"Semmit se higgy el, amit mondok! Eredj, és nézz utána magad!"
(Aki Nawaz)
"Az angol királynő szerint az az egyik legnagyobb bűn, ha egy igaz ember hallgat" - közli a pakisztáni születésű Aki Nawaz a Trafó közönségével, a fekete szövegláda Impi-D pedig arról faggatja a közönséget, hogy mi a véleménye az egyes országok vezető politikusairól. Bush és Blair is megkapja a maga "fúj"-át, majd az "És a ti elnökötök?" kérdésre pár ember "O. V., kurva anyád!"-kórusa hallatszik. A focimeccsízű kántálásra a rapper arcára kiül az értetlenség, mi viszont a napnál is világosabban láthatjuk, miért is nem szenvedheti számos koncertszervező ezt a cseppet sem tréfás Fun-Da-Mentalt.
Nawazék ugyanis hardcore programjukkal könnyedén kirántják az emberben rejtőző vadállatot, függetlenül a hallgató eszmei hovatartozásától. Mint ismeretes, az újfasiszták számos alkalommal a színpadon is inzultálták őket, ugyanakkor egy közelmúltbeli kanári-szigeteki fellépésükön a saját táboruk bőszült fel annyira az egyik zenész amerikai zászlós pólóján, hogy végig üvegekkel dobálták a muzsikust. (Holott a ruhadarab pont a feltételezett szándék ellenkezőjét hirdette, akárcsak Pesten Impi-D nehézbombázót ábrázoló trikójának felirata: "Demokráciát szállítunk! Bárhogy, bármikor, bárhová!")
Persze a brit-ázsiai underground színtér egykori orientális, táncos hip-hopjának mára szinte indusztriálba átcsapó mutánsa, valamint a hajába temetkező, arctalan agressziót imitáló, hörgő Nawaz nem éppen megnyugtatni hivatott a nagyérdeműt. Mindezt ezúttal a totális káoszt megordító és "elugráló" rapperduó tetézte, továbbá a nem éppen bizalomgerjesztő színpadkép: egy zászlógrafikán kaftánba burkolózó, pisztolyos nők tartottak célra, illetve más erőszakos képek köszöntek vissza az Erotic Terrorism-lemez borítójáról. A hadviselő hangulathoz igazítva a koncerten elhangzott a Bob Marley-féle War radikális értelmezése, aztán a későbbiek során Nawaz egyszer csak bejelentette: "Minden együttest inspirált valami. Minket a punk." Erre bekapcsolta a magnót, majd a Sex Pistols felharsanó Anarchy in the UK-jának egy olyan szétüvöltött-ragásított remixébe csaptak bele, amelyhez képest az eredeti verzió ártatlan gyermeksirámnak tűnt.
Nem csoda hát, hogy a felületesen ítélő főként zenei sajtó nemegyszer biggyesztette a "szélsőséges", "fanatikus" stb. jelzőket a Fun-Da-Mental neve mellé. A felszínes besorolás persze nem azt jelenti, hogy Nawaz (aka PropaGhandi) markáns politikai állásfoglalásaiba soha nem csúszott hiba, azt viszont tudom, hogy csak kivételes empátiájú személyiségek képesek olyan kézfogásra, mint Aki, aki egyszerre két tenyérrel melengeti az ember szívét. A pódiumon tomboló őrült képét mutató negyvenéves Nawaz privátilag egy homlokegyenest ellenkező beállítottságú figurát takar. S hogy bensőjében mennyi szépség is lakozik, mutatja a legújabb Fun-Da-Mental album (There Shall Be Love!) kvázi világzenei irányultsága, amiből a klasszikus zenész Riaz Hussain személyében ezúttal sajna csupán ízelítőt hoztak a koncertre. Az énekes-hegedűs tizenvalahány perces szólója a mindenkori ártatlan áldozatokért olyan irgalmas erővel bírt, hogy a terem érezhetően megtisztult a harci szellemtől. Noha alapjában ez utóbbiról szólt az este. És részben ez az interjú is.
HMiért fog Amerika pokolra kerülni?
