnek érzéseim, mint a velem szemben ülőnek. Nem mutathatnám ki, de ha azok, akik hozzám fordultak, sorozatosan a kéréseim ellenére cselekszenek, sőt be akarnak vinni az erdőbe, akkor kénytelen vagyok. Miért olyan nehéz engem emberszámba venni? A média egyébként pont ezeket a motívumokat ragadta meg a munkámból, mert számukra ez volt a figyelemfelhívó, ezért lettem az emberek fejében erőszakosként elültetve.
MN: A műsort is erre építették.
CsI: Igen, de nem ezért vállaltam fel, hanem azért, mert egyre több olyan fiatal gyerek kerül hozzám, akit tudatlanul neveltek. Olyan szüleik vannak, akik önmagukkal szemben is vakok.
MN: Világszerte népszerűek a pszichoshow-műsorok, nagy közönséggel. Hogy itt csak két ember szerepel, az a te ötleted volt?
CsI: A nagy közönség eleve fel sem merült, mert úgy dolgozom, hogy a másik ember számára, főleg, ha sumákol, akár öt perc alatt is nagyon kiakasztó lehet a beszélgetés, mert jön a feketeleves. Ilyenkor blokkolná az illetőt a közönség jelenléte. Engem nem zavarna, mert hiszek magamban, és nem érdekel, hányan hallgatnak. A kamerák is kívül vannak, egy üveg mögött, tehát csak ketten ücsörgünk a szobában. Ilyen szempontból ez valóságshow sémára épül, de ezt már nem én találtam ki.
MN: Mi készteti az embereket arra, hogy jelentkezzenek a műsorba, még ha tartanak is tőled?
CsI: Adott szürke életükben nem tudták kifutni magukat, mert nem raktak bele kellő energiát. Így jól jön a tévé mint figyelemfelhívás, mint kiugrási lehetőség, plusz még a Csernussal is lehet beszélgetni. Presztízst jelent, hogy le mer ülni valaki azzal az emberrel, akit emberevőnek állított be a média.
MN: Amikor a "gyorsterápia" után felocsúdnak, nem keveredtek konfliktusba a színfalak mögött?
CsI: Egyszer-kétszer előfordult, de elmagyaráztam, hogy ittvalójában mi folyik, és aránylag békében váltunk el. Nekem nagyon fontos ez alatt a huszonöt perc alatt is, hogy a másik ne sérüljön. Lehet, hogy komoly dolgokat fog hallani önmagáról, de nyitva kell hagynom számára a megoldásokat. Rombolni nem nehéz. Akárkit szét lehet bontani öt perc alatt, aki nem foglalkozik önmagával.
MN: És van időd az építkezés elkezdésére? A szemben ülők rá mernek-e kérdezni a dolgokra?
CsI: Ezek olyan finomságok, amikhez kell a szakmai rutin, a koncentráció, az odafigyelés, a másik tűrőképességének a felismerése. Felmérem, hogy mennyire áll gyenge lábakon a tákolmány, és milyen mértékben van jogom szétrobbantani, mennyit tud elviselni az egyén, hol az a szint, ahol meg kell állnom és megoldást találnom. Ez a rutin abból adódik, hogy nagyon sok emberrel foglalkoztam, foglalkozom, és minden, amit az életemben csináltam, hozzásegített ahhoz, hogy észrevegyem a finomságokat. Te pedig észre sem vetted, hogy háromszor próbáltam meg elkezdeni egy mondatot, és újra közbevágtál.
Eleve úgy állok a másikhoz, hogy elkezdem nyomni az őszinteség egy adott szintjét, és figyelem, hogyan reagál, miközben persze használom az összes kizökkentő technikát, bambulok, hangszínt váltok, hanyatt dobom magam. Bevetem a cinizmust, a vigyorgást, a szemtelenséget, a vulgaritást vagy akár egy adott szintű obszcenitást, és várom, hogy valahogy reagáljon. Gyorsan fel tudom mérni, hogy milyen nyelvezetet használ a beszélgetőpartner, és ennek megfelelően verbalizálok vele, mert fontos, hogy megértse, amit mondok. Ha nagyon orvosian fogalmaznék, akkor nem merne kérdezni, és csak az autoritásnak szóló tisztelet maradna. Amikor azt mondják nekem, hogy meg vannak ijedve, igazából nem tőlem tartanak, hiszen nem is ismernek, hozzám nem köti őket traumatikus élmény. Valószínűleg voltak az életükben olyan erőszakos emberek, családi terrornokok, akikkel nem tudták megoldani a konfliktusaikat, és azok a figurák dobódnak be ilyenkor a tudatból. Ezeket egyszerűen kivetítik, áttolják rám, ahelyett, hogy összekötnék velem.
