Amint erről már mindenki értesülhetett: botrány van mostanság az Operában. Akár példátlan botránynak is nevezhetnénk, ha az operaház története nem lenne oly fenemód gazdag a skandalumokban. Írásunkban e históriai hajcihők közül szemelgetünk.
Jóllehet a Magyar Királyi Operaház csak 1884-ben nyitotta meg kapuit a székesfőváros közönsége előtt, a pesti operajátszás botránytörténete ekkor már zajos múltra tekinthetett vissza. A Pesti Magyar Színház (utóbb Nemzeti Színház) működését ugyanis a kezdetektől egészen az operai szak kiválásáig végigkísérte a patáliák sorozata. Hogy mást ne mondjunk, mindjárt a színház fölava-tását (1837) követően kitört és azután hosszú éveken át dúlt az úgynevezett "operaháború", melynek kíméletet nem ismerő harcai igencsak változatos eszközökkel és terepeken folytak. A háború esztétikai frontján az opera művészi rangját lekicsinylők csaptak össze a műfaj elkötelezettjeivel. Az ellenzők, soraik között a színház első, nagy tekintélyű igazgatójával, Bajza Józseffel (vagy olyan sajtóorgánumokkal, mint a Pesti Hírlap és a Pesti Divatlap), nemcsak sekélyesnek ítélték az opera műfaját, de haszontalannak is, hisz nem járul hozzá az össznépi magyarosodás megszentelt ügyéhez. E megközelítés komikus túlhajtásaként idéz-hető Vahot Imre eszmefuttatása 1840-ből, amely szerint a magyar történelem megcsúfolását jelenti az, hogy uralkodók (pl. Könyves Kálmán királyunk) dalra fakadnak a színpadon. Mint azóta annyiszor, úgy már ekkor is sokan fölemlegették, hogy az opera felettébb drága mulatság, viszont - védekezhettek az operapártiak - egy-egy dalmű költséges színrevitele valóban lebírhatatlan csáberővel vonzotta a közönséget. Ám a piszkosabb anyagiak is szóba kerültek, lévén a drámai színészek csak a töredékét keresték annak az ötezer forintos csúcsgázsinak, amit a színház első primadonnája, Schodelné szerződése szerint zsebre tett. Egressy Gábor és társai nem is késlekedtek világgá kürtölni e méltánytalanságot, s így a színház első évadjait végigkísérték a pletykák, a rágalmazások és a jól szervezett né-zőtéri tüntetések. Amikor pedig az operabarát Nyáry Pál alispán került az intézmény élére, még inkább elmérgesedett a helyzet. Nyáry és Schodelné között ugyanis életre szóló szerelem szövődött, s ez a fejlemény csak újabb tápot adott az amúgy is dúsan burjánzó intrikáknak. Érthető, hogy ilyen légkörben hamar elhasználódtak az igazgatók (az első hat évben vagy fél tucat váltotta egymást gyors ütemben), akik majd mindahányan lincshangulat közepette hagyták el posztjukat.
Az igazgatókra, fő-zeneigaz-gatókra és intendánsokra azt kö-vetően sem várt jobb sors, hogy 1884-ben fölépült az Ybl Miklós-féle Sugár úti ékszerdoboz, és így végre sor kerülhetett az operajátszás önállósulására. A fővárossal jegyben járó kockás báró, azaz Podmaniczky Frigyes még csak ellavírozott valahogy a civódásra mindig kész társulat, az állami szubvenciót sokalló politikai élet és a kombattáns sajtó zátonyai között, ám utódja, gróf Keglevich István már nem volt ilyen szerencsés. Az ő szeszélyesen autokratikus intendatúrája idején állt elő az első vezetési válság az Operában, amikor is megnövelve saját jogkörét, Keglevich rövid úton
lemondásba hajszolta
