Christian Gerlachhal együtt írt, a magyar zsidóság legyilkolásáról szóló könyve (Az utolsó fejezet) nemrég jelent meg a noran kiadó gondozásában. Körülbelül ezzel egy időben látott napvilágot Németországban új munkája: Hitler népi állama - rablás, faji alapú háború és nemzetiszocializmus. A könyv - a szerző számára is meglepő módon - jelenleg az ötödik kiadásnál tart, túl a 25 ezer példányon.
Magyar Narancs: A Hitler népi állama tele van olyan gazdasági és pénzügyi elemzésekkel, olyan számsorokkal, amelyeket a nem szakember csak alapos olvasás után érthet meg. Ugyanakkor a mű leegyszerűsített mondanivalója - s ez a recenziókból és a megjelenést kísérő vitákból is kiviláglik - könnyen befogadható: a nemzetiszocialista rendszer alapvető vonása volt a rablás, a leigázottak kifosztása. A német népesség jelentős hányada haszonélvezője volt ennek a rablóhadjáratnak, s nélküle megoldhatatlan lett volna a háború finanszírozása is. Mi lehet az oka annak, hogy ez az amúgy nem túlságosan hízelgő felismerés ilyen érdeklődést, sőt sikert váltott ki?
Götz Aly: Mi, németek egyrészt elfogadjuk - s ebből a szempontból mindegy, melyik pártra adjuk a szavazatunkat, leszámítva természetesen a szélsőjobboldaliakat -, hogy a második világháború alatt óriási bűnöket követtünk el, s abban is egyetértünk, hogy mindezekért vállaljuk a felelősséget. Mindennek tehát semmi köze a mai politikai beállítottsághoz. Ez egy közös meggyőződés. Ugyanakkor úgy 10-20 éve a legkülönbözőbb naplókat, tábori leveleket és egyéb dokumentumokat örököljük meg a szüleinktől - ám amit ezekben olvasunk, nem illik össze azzal, amit a bűnökről eddig tudtunk. Ha ugyanis a dokumentumokat olvassuk, többnyire nyomát sem találjuk valamiféle vad rasszista vagy antiszemita meggyőződésnek, vagy a "felsőbbrendű ember" ideológiájának. Gyakran hallom a legkülönbözőbb felolvasásokon vagy beszélgetéseken olyanoktól, akik többet szeretnének megtudni a saját múltjukról, a kérdést: "Vajon miféle bűnöket követhettek el a szüleim?" A válaszom többnyire: "Azért túl nagy reményei ne legyenek...!" S ezzel szorosan összefügg egy további probléma is: vajon mi tartotta össze a nemzetiszocializmus rendszerét, mitől maradtak olyan sokáig lojálisak az emberek? Lehet persze mindenfélét mondani, mint például, hogy a németek megvadultak - de ettől még mindig nem lesz magyarázható a tömeggyilkosság, helyesebben a tömeggyilkosságok sorozata meg a tervezett további gaztettek sem, melyeket a szövetséges hatalmak katonáinak jóvoltából már nem sikerült elkövetniük.
A magyarázat egy része tehát bizonyára máshol rejlett. Ebben a feltevésemben erősítettek meg azok a beszélgetések is, melyeket idősebb emberekkel folytattam, akik valahogy így emlékeztek: "Igen, 1940-ben édesapám megjött Franciaországból, s életünkben először kaptunk játékokat ajándékba..." Képzeljünk el egy egyszerű körülmények között élő családot, az apa hazaérkezik, óriási csomagokkal, rengeteg meglepetéssel felpakolva... Ezt a mozzanatot valahogy mindeddig nem vettük elég komolyan, átnéztünk fölötte. Tudtuk, s ez egy pillanatra sem elhanyagolható, hogy rasszista, antiszemita ideológia dúlt, ez nagyon fontos - de ettől még sok mindent nem értettünk. A könyvemben kapcsolatot igyekszem teremteni az elkövetett bűnök s az azokból származó nyereség haszonélvezői között, próbálom felvázolni, mit is jelentett valójában a bűnök megtűrése, elfogadása. A "szívességeket tevő diktatúra" működésének felismeréséhez idő kellett, s ebben bizonyára a bűn igen nagy mértéke is szerepet játszott. Sokáig nehéz volt róla egyáltalán beszélni is. Azután következett annak a feldolgozása, amit a felszínen láttunk, a felszabadított koncentrációs táborok borzalmas képsorai. S talán most érkezett el az ideje, hogy a mélyebb struktúrákat is megismerjük.