MN: Nem lehet, hogy valakit inkább a gyengédség tudna rávezetni a megoldásra?
CsI: Ebben a tempóban a gyengédséget, a szoft ingereket nem hallod meg, nem vagy kondicionálva rá.
MN: Eleve lúzer, akinek erre van füle?
CsI: Ez a társadalom ilyenné lett. Aki erőszakos, öntörvényű, türelmetlen vagy önző, az nem fogja meghallani a simogató hangot.
MN: Radics Péterrel, úgy tűnt, akármilyen hangot ütsz meg, ő egyáltalán nem fogja meghallani. Kudarc volt?
CsI: Az egy dolog, hogy nem hallotta meg, amit mondtam, de én mindent megtettem, összekapcsoltam neki a dolgokat. Valójában a narcizmusa miatt nem merte kimondani, hogy ő egy bukott riporter. A legtöbb ember azt csinálja, amit ő. Megpróbálja saját tetteiről áthárítani a felelősséget a politikára, a külvilágra vagy a családjára.
MN: Sokszor bántóan leegyszerűsítőnek tűnik, amit mondasz. Például egy börtönviselt nőnek, aki félt a szabadulástól, azt, hogy menekül. Nem túl egyszerű így?
CsI: Arról volt szó, hogy egy csaj, akinek volt családja, gyereke, narkózni kezdett, és ennek következményeként került börtönbe. Ott bűntudata támadt, és elkezdte megvalósítani önmagát, sikerélményeket és ezzel együtt jó pozíciót szerzett, ám csak addig érezte jól magát, amíg nem közeledett vészesen a szabadulás. Akkor megijedt. Az intézményfüggőség a stabilitásról szól, arról, ha elfogadod azt, hogy nincs szabadság, akkor neked odabenn biztonságosabb, és ha egy nagyobb, zordabb világban kell bizonyítani, akkor összeszarod magad.
MN: Medig tartható fenn a műsor iránti érdeklődés?
CsI: Ez nem egy könnyed szórakoztató műsor, valójában vérre megy, de látom, hogy egyre komolyabb az emberekben az igény a magukkal való foglalkozásra. Persze a műsor hatékonysága véges lehet. Gondolkodtunk már azon, hogy érdemes lenne visszahívni néhány embert. Mindenesetre addig lehet fenntartani, amíg nézik.
MN: Milyen nézői véleményeket ismersz, milyen a nézettség?
CsI: Sms-ekből, emilekből kiderül, hogy sokan szeretik. A Radics- adást például 250 000 ember nézte, ami ettől a műsortól elég szép.
MN: Soha nem voltál bizonytalan, hogy etikus-e a szemben ülők lelki problémáinak a kiteregetése?
CsI: Inkább elfojtásokat beszélünk ki. Ne haragudj, de senki sem kényszeríti a szereplőket, az utolsó pillanatban is van lehetőségük lemondani, sőt a felvételt megnézve is mondhatják azt, hogy ne adjuk le. Szabad akaratukból döntenek.
MN: De tudod, hogy milyen a média és a szabad akarat viszonya. Életemet két perc hírességért.
CsI: Vonzó, kétségtelen, de ez akkor is az ő ügye. Pénzt nem kap érte.
MN: A televíziózáshoz exhibicionizmus is kell. Benned van?
CsI: Biztos van, de amikor felkínálták a műsort, nem gondolkodtam azon, hogy mivel fog járni. Sokszor zavar, hogy elveszítettem az intim szférámat, hogy felismernek, odajönnek az utcán, dicsérnek vagy szívóskodnak stb. Ha nem lett volna mondanivalóm, akkor - csak a szereplés kedvéért - semmiképp nem vállaltam volna. Kétségtelen, hogy a műsor megváltoztatta az életemet.
MN: A kórházban mit szólnak?
CsI: Az orvosok nem különösebben, de a nővérek, a szociális munkások, a titkárnők meg szokták dicsérni. Az egészségügy és ezen belül a pszichiátria is olyan, hogy az orvosoknak nincs idejük egymásra, a reggeli megbeszélésen találkozunk, aztán végigrohanjuk a napot.
MN: Egyre többen hívnak, lesz magánpraxisod?
CsI: Nem tudom, azokkal a dolgokkal, amik nincsenek, nem foglalkozom. Sokáig tanultam a türelmet, és amióta tudok kivárni, azóta a dolgaim sokkal jobban mennek.
Szilágyi Szilvia
(Lásd még: 22-23. oldal)