Aki Nawaz: Eredetileg Martin Luther King, az egyik legtiszteletreméltóbb békeharcos adta ezt a címet az utolsó prédikációjának, de lelőtték, még mielőtt elmondhatta volna. A beszéd egyébként Amerika bűnös külpolitikájával, Vietnammal s a szuperhatalom gazdasági mahinációival foglalkozik. A helyzet azóta még elkeserítőbb, s ahogy nézem Busht és a Pentagon embereit a CNN-en, amint nagy kényszeredettséggel próbálják megválaszolni a kényelmetlen kérdéseket, csak a hazugságot látom kiülni az arcukra. A mérgezett propaganda mesterei meg fogják szívni, ez így nem mehet tovább. Nézd csak meg, a szeptember 11-i szörnyűség utáni első érzelmi sokkból már kezdenek magukhoz térni a kicsit is gondolkodó, a világ sorsával törődő emberek, és egyre erőteljesebben adnak hangot véleményüknek, miszerint az USA arrogáns, pökhendi magatartása nem függetleníthető a történtektől. A hivatalos önkritikát persze várhatod, az amerikaiaknak nem akaródzik a magas lóról leszállni és górcső alá venni, hogy ők is okozói ennek a tragédiának. Az igazság egyenlő mértékben történő osztása és a problémák megoldása helyett csak a világbirodalmukat építik, a profit tanulmányozásán kívül valójában nem történik semmi, nincs magasabb cél, nincs emberiesség. Miközben a bombákon ott virít az "eladva" felirat, az "élet értékét" és a "szabadság védelmét" hangoztatják, de ez csak a saját életükre és szabadságukra vonatkozik. És undorító, ahogy a ténykedésüket ráerőltetik Európára. Tony Blair folyamatosan ellentmond magának, Amerika dróton rángatott bábujává vált. Nyilvánvaló az álszenteskedése, amikor az emberélet szentségéről hadovál; nem tudom, mit szólna, ha az ő gyerekeire repülnének rá a vadászgépek. És milyen jogon nevez ő bármely népet is barbárnak? Az oroszokkal vívott háborút követően a nemzetközi politika cserbenhagyta az afgán népet, nem törődtek vele. A tálib rendszert minden épelméjű ember jogosan kérdőjelezi meg egy normális világban, de az afgánoké nem volt az. E pillanatban egyértelműen a gazdasági terrorizmus, a Coca-kolonializmus kiterjesztése folyik, ismét egy terület bekebelezésének, egy újabb igazságtalan háborúnak lehetünk a tanúi. Ezzel együtt Afganisztánban sosem lesz olyan rendszer, mint Nyugaton, a világnak az a része teljesen másképp működik. Ráadásul bombázással nem szerelhetsz le végleg tálibokat meg Bin Ládeneket.
MN: Akkor miben látod a megoldást?
AN: A dialógusban. A felelősségteljes vezetőknek össze kellene ülniük és kinyilvánítaniuk, hogy a világ kormányzásának jelenlegi módja rossz. Mondanom sem kell, a mi muszlim politikusaink is ugyanolyan korruptak, mint bárhol máshol, a Nyugat támogatását saját népük elnyomására használják. Több, terrorizmust támogató muszlim kormány helyeselte Afganisztán bombázását az iszlám konferencián, mivel ők gazdaságilag, illetve katonailag elég erősek ahhoz, hogy megvédjék magukat. Az egyszerű muszlimoknak persze ez nem tetszik, ezért nemcsak az USA-t szapulják, hanem például Pakisztánban a saját kormányuk ellen is tiltakoznak. Természetesen őket azonnal kisebbségi, szélsőséges elemeknek kiáltják ki, jóllehet ők vannak többségben, csak nem mernek az utcára özönleni. Alapvető baj, hogy az iszlám országok között nincs meg az a szintű összefogás, amellyel hatásosan felléphetnének a többé-kevésbé egységes Nyugat ellen. A szeptember 11-i események tanulságát a világpolitika újragondolásában kellene leszűrni.
MN: Ez elég naivul hangzik...
AN: Hát igen... Ha egyenes választ akarsz, akkor nincsen semmi más esélyünk, mint a konfrontációra való törekvés.
MN: Mit értesz ez alatt?
AN: Semmiképpen sem erőszakot, azt nem szeretjük. Nem tartom magam radikálisabbnak egy olyan környezetvédőnél, aki a kivágásra ítélt fa megmentése érdekében felmászik az ágára, és ott is marad, amíg a döntéshozók meg nem másítják az elképzelésüket. Szerintem a Nyugat viselkedése militáns, amikor iraki vagy afgán civilek legyilkolására ad parancsot. Különben a békéért küzdő Gandhit is harcos embernek tartották, Malcolm X-et meg ki nem állhatták életében. A konfrontálódás számomra valamiféle kiállást jelent a közért azokkal szemben, akiknél a pénz van. A "globalizációellenesnek" nevezett tüntetések hasonlóképp. A terrorizmussal szembeni játszma most részben arra megy ki, hogy ezt a mozgalmat is megöljék. Nem szabad hagynunk, sőt minél nagyobbra kell bővítenünk. A történelem számtalanszor bizonyította, hogy a tömegek torkán bármi lenyomható, így válik rendkívül fontossá, hogy mit tud elérni a jobb jövőért tenni akaró kisebbség. A magyarok legalább felemelhetik a hangjukat, azért itt Közép-Európában még van egy kis ereje az orgánumnak, de a Balkánon túli kiáltások már nem jutnak el a világhoz. Oda se bagóznak, ha valakinek éppen nem ontják a vérét.
MN: És ha a szavak elégtelennek bizonyulnak? Lehet, hogy a politikusok elmozdíthatók, de mi van a rendszerrel?
