Pimaszság, arcátlanság, más párt érdekeit szolgáló tudatos aknamunka, megélhetési politizálás - ilyen és ehhez hasonló jelzőket vágtak egymáshoz nyilvánosan röpke néhány nap alatt az MDF ismert politikusai. A belvita oka nem új, hiszen évek óta kérdés, miként biztosítható a párt fönnmaradása: ha a soros választáson önállóan vagy szövetségben indul. Új elem azonban,
hogy a pártelnök asszony környezetében mind erősebbek
a fenntartások a természetes szövetséges Fidesszel és annak teljhatalmú vezetőjével szemben.
Így aztán semmi meglepő nincs abban, hogy az adok-kapokból kijutott az országosan népszerű Dávid Ibolyának is: Horváth Balázs országgyűlési képviselő (az Antall-kormány első belügyminisztere) múlt kedden a Magyar Nemzetben félreérthetetlenül az ő pimaszságát látta amögött, hogy a frakciótagokkal ún. hűségnyilatkozatot akartak aláíratni. (Az ominózus papír amúgy azt rögzíti: a párt képviselői mindent megtesznek azért, hogy az önálló MDF-lista sikerrel vegye az európai parlamenti választásokat.) Másnap - ugyancsak a Nemzetben - az Antall-kormány volt igazságügy-minisztere, Balsai István bírálta élesen a Fórum külön utas elképzeléseit. Herényi Károly frakcióvezető ezek után nevezte arcátlanságnak társai lépését, akik szerinte saját egzisztenciális biztonságukat fontosabbnak tartják az MDF kollektív döntésekkel szentesített érdekeinél. Fenyegető békülékenységgel még hozzátette: június 13-ig, a választásokig semmiképpen sem kell a renitens honatyáknak retorzióra számítaniuk. (Forrásaink egyébként nem dramatizálnak; ahogy egyikük megjegyezte, Horváth Balázs "élőben" sokkal nyersebben közli a véleményét.)
Hétfőn látszólag megnyugodtak a kedélyek: a frakcióvezető tájékoztatása szerint "béke van", a felek kibeszélték bánatukat. Ha a nyilvános önostorozás megszűnne is - amit kötve hiszünk -, a nyugalmi állapot legfeljebb június 13-ig tart: és nemcsak azért, mert több MDF-politikus jelezte, hogy a választások estéjén kifejti véleményét a párt dávidi irányvonaláról, hanem mindenekelőtt azért, mert a jelenlegi vezetés pozícióját alapvetően befolyásolja az aznapi voksolás eredménye.
Újra, sokadszor
Nincs okunk kétségbe vonni egyik fél jóhiszeműségét sem: a szemben állók valóban úgy gondolják, hogy az ő stratégiájuk a záloga az MDF megmaradásának, míg a másik út a semmibe vezet. A Fidesszel való szoros szövetséget hangoztató Balsai és Horváth érvei éppúgy racionálisan megindokoltak, mint Dávid Ibolya vagy Herényi ellentétes álláspontja. Pusztán arról van szó, hogy ugyanazon tényekből - az 1998-as jobboldali győzelemből (amikor viszont az önálló MDF listán katasztrofálisan, jóval a bejutási küszöb alatt teljesített) és a 2002-es jobboldali vereségből - homlokegyenest más következtetésre jutottak. Persze ez a vita sem új: és még csak nem is a Kövér László 2000 végi szavazatmaximalizálási ajánlata volt a kezdete (a Fidesz akkori elnöke az idő tájt kínálta meg először az MDF-et a közös listaállítás gondolatával, amit a párt - noha előnytelennek semmiképpen sem volt nevezhető - akkor még visszautasított, lásd: Helyosztó meccsek, Magyar Narancs, 2001. január 25.). A rendkívül heterogén jobboldali szavazótábor minél optimálisabb csatasorba állítása már Antall Józsefnek is komoly fejfájást okozott; s bár nem tartotta különösebben sokra későbbi koalíciós partnereit, azzal mindvégig tisztában volt: a kisgazdák és a kereszténydemokraták nélkül nem alakíthat kormányt. Az MDF