Rákosi Mátyás és a kádári pártvezetés másfél évtizedes, mind egyenlőtlenebbé váló türelemjátszmája 1971. február 5-én Gorkijban (régi-új nevén: Nyizsnyij Novgorodban) véget ért. Temérdek megbeszélést, üzengetést és manőverezést, egyezkedést és elutasítást követően Rákosi végül Magyarországtól távol halt meg, s ezzel mondhatni kijátszotta egyetlen, posztumusz aduját. „Ha én itt meghalok, az egy nagyon kellemetlen dolog a magyar és nemzetközi munkásmozgalomnak” – a hazai illetékesekkel tárgyalva rendszerint ez volt a hajdani pártvezér legerősebbnek tűnő érve, s ennek próbája érkezett el azon az ötven évvel ezelőtti pénteki napon. A hír az SZKP vonalán, közelebbről a szocialista országokkal való kapcsolattartásért felelős Katusev KB-titkár telefonhívása révén még aznap délután eljutott Kádár Jánoshoz.
A kollektív emlékezetben éppenséggel nem a villámgyors reakcióidejéről híres pártapparátus ezúttal nem vesztegette az időt: a titkárság tagjai hamar döntést hoztak a szovjetekkel egyeztetendő „kommünikéről”, illetve Rákosi elhamvasztatásáról. Az egyeztetett, majd az MTI-n keresztül kiadott szöveg ilyesformán már másnap reggel megjelenhetett az országos és a megyei napilapokban, s a hírt a rádióban is bemondták – a 168 Óra című műsor legelső adásában. Az egyenszöveg szembeötlően tömör volt, és némiképp nagyvonalúan bánt a tényekkel: „Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének volt első titkára, aki gyógykezelés céljából a Szovjetunióban tartózkodott, ez év február 5-én Gorkij város megyei kórházában súlyos és hosszadalmas betegség után életének 79. évében elhunyt.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
