"A menedékkérők november 19-én, tizenhárom órakor kezdtek éhségsztrájkolni. Céljuk az volt, hogy közösségi szállásunkról átkerüljenek a békéscsabai befogadó állomásra, ahol szabadon járhatnak ki-be", tájékoztatta a rendkívüli eseményről a MaNcsot Dávid Károly dandártábornok, az Orosházi Határőr-igazgatóság parancsnoka. A közösségi szállásokat a magyar rendőrség és határőrség augusztusi parancsa óta senki sem hagyhatja el, a bentlakókat dupla rács zárja el a külvilágtól. A rendet bilinccsel, gumibottal és gázsprével felszerelt hivatásos katonák tartják fenn.
"Az itt lakókban az a közös, hogy az embercsempészek még induláskor mindegyiküktől elvették az úti okmányokat. Mivel Magyarországon mindegyikük fennakadt a hatósági szűrőn, idegenrendészeti eljárás indult ellenük, s amíg ez le nem zárul, itt kell maradniuk a szálláson", tudunk meg további részleteket a szigorú fogva tartás okairól.
Igazából persze egy-egy külföldi azért kimehet a városba, például katonai kísérettel a legközelebbi ABC-be. Sőt még telefonálhatnak is, már ha van telefonkártyájuk.
A közösségi börtön lakóinak többsége november elején érkezett Magyarországra, és azonnal kérelmet nyújtott be a Menekültügyi és Migrációs Hivatalba annak érdekében, hogy nyilvánítsák őket menekültnek. Az egyik huszonéves bangladesi elmondta: őt alaptalanul vádolják gyilkossággal hazájában, és most az ottani politikai kurzus elől menekül. Fél évig volt úton eredeti célja, Németország felé, s terve most itt, ebben az ismeretlen országban futott zátonyra. Egy szemüveges, középkorú örmény férfi Karabahból, a katonakórházból szökött idáig. Családját és szüleit is magával hozta; immár három éve ingázik a magyar közösségi szállások között. Menekültté nyilvánítása iránti kérelmét elutasították, ő fellebbezett. Ingerülten, magyarul panaszkodik: augusztus óta egyszer sem hagyhatta el az épületet. Amikor megtudta, hogy fogoly lett, és néhány hónapot vagy évet kell várnia a kitoloncolásra, november 19-én, tizenhárom órakor a többi menekülttel együtt ő is úgy döntött: nem vesz magához sem ételt, sem italt.
"November 24-én, tizenhat órakor a felcser jelezte: az egyik iraki menekült állapota annyira megromlott, hogy mindenképpen kórházba kell szállítani. Megpróbáltuk hordágyra rakni, de a legnagyobb meglepetésünkre ellenállt. A többiek sem engedték ki társukat a kórházba. Ekkor már tudtam, hogy itt egy sajátos helyzet kezd kialakulni. Közöltem velük, ne várja tőlünk senki, hogy ezt végignézzük, hiszen a felelősségünk közös", emlékezik a drámai órákra Dávid tábornok, aki akkor még abban reménykedett, hogy Ill Mártonnak, a Magyar Emberi Jogvédő Központ vezetőjének sikerül jobb belátásra bírnia az éhségsztrájkolókat. 19 óra 50 perckor lazult is az ellenállás, többen folyadékot vettek magukhoz. De a két legrosszabb bőrben lévő irakinak nem adtak vizet a társai. 21 óra 10 perckor a felcser már azt jelezte, hogy az egyik iraki állapota súlyos. Dávid Károly ekkor úgy látta: itt már csak a kényszer segít. Tizenhárom határőrrel és tizenkét rendőrrel akcióba lépett.
"Éjszaka leptük meg őket. Lábujjhegyen beosontunk a szállásra, és elálltuk a körletajtókat. Aztán felkaptuk az irakit, és kivittük a mentőautóba. Az egész nem tartott tovább negyvenöt másodpercnél. A szálláson ezután kitört a ribillió, csak nehezen tudtam meggyőzni őket arról, hogy senkit nem hagyhatok éhen halni."
A kezelés után pár órával az irakit visszahozták a barakkba, és a sztrájk tovább folytatódott, igaz, már kevésbé szigorúan. Az őrök egybehangzó állítása szerint titokban többen is teát és kekszet vettek magukhoz; ezt a menekültek határozottan cáfolják. A bangladesiek például azt mondják, hogy ők csak november 27-én ettek először. Előző nap ugyanis Erdélyi István, a Menekültügyi és Migrációs Hivatal helyettes vezetője személyesen utazott Orosházára, hogy a helyszínen közölje az érintettekkel: hiába minden igyekezetük, senkit sem engednek át a békéscsabai táborba. December elsején véget ért a sztrájk. 21 óra után néhány perccel mindenki falatozni kezdett a barakkban. "Szegényeknek alig győztük szelni a kenyeret."