egy meghatározó része - különösen kis párttá válásuk óta - e tekintetben is Antall örököse: azaz úgy vélik, egyetlen párt képtelen lefedni a jobboldal egészét, ezért az MSZP mindenkori legyőzéséhez szükség van komplementer formációkra is. Szerintük e kérdésben nem 1994 az irányadó - amint azt az "egy a tábor, egy a zászló" ideológiáját (de nem jelszavát) először hangoztató Kövér állította -, mivelazon a választáson az emberek "olyan fokú undorral utasították el az MDF-kormányt, hogy az az ellenszenv eleve meghatározott mindent" - fogalmazott lapunknak egy pártbéli tisztségviselő. Kövérnek (és gondolata MDF-es híveinek) e nézet szerint csak számszerűsítve van igaza (hogy tudniillik a jobboldal szétaprózottsága miatt több mint 10 százaléknyi MSZP-ellenes szavazat veszett el), mert az antalli-borossi politikát övező utálat miatt semmiféle technikai trükk nem akadályozhatta volna meg 1994-ben az elsöprő MSZP-győzelmet. A probléma lényegét a két utolsó választás tapasztalatai mutatják hívebben. 1998-ban ugyan tényleg elvérzett listán az MDF (s parlamenti frakciót csak a közös MDF-Fidesz egyéni jelöltek megfelelő számú győzelme miatt alakíthatott), ám a Fidesz kizárólag azért fordíthatott a második fordulóban, mert jó megállapodást tudott kötni a kisgazdákkal. ("A szemfüles második és harmadik megelőzte a listán nyertes MSZP-t" - fordította vissza Orbán Viktor 2002-es magyarázkodását az egyik fórumos frakciótag.) 2002-ben viszont nem volt ilyen "komplementer alakulat", azaz az első fordulóban most is jobb pozíciót elfoglaló MSZP-vel szemben Orbánnak nem volt hova fordulni. A Fidesz a teljes jobboldal egy akolba terelésének bűvöletében megfúrta "az életképesnek tűnő, MDF vezette Békejobbot", valamint kriminalizálta és szétverte a kisgazdapártot, amivel végső soron maga alól rúgta ki a széket. (A valahai Békejobb jelentősége az idők múltával amúgy egyre nő; egyesek hovatovább 8-10 százalékos népszerűségi mutatókra emlékeznek.)
Közvetve e levezetést (vagyis Dávid Ibolyáék felfogását) erősítik meg a mindenkori közös lista hívei akkor, amikor a 2002-es vereség egyik fő okaként a Centrum "gyalázatos akcióját" jelölik meg. Álláspontjuk szerint a Fidesz-MDF-lista amiatt a három és fél százaléknyi mínusz miatt bukott el 2002 áprilisában, amit Kupa Mihályék kaptak. Ez is egy vélemény: pedig inkább arról van szó, hogy a néhány hónapos Centrumra azért szavaztak meglepően sokan, mert a nem MSZP-szavazók körében volt igény egy Orbán Viktor nélküli jobboldali szervezetre. (Abban ugyanis mindkét felfogás hívei egyetértenek, hogy a Centrum szavazói döntő hányadban nem baloldali érzelmű polgárok voltak.) Négy évvel ezelőtt egyébként Balsai István is - aki nyilatkozatai alapján nem örül az önálló EP-választási indulásnak (bár a döntést tudomásul veszi), de igazi tragédiának azt tartja, hogy a pártvezetés lebegteti a 2006-os önálló MDF-indulást is - Dávid Ibolyáékhoz hasonlóan gondolkodott a szövetségi politikáról. "A mi stratégiai szövetségesünk a Fidesz, de a szövetséghez az MDF-nek meg kell erősödnie. Amit teszünk, ennek érdekében történik, és szeretném, ha barátaink elhinnék, hogy nem ellenük irányul. Mi nem fogjuk megelőzni vagy legyőzni a Fideszt, de biztos parlamenti tényezőként szeretnénk a választási együttműködést megkötni. (É) A választók osztják a lapokat, és ha barátaink ezt nem így élik meg, sok bajuk lesz még." (Lásd: Taps nélkül, Magyar Narancs, 2000. január 27.)