MN: Azt olvassuk a könyvében, hogy a lakosság nem élt rosszul a háború alatt, sőt számos szociális intézkedés könnyítette az életet Németországban. Ez a rendszer tehát - legalábbis belülről nézve - igazságos és szociálisan érzékeny volt?
GA: Az első világháborúban, s most mindegy, hogy Magyarországot, Németországot vagy éppen Ausztriát vesszük példának, az egyszerű emberek mindennapi élete nagyon nehéz, és a terhek elosztása különösen igazságtalan volt: az infláció, a drágaság, a feketepiac átka mind-mind őket terhelte. A kormányok szinte példa nélkül álló szociális érzéketlenséggel egyáltalán nem voltak tekintettel az úgynevezett kisemberek életére. S ezt nem felejtették el egyhamar az emberek.
A második világháborúban mindez másképp alakult. Az országon belül az élelmiszer elosztása igazságos volt, a piac infláció nélkül működött, a bérek nem csupán stabilak maradtak, de esetenként növekedtek is, s az árak szintén állandóságot mutattak. Katonák családjánál tilos volt a végrehajtónak bármit is lefoglalni, s ha valaki nem fizetett lakbért, attól még nem feltétlenül került az utcára. Ha az adót emelték, akkor is a nagyvállalatokét. Gondoljuk meg, mit is jelenthetett 1941-ben egy 15 százalékos nyugdíjemelés azoknak, akik szegénységben éltek. Mi mindent engedhetne meg magának ma egy kormány, ha módjában állna egy ilyen mértékű nyugdíjemelés! A nemzetiszocialista kormányzat ezen kedvezményei azonban csakis kényszermunkával, a zsidók vagyonának kisajátításával, gyilkosságokkal voltak fedezhetők. Az 1938/39-es évben az úgynevezett árjásítással szerzett nyereség a birodalom teljes bevételének 9,5 százaléka volt. S megint csak képzeljük el, hogy az EU egyik kormánya 9,5 százalékkal tudná növelni az évi bevételét, anélkül, hogy bármely, a nemzet közösségéhez számított csoportot bármilyen módon is meg kellene terhelnie! Micsoda integrációs ereje lehetne mindennek most - és milyen volt annak idején! A második világháború napjaiban a németek többsége a legkülönfélébb intézkedések ellenére is anyagilag - különösen a maival összehasonlítva - igen szűkös körülmények között élt. 1941-ben például a lakosság lázadozni kezdett, amiért a burgonya ára néhány százalékkal növekedett - vagyis jól látható, hogy a kisebb kedvezményeknek is nagy súlyuk lehetett.
A könyvemben megpróbáltam ezeket a mechanizmusokat, ha nem is teljességükben, de lehetőleg komplexen ábrázolni. Például, hogy milyen nagyságrendje és jelentősége volt a megszállt országok kirablásának a németek számára. Nem elsősorban a német tőke, hanem a széles néprétegek számára - itt a zsidó és az ellenségesnek tekintett polgárokat nem számítva a lakosság 95 százalékára kell gondolnunk.
Egyébként a rablás nem jelentett minden esetben brutális rekvirálást vagy éppen katonai intézkedéseket.
A könyvben többször idézek Heinrich Böll leveleiből. A Böll család nagyon határozottan antifasiszta volt, ez nem is kérdés. Ugyanakkor a fiatal katona Böll 1939-ben újságolja, hogy fantasztikus fizetést kap, s először nem is tudja, mit kezdjen a pénzzel. Azután kávét vásárol, majd később így ír: "Ha lehet, küldjetek a levelekben pénzt is, hogy az ország kincseiből valamit hazavihessek..." Az otthoni lakosság nyugalmának megvásárlása az európai országok terhére, azok kifosztásával történt. Még a katonák zsoldját is a megszállt országok fizették, s amikor nagyban bevásároltak és a megszerzett javakat hazavitték vagy éppen -küldték - esetenként havonta több ezer tojást, bútorokat, régiséget, kilószámra vajat, cigarettát, tulajdonképpen mindent -, jóllehet azzal nyugtathatták magukat, hogy csupán örömöt szereznek az otthon maradottaknak, valójában a rablás ügynökei voltak.