Erkel Sándor igazgatót. Podmaniczky visszaemlékezéseiben csöpp kárörömmel jegyezhette föl e korszakról, hogy "igazgató, intendáns és főrendező között soha nem látott antagonizmus jött létre". "Rothadt állapotok az Operaházban" - írta vezércikkében a Pesti Hírlap, amely lap nemcsak az intendáns, de az Erkel család vélt operai hit-bizománya (Erkelianum) ellen is nagyban ágált. A rendkívül népszerűtlen Keglevich alig két év után az 1888-as költségvetési megszorításokba bukott bele. Az új intendáns a rokonszenves Beniczky Ferenc (a korban divatos írónő, Bajza Lenke férje) lett, aki nemcsak bölcsen távol tartotta magát a művészeti ügyektől, de ráadásul talált egy zseniális szakembert az igazgatói posztra: Gustav Mahlert. Mindmáig Mahler szűk hároméves itteni működését tekintjük az operaház első aranykorának, ám a korabeli közmegítélés másként vélekedett. A bajok a politika intrikáival kezdődtek: Beniczkyt áthelyezték főispánnak, s helyére gróf Zichy Géza került. A félkarú, ám egyúttal zongoravirtuóz gróf hivatalba lépése után fő céljának tekintette, hogy megszabaduljon a magyar zeneéletet irritáló Mahlertől. Sokan támogatták őt e törekvésében, hiszen Mahler tevékenysége elégedetlenséget váltott ki a sértett Erkel famíliából és a slampos játékmódjához ragaszkodó zenekarból éppúgy, mint a sajtóból és a közvéleményből. A Mahler problematikus származását nehezményező újságcikkek között ott találhatjuk a hazai liberalizmus nagy alakjának tekintett Eötvös Károly véleményét, aki óvta az operaház "nemzeti lényegét" "holmi csehektől és németektőlÉ s egyéb efféle féleszű faluzó idegenektől". Mahlert is sikerült hát kiutálni, s jött egy újabb nagy név, a magyarországi születésű német karmesteré: Nikisch Artúré. ' Zichy embere volt, ám hamar az intendáns fejére nőtt, s meglepő módon a hatásköri vitákból ezúttal a szakmai ve-zető került ki győztesen. Zichy Géza távozott, de Nikisch sem élvezhette sokáig győzelmét. Az új intendáns, az erdélyi Nopcsa báró ugyanis nem tűrte az ellenvéleményt, s az igazgatóval váltott dühös leveleiben gyakorta hivatko-zott katonai és párbajhősi múltjára. Nem csoda hát, hogy Nikischnek egy életre elment a kedve Budapesttől, s egyetlen szűkszavú táviratban fölmondta operai állását.
Láthatjuk, hogy az operaház első tíz éve voltaképp egyetlen összefüggő botránysorozat, amelyben az összeütközések szinte minden lehetséges változata fölbukkant. Ehhez az első tíz évhez képest az elkövetkező évszázad botrányai csak szolidabb-durvább újrázásnak tűnhetnek. Az operatörténeti mélypontot jelentő Nopcsa Elek, Káldy Gyula páros után például visszatért Keglevich, hogy még egyszer magára haragítson mindenkit: a saját igazgatóját, a zenekart, amelynek bérrendezését minden eszközzel gátolta, s a kormányfőt, Széll Kálmánt, aki végül kerek perec megtiltotta az intendánsnak, hogy beleártsa magát a színháza ügyeibe. Keglevich lemondásával megnyílt a lehetőség a tehetséges színházvezető, Máder Rezső előtt, hogy intendáns nélkül irányítsa az Operát, amely kisebbfajta aranykort élt meg. Mádert később megbuktatták, így kénytelen volt távozni. A kultuszminiszter, az aranyszájú gróf Apponyi Albert ugyanis saját kliensének szánta az operaházat, s ezért ügyesen elvette Máder kedvét az igazgatástól: a keresztény és az izraelita vallásos érzület védelmében a minisztérium kevéssel a bemutató előtt letiltotta a Salome teljesen kész előadását. Máder értett a szóból, s kisvártatva lelépett a színről. Az állását protekcióval elnyerő új igazgató, Mészáros Imre maga is megveszekedett protekcionista volt, s így vezetése alatt számtalan dilettáns mű került színpadra. A sajtóban a legkülönfélébb vádakkal (pl. korrupcióval) illetett Mészáros mellé rövid időre újabb külho-ni karnagy került Balling Mihály személyében, ám ő alig két hónap után nagy zajjal távozott, mivel ambiciózus reformterveit nem fogadta el a minisztérium.