Meztelen a király
De mi magyarázza az indulatos kifakadásokat? Pusztán az előbb ismertetett véleménykülönbség? Az "egyedül vagy külön?" évek óta központi kérdés az MDF-ben (jellemző, hogy amikor Dávid Ibolya akkori igazságügyi miniszter 1999-ben elindult az MDF elnöki posztjáért, Lezsák Sándor regnáló elnök hívei az MDF önállóságának megszűntét vizionálták győzelme esetén), de ez nem magyarázat semmire. Még az sem, hogy Lezsák Sándorék időről időre számon kérik Dávid Ibolyán az MDF 1-3 százalékon stagnáló népszerűségét - amúgy az alacsony mutatók voltak a fő vád Lezsák elnöki munkássága ellen az 1999-es váltáskor is. (Az irányított interpretációkkal ellentétben a lakiteleki alapító atya menetrendszerű kritikáinak ez a fő oka, nem pedig a Fideszhez való úgymond "helytelen" viszonyulás.) Valamivel közelebb jutunk a megoldáshoz, ha Herényi megjegyzését Balsaiék arcátlanságáról abba a sorba helyezzük, amelynek az elején Dávid Ibolyának a választási vereséget elismerő, valamint az önálló frakcióállítást bejelentőszavai állnak, középtájon Boross Péter volt miniszterelnök (a Magyar Nemzetnek felajánlott, de ott nem közölt) nyílt levele és későbbi megnyilvánulásai a Fidesz és a hozzá közeli média MDF-ellenes támadásairól vagy éppen Szőke László alelnök írása a fórumos frakciótagként a polgári köröket koordináló, "jobbágymentalitású" Hende Csabáról, a végén pedig az elnök asszony bejelentése a két nagy párt gazdasági hátországának különalkujáról. (Ez utóbbit Dávid forrásaink szerint senkivel nem egyeztette, viszont a választmány utólag áldását adta az elnöki szereplésre, mi több, további harcos kiállásra ösztökélte.) Kövér emlékezetes 2001-es megjegyzését, miszerint Dávid Ibolya miként néz majd a "borotválkozótükörbe", ha a visszautasított választási együttműködés miatt bukik a kormány, valóban a pillanatnyi düh szülte. Az utóbbi idők nyílt és közvetett (a Magyar Nemzeten keresztüli) fideszes támadásai azonban szisztematikusabbak: minden egyes, a Fideszt bíráló vagy akár csak a Fidesz érdekeivel ellentétes MDF-lépést a "szövetségi" politikusok érdes nyilatkozatai, illetve "tényfeltáró" cikkek követnek. (Például amikor az MDF elfoglalta a Fidesznek fenntartott helyeket a köztévé kuratóriumi elnökségében, hirtelen kiderült, hogy Dávid Ibolya rokonai úgymond érdekeltek a Sorstalanság forgatásában; de olvashattunk az Antall-kormány bűnös privatizációs politikájáról is, amely cikkben Martonyi János, az Orbán-kormány volt külügyminisztere is megkapta a magáét; vagy legutóbb a Balsai-Herényi csörte, amely úgy került a Magyar Nemzet címlapjára induló anyagnak, hogy semmi új információt nem közölt: viszont az első oldalon lehetett írni Herényi egykori postabanki VIP-hiteléről.)
A Fidesz MDF-politikáját, amely a jövőbeni együttműködést és a jobboldali választási összefogást sokkal inkább veszélyezteti, mint a Fórum önálló indulása az EP-voksoláson, részint az amiatti tehetetlenség határozza meg, hogy Orbánék immáron évek óta sem lenyelni, sem kiköpni nem tudják Dávid Ibolyát. Az elnök asszony személyes népszerűsége miatt megkerülhetetlen, ráadásul az utóbbi időben - hol burkoltan, hol nyíltan - nemegyszer értetlenkedett a Fidesz 2002 utáni politizálása miatt. Dávid Ibolya támogatói - és ide sorolandó Boross Péter, aki forrásaink szerint "nagy hatással" van a pártelnökre - egyre leplezetlenebbül állítják, hogy egyetértenek az Orbán-életrajzíró Debreczeni József értékelésével, miszerint nem volna köszönet Orbán Viktor 2006-os győzelmében. Amit néhány beszélgetésen mi is hallottunk, az nyilvánvalóan nem titok a Fidesz előtt sem: az MDF-ben jó néhányan nem csupán rossznak tartják az orbáni politikát, de újabb miniszterelnökségét katasztrófaként fognák föl. "Ugyanazt tenné az országgal, amit a pártjával, minden a személye iránti feltétlen lojalitás függvénye volna" - mondta egyikük, és ez a vélekedés még az enyhébbek közül való. Márpedig az új "szövetségi" irány első számú axiómája, hogy Orbán Viktor személye sérthetetlen; s aki ez ellen vét (mint az MDF egy része), arra lesújt a polgári tömegek haragja.