MN: Miért nem roppant össze ez a rendszer, amelyet ön többször is instabilnak ír le, s melynek "jó hangulatára" folyamatosan és érzékenyen vigyázni kellett?
GA: 1933 és 1945 között a németek szünet nélküli "különleges állapotban" éltek, minden hihetetlenül felgyorsult. Az egyik fejezetben Hitlert dilettáns kötéltáncosként ábrázolom, aki a kezével hadonászik, és előrefele rohan a kötélen, mert csak így tud - legalábbis időlegesen - egyensúlyban maradni. Aztán persze lezuhan. Egy másik képpel élve: a nemzetiszocializmus és a németek által elkövetett bűn a lejtő elve alapján működött, ha az ember egyszer rálépett, egyre szédítőbb gyorsasággal kellett mozognia. Ahogy a könyvemben a gazdasági mutatók elemzésével ki is mutatom, a rendszer kezdettől fogva a fizetésképtelenség határán egyensúlyozott, a hiány hólabdaszerűen görgött és növekedett, egyre nagyobb mértékű lett a csalás. Gondoljuk csak meg: értékpapírokat adnak el, nyereséget helyeznek kilátásba, de ezt csak akkor tudják kifizetni, ha a rendszer megállás nélkül és folyamatosan növekszik. Mint egy pilóta-játék, amelyben nincs megállás. És ehhez jött még persze, hogy a rendszer tagjait korrumpálták, hogy ne lehessen kiszállni, ne lehessen azt mondani, hogy elég.
Hitler valójában korántsem az a mindenható Führer volt, ahogy őt a szakirodalom meg persze a náci propaganda is ábrázolta; valójában defenzív helyzetekből volt kénytelen cselekedni. S én is csupán ennek a könyvnek a munkálatai során, a kutatásban eltöltött hoszú évek után döbbentem rá, hogy az ember akkor érti meg Hitlert, akkor tudja a cselekedeteit magyarázni, ha megnézi, hogy amikor valamilyen elhatározást hoz - vagy éppen nem hoz -, milyen problémahalmaz is nyomta őt az előző három hónapban, s mit akar mindezzel a következő három hónapban elérni. Az ezeréves birodalom ideológiájával szemben a dolgok nagyon is rövid távúan működtek. Minden elhatározás a következő időszak nagy katonai győzelmének reményében hozatott. Azt gondolták: ha győzünk, akkor minden a miénk, mindent elérhetünk és megtehetünk, ha vesztünk, akkor meg úgyis mindegy. Ebben a kontextusban kell látni ezt a szörnyű bűnt.
MN: Mennyiben érvényesek az idáig elmondottak Magyarországra?
GA: Az európai zsidóság tragédiájával kapcsolatban a háború után elterjedt legnagyobb tévedések közé tartozik, hogy Hitler megsemmisítő hadjárata egységesen működött. A német megszállóknak minden elfoglalt európai területen újra és újra meg kellett teremteniük a holokauszt - mindig más - feltételeit. S az esély is, hogy tényleg meg tudják csinálni - külön-böző volt. Ott, ahol a nemzeti kooperáció nem működött, a holokauszt sem működött úgy, ahogy elképzelték. Az úgynevezett "Judengut"-ot, vagyis a zsidók tulajdonát, mint ahogy más országokban is, a helyiek, vagyis itt magyarok adták el és magyarok vették meg, a bevétel pedig magyar közvetítéssel végül a német megszállás költségeit fedezte, vagyis ebből fizették ki a német katonák zsoldját. A nemzetiszocialisták persze igyekeztek bűnrészessé tenni, akit csak lehetett - de ez azért még korántsem volt elég ok arra, hogy ezt valaki meg is tegye.