Dávid Károly szakmailag (értsd: a magyar közbiztonság szempontjából) jónak tartja azt a döntést, amely szerint nem lehet elhagyni a közösségi szállásokat. A zöldhatáron kitett, tanácstalanul bolyongó menekülteket ugyan korábban is begyűjtötték, de háromnegyedük azonnal lelépett a szállásról. "Sokszor innen, a szállás nyilvános telefonjáról beszélték meg az embercsempészekkel, hogy hol találkoznak majd." Dávid azonban megérti ezeket az embereket. "A többségük nem bűnöző életmódú, hanem gazdasági menekült, aki tévesen azt hiszi, hogy Németország a paradicsom. És hát tényleg olyan ez a szállás, mintha börtön lenne. De mi mindent megteszünk, hogy javítsunk a körülményeken. Legutóbb például szereztünk egy használt hűtőszekrényt az itt lakóknak."
A menekültprobléma gyökerét abban látja, hogy a világ legtöbb országából vízum nélkül lehet Romániába utazni. Ám míg Romániában súlyos börtönbüntetés vár az illegális határátlépőre ("dugig vannak a román börtönök"), nálunk ez csak szabálysértésnek minősül. A menekülteknek pedig reményt ad, hogy Ausztriában az okirat-hamisítást is szabálysértésnek veszik, tehát sokan megpróbálkoznak hamis útlevéllel kilépni. Ez csak pénz kérdése. "Pénzt meg érdekes módon mindig kapnak valahonnan a menekültek."
Kovács Róbert
Nemkívánatosak
Magyarországot mostanában rendszeresen elítélik a menekültekkel való bánásmód miatt. Az ENSZ Kínzásellenes Bizottsága legutóbbi ülésén például megrótta hazánkat, amiért "a külföldről Magyarországra menekülőket zsúfolt szállásokon helyezik el, ahol nem megfelelőek a higiéniai viszonyok, és nincs lehetőség a szabad levegőn tartózkodásra". Nincs két hete annak, hogy az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának kelet-közép-európai regionális vezetője személyesen nézett utána a magyarországi menekülthelyzetnek. November 13-án a kiskunhalasi közösségi szállás egy Oroszországból érkezett lakója öngyilkosságot kísérelt meg. A szállás 132 menedékkérő lakója - köztük két vajdasági magyar - a Magyar Helsinki Bizottságnak levélben leírta, hogy embertelen körülmények között, határozatlan időre fogva tartják őket a magyar hatóságok. A higiéniai körülményekre jellemző, hogy 200 személyre jut négy zuhanyzó, és ezek is csak naponta két órát működnek. Az öngyilkossági kísérlet után a tábor egyik vezetője azt mondta nekik: aki akarja, nyugodtan felakaszthatja magát. A levélírók azt kérik, "tegyék lehetővé, hogy aki haza akar menni, az hazamehessen, aki menedéket kér, annak adják meg a lehetőséget, hogy ügyét megfelelő eljárásban bírálják el".
Az Amnesty International londoni központja legutóbb kiemelt közleményben hívta fel a figyelmet, hogy a Ferihegyi repülőtérről a magyar hatóságok rendszeresen visszaküldenek olyan menekülteket is, akiknél erősen valószínűsíthető, hogy hazájukban bebörtönzik vagy kivégzik őket. Hasonló kategóriájú, kiemelt felhívásokat általában olyan országok szoktak kapni, mint Szudán vagy egyes közép-amerikai banánköztársaságok.
Menekültkérdésben egyébként a legutolsók között csatlakoztunk ahhoz az 1951-es genfi egyezményhez, amely kimondja: minden országnak kötelessége polgárai érdekeit szolgálni. Ez alól csak egyetlen kivétel van: nem lehet hazatoloncolni azokat a menekülteket, akik hazájukban faji, vallási vagy etnikai csoporthoz való tartozásuk miatt valószínűsíthetően életveszélybe kerülnek (megalázzák, bebörtönzik, kivégzik őket), még akkor sem, ha nem felelnek meg az adott ország idegenrendészeti feltételeinek.
Magyarországon idén márciustól lépett hatályba az idegenrendészeti törvény, amellyel egyben a genfi konvencióhoz is csatlakoztunk. Így a világon már csak öt ország (Madagaszkár, Kongó, Monte-Carlo, Málta és Törökország) adós a menekültjogok törvényi szavatolásával. A magyar gyakorlat azonban láthatóan nem változott a törvénnyel, sőt a parlament által most tárgyalt, szervezett bűnözés elleni törvénycsomagban a kormánypártok törvényerőre kívánják emelni azt a rendőrségi-határőri parancsot, amellyel a hónapokig, esetleg évekig elhúzódó menekültügyi eljárás ideje alatt börtönkörülmények közé kényszerítik az iratok nélküli külföldieket. A bizonytalan ideig tartó elzárást a határőrség közösségi szállásain, illetve a szegedi férfi- és a pánhalmi női börtönben kell letölteniük azoknak a külföldieknek, akik csak annyit követtek el, hogy illegálisan lépték át a magyar államhatárt.
Szegeden a százfős úgynevezett idegenrendészeti körlet már megtelt, s jelenleg szó van arról, hogy Baracskán kialakítanak egy másikat is. A körülményekre jellemző, hogy míg például a betörésért jogerősen elítélt rabok rendszeresen kijárhatnak a szegedi börtönből, addig a külföldiek soha. Még akkor sem, ha a menekültügyi eljárásuk egy-két évig elhúzódik. A fogva tartott külföldiek - köztük sok magyar származású - sohasem tudják előre, mennyi ideig kell bezárva élniük.
Ami kimeríti a kínzás fogalmát.
- kr -