Benyomásaink szerint az MDF jelenlegi vezérkara azzal számol, hogy az orbáni politikának már középtávon sincs esélye; s az újabb kudarcot ezúttal nem élheti túl a volt miniszterelnök sem (vagy ha igen, akkor csak egy alaposan megcsappant népszerűségű alakulat élén). A Fidesz konfrontatív, egyre inkább demagógiába hajló politizálása "rendkívül kontraproduktív" és előbb-utóbb bukásra ítélt - és ahogyan az MDF 1996-os szakadása megnyitotta az utat a Fidesz fölemelkedése előtt, ugyanígy megtörténhet ez fordítva is. A "mérsékelt konzervatívnak" nevezett, valójában az észérveken alapuló stílus képviselete tudatos elgondolásnak tűnik: "Ahogyan a közélet most működik bal- és jobboldalastul, az zsákutca, ebből előbb-utóbb mindenkinek elege lesz, vagy már van is." Bár a magunk részéről nemigen látjuk egy kiforrott stratégia jeleit, az tény, hogy momentumokat fölfedezhetünk: a "száznapos" programot az MDF 2002 nyarán nem szavazta meg, mert úgy tartotta, a költségvetés nem bírja el ezt a terhet (a Fidesz ellenben megszavazta, mert aMedgyessy-program "segít az embereknek" - ezt manapság nem emlegetik Orbánék a szórólapjaikon); más alkalommal viszont együtt szavazott a koalícióval (vagy az MSZP-vel): a Fidesz szerint ez az MDF balra húzásának a bizonyítéka, az SZDSZ szerint az MSZP alkalmanként Dávidékkal revolverezi őket, az MDF meg azt mondja, hogy csakis szakmai indokok magyarázzák az egyes kormánypárti javaslatok támogatását. (A szemléletesség kedvéért ilyenkor hozzáteszik: "Ne keressen abban senki politikai különalkut, hogy a hulladékgazdálkodási törvény elfogadása mellett voksoltunk a Házban." De említhetjük a tavalyi uniós népszavazási kampányt: Boross Péter az egyértelmű EU-pártiság talajáról a Fidesz homályos álláspontját bírálta, Dávid Ibolya az MSZP-s belügyminiszterrel együtt kampányolt Baján a csatlakozás mellett, Almássy Kornél, az Ifjúsági Demokrata Fórum elnöke és Herényi Károly jobboldali (!) EU-szkeptikusokkal vitázott nyílt forumon a belépés helyességéről; idén februárban pedig Almássy arra kérte a Fideszt, hogy vegye le honlapjáról a "diákhitel-kalkulátort", mert félrevezeti a diákokat. Az MDF politikusainak ráadásul mindezt olyan közegben volt lelkierejük megtenni, ahol a jobboldali média újra és újra a szocialistákkal hozta össze őket. (E mentalitást jól érzékelteti az alábbi történet: egy frakcióülésen fölmerült, hogy a higgadt racionalitás becsülendő ugyan, de a Fidesz vagy az MSZP egymondatos üzenetei hatásosabbak. Amikor valaki fölvetette, hogy egy aktuális esetről az MDF is álljon elő bombasztikus véleménnyel, Gémesi György megjegyezte: ha kormányon volnának, akkor társa biztos nem ezt javasolná, márpedig nemzeti érdekű ügyekben nem lehet aszerint gondolkodni, hogy mi az aktuális politikai pozíció.)
A pártelnök és környezete politikai ösztönei jól működnek; és a ciklus félidejében ennyi elég is volna, csakhogy júniusban EP-választás: ha az MDF-listáról senki nem kerül a kontinentális parlamentbe, Dávid Ibolyának vagy mennie kell, vagy ha marad, nimbusza megkophat. (Nem beszélve arról, hogy a "Balsaiék vagy Herényiék miatt vesztettünk" típusú, bizton kitörő vita végleg szétzilálhatja a pártot.) De ha sikerrel veszi a Fórum az akadályt, akkor is kétséges az izmos középpárttá fejlődés: egyrészt a párt körüli szürkeállomány vészes megcsappanása miatt (amin az elmúlt időszak nem változtatott alapvetően), másrészt az MDF (jóllehet, néhány vonatkozásban ma már igazságtalan) negatív konnotációi miatt. E helyzet megváltoztatásához nem elegendő a jó megérzés; ehhez ezerszer végiggondolt stratégia kell - és a siker még az esetben sem garantált. De legalább adtak egy esélyt maguknak.
B. I.