Bánffy Miklós gróf áldásos működése újabb, bár az I. világhá-ború következtében felettébb rö-vidre szabott nyugalmi periódust jelentett az operaház életében. 1918-1920 között is mindössze csip-csup nézőtéri botrányok törtek ki, pl. 1919. március 21-én, amikor a Denevér előadását megzavarták a Tanácsköztársaság létrejöttét kikiabáló elvtárs urak, vagy 1920 áprilisában, amikor a színre lépő Wotan germán főistent, illetve a bariton Rózsa Lajost "abcúg, áruló!" kiáltásokkal fogadták a szervezett szélsőjobboldali hecc-legények. A soron következő nagy operaválságot a színház súlyos pénzügyi nehézségei robbantották ki, s mindez szorosan kötődött a korabeli fizetőeszköz, a korona teljes elértéktelenedéséhez. A javadalmazásukkal elégedetlen zenészek ugyanis mindegyre ulti-mátumokkal revolverezték a szín-házvezetést, s nem riadtak vissza még a sztrájktól sem. Így pl. 1923-ban az operaházzal ekkor összekapcsolódó Városi Színház (vagyis a mai Erkel) zenészei megtagadták a részvételt a Rigoletto elő-adásán, s ekképp az első felvonás számait egyetlen árva zongora kísérete mellett dallanthatták el az énekesek. Amikor azután 1925 elején egy újabb zenekari ultimátum immár a Manon Lescaut operaházi fölújítását sodorta végveszélybe, Wlassics Gyula főigazgató drasz-tikus lépésre szánta el magát: a szezon kellős közepén két hétre bezárta a színházat. A viszonyok csak Radnai Miklós igazgatósága idején rendeződtek, s ekkortól újabb, ezúttal évtizedes békekorszak köszöntött be az operaház életében, amikor legfeljebb egy-egy könnyed pofozkodás, "hajtépés és sűrű dialóg" zavarta meg a művészi alkotómunka termékeny nyugalmát.
A Magyar Állami Operaház a II. világháborút követően sem szűnt meg személyi ellentétek és politikai csatározások színtere lenni. Rögtön 1945-ben, alig két hónapos működés után,
kicsinyes presztízsharcok
eredményeképp széthullott az Operát irányító háromtagú direktórium. Ám a harcokból győztesként kikerült Komáromy Pál igazgatót már 1946-ban B listára helyezte az a bizottság, amely az Opera "racionalizálására" fölha-talmazást kapott. Utódja, a nagy-szerű Tóth Aladár Budapestre szerződtette Otto Klemperert, aki három éven át gazdagította tevékenységével a hazai operakultúrát. Klemperer 1950-es távozásában azután komoly szerep jutott azoknak a szélbali zsdanovista sajtótámadásoknak, amelyek nyíltan szemére vetették az Opera műsorpolitikájának bűnös vadhajtásait, vagyis a működése révén lábra kapó Mozart- és Wagner-kultuszt.
Jóllehet Tóth Aladár 1956-os, megalázó és méltatlan kiebrudalását követően kiváló emberek váltották egymást az igazgatói szék-ben (Palló Imre, Nádasdy Kálmán, Lukács Miklós, Mihály András), az intézmény együttese mégis föltartóztathatatlan hanyatláson ment keresztül egészen a nyolcvanas évekig. E szomorú dekadenciát (amelynek állandó kísérőjelensége volt az igazgatók tekintélyvesztése) volt hivatott megfékezni a nyolcvanas évek közepén Petrovics Emil, aki ambiciózus tervekkel érkezett ugyan az operaház élére, ám utóbb kénytelen volt elsősorban a válság kezelésével foglalkozni. Petrovics elkedvetlenedése és lemondása után, a rendszerváltás évében az operaénekes Ütő Endre került a ház élére. Igazgatói ámokfutását kínos botrányok kísérték a színházon belül éppúgy, mint a sajtóban. Ütő és főrendezője (Nagy Viktor) több ízben is éles hangon sérelmezte az operaellenesnek és politikailag elfogultnak sejdített sajtóbírálatokat.
Az utolsó évtized eseményei már élénken élhetnek az emlékezetünkben. A régi típusú válságmenedzser, Szinetár Miklós kétszer foglalta el ügyeletes meg-váltóként az igazgatói széket, s tapintatos működésével mindkétszer szerencsésen stabilizálta is az operaház helyzetét. Igazgatói ténykedése nyilvánvalóan nem hozhatta az Opera megújítását, ám legalább megóvta az intézményt a botrányoktól és a további tekintélyvesztéstől. Annál nagyobb viharok színesítették a két Szinetár-éra által közrefogott Győriványi Ráth-kurzus éveit. Az operaház jócskán megszenvedte, megsínylette e rövid időszakot, amelynek folyamán nemcsak a közvélemény, a közönség, de a társulat jelentős többsége is elidegenedett a vezetőségtől, amelynek politikai affiliációjához szemernyi kétség sem férhetett.
Az Opera élére néhány hete új vezetés került, s a Hegyi Árpád Jutocsa által vezérelt csipet csapat első lépéseit vakmerő túlzás lenne szerencsésnek nevezni. A Magyar Állami Operaház skandalumtör-ténete most új fejezettel bővül, s csak reménykedhetünk abban, hogy a bal kézzel szcenírozott botrányok mellett élvezetes opera-előadásokat is színre visznek majd az Andrássy úti palotában.