AN: Ne szavazzál! Ez talán egy olyan koncepció, amely megváltoztathatja a dolgokat. A szavazás elutasítása azt jelenti, hogy a politikusok nem igazolhatják a szarságaikat, nem védekezhetnek azzal a bevett szöveggel, hogy "De kérem, hiszen önök delegáltak!".
MN: Mennyire érezhető a változtatni akarás az angol posztpunkból, alternatív gitárzenéből kinövő fehér zenekaroknál? Egyszer azt írtad, hogy elengedhetetlen a jólétben élők segítsége, és én úgy látom, van is egy réteg, amely zsírosabb bankszámlával is határozottan protestál.
AN: Igen, csak nagyon romantikusan közelíti meg. A többség még nem érti, hogy mért lett volna szeptember 11-e életem legboldogabb napja, ha nem hal meg senki. Demonstrálni kell a frusztrációnkat, különben nem vesznek komolyan. A petícióbeadások ideje lejárt.
MN: Három éve azt mesélted, hogy a bradfordi ázsiai közösség helyzete javuló tendenciát mutat. (Anglia másfél milliónyi muszlim lakosának 80 százaléka ázsiai származású - a szerk.)
AN: De csupán abban az értelemben, hogy tovább már nem tűrjük az atrocitásokat. A szélsőjobb ugyanúgy bemasírozik a negyedünkbe, mint korábban, ebben a tekintetben még rosszabb is az állapot. Megverik az asszonyokat, a gyerekeket, éppúgy, mint régen. Én is állandóan a bőrömet mentve nőttem fel. Tizenhárom éves lehettem, amikor egy iskolai futballmeccsről hazafelé tartva tucatnyi fehér kölyök szaladt utánam, azt üvöltve, hogy "kapjátok el a pakit", és igencsak elagyabugyáltak. Gyakran állított meg minden ok nélkül egy-egy idősebb fehér gyerek és adott olyan sallereket, hogy örültem, ha fel tudtam tápászkodni. A szüleim mindig azt szajkózták, hogy "sohasem fognak elfogadni, akármennyire is próbálod". Persze hozzánk mindig jöhettek bulizni a fehér srácok, de visszafelé már nem működött a dolog, ugyanis a haverjaim szülei csak a küszöbig engedtek, tovább egy lépéssel sem. Inkább hagyták, hogy kint dekkoljak esőben, fagyban, rám csukták az ajtót, amíg a fiuk szedelőzködött. A puszta erőszak ellen manapság hatékonyabban tudunk fellépni, helyi önvédelmi szervezeteket állítottunk fel, kampányolunk, aktívabban veszünk részt az antifasiszta mozgalomban, erősítjük az egységet az ázsiaiak és az afro-karibiak között. De a társadalom döntő hányada még mindig sztereotípiákban gondolkozik. A felmérések szerint a fehérek nagy része legszívesebben oda küldene minket viszsza, ahonnan jöttünk, de legalábbis túl soknak tartja a jogainkat és a pénzünket. Tulajdonképpen Európa új zsidóivá lettünk, és ezt figyelembe véve semmiféle történelmi fejlődést nem látok. A feketék megítélése is csak egy árnyalattal jobb, messze állnak még a valódi egyenlővé válástól. Mondják, a mi helyzetünk majd akkor módosul érdemben, ha több filmszínészünk, sportolónk, híres személyiségünk lesz. Micsoda szégyenletes útja ez egy faj elfogadásának!
Impi-D: Az egykori emingránsok és utódaik beleuntak már az örökös bűnbakszerepbe, a lehajtott fejjel való bocsánatkérésekbe. Köszönjük szépen, nem kérünk többet a mocsokból, ne kenjétek ránk a munkanélküliségi mutatókat, a bűnözési statisztikákat. Perzse ez a metódus nem csak mifelénk megy így, tudom, nálatok a cigányoknak jut ki belőle.
AN: Nem akarunk bajt, de nem fogadjuk el, ha bajba kevernek minket.
MN: Az új lemezetek a There shall be love! címet kapta. Szerintetek mikor fog itt uralkodni a szeretet?
AN: Még a te életedben el kell kezdődnie. De addig is muszáj beszélnem, az információkat begyűjteni, hordozni és teríteni, mert különben nem megy előre semmi. Nem szórakoztatok, és nem kötök kompromisszumot. Pár hónapja például annyira invitáltak egy muszlim művészeti díjkiosztó ünnepélyes fogadására, hogy életemben először belementem, mivel megfelelő platformnak tűnt a nézeteim hangoztatására. A helyszínen aztán kiderült, hogy díjra jelöltként nekem is kezet kell ráznom az esemény fővendégével, Tony Blairrel. Hogy én megérintsem egy ilyen ember kezét?! Mutassak tiszteletet, hogy felbátorítva érezze magát a folytatásra?! Egy nagy szart! Kimentem vécére, és hazahúztam.
Bognár Tamás
(A Fun-Da-Mental zenekar november 24-én az Euroconnections sorozat keretében lépett fel a British Council, a Francia Intézet és a Sziget szervezésében.)
