Elkezdődött: nácik pózolnak a Szabadság téri szoborral

  • Bárdos Deák Ágnes
  • 2014. augusztus 11.

Belpol

Nagy az öröm, csak az a sok zsidó ne ajvékolna a dicsőséges emlékmű körül! Nem is hagyták szó nélkül a hazafias fiatalok ezt a héber szívű vircsaftot. Egy idős hölgy, a vészkorszak tanúja és néhány tüntetőtársa szállt szembe velük.

A Szabadság térre pénteken, napnyugtakor beszivárgó nácik a birodalmi sassal fényképezkednek, dörgölőznek a nagy-magyarországos pólók a magyar angyalhoz. Észrevesszük őket, de próbálunk – jó magyar szokás szerint – nem tudomást venni róluk, nem tulajdonítani jelentőséget a jelképeiknek, a vasalt bakancsaiknak, a foguk közt szűrt gyűlöletbeszédnek. Hátha megelégszenek a fényképezkedéssel… De kiderül, ez csak az előjáték. Míg mi készülődünk a pénteki program záróakkordjára, a filmvetítésre – mert péntekenként az is van –, ők egyre jobban felszívják magukat.

Legalább nekik tetszik

Legalább nekik tetszik

 

Pedig azt hittük, lélekben már túl vagyunk a nehezén: az eleven emlékmű „diszkusszív terébe”, mint vajba a kés, úgy hatolnak be nap mint nap a holokauszttagadó eszmék. Így relativizáltok ti, mondjuk a breiviki szelídséggel körünkbe férkőzőknek, hozzátéve, hogy amit művelnek, az törvénybe ütköző, és bár nem jelentjük fel őket, jobb lenne, ha abbahagynák. Mindig mosolygós tüntetőtársunk, egy idős hölgy szép szóval próbálkozik: szelíden remegő hangon szólítja meg a rezzenéstelen arcú holokauszttagadót, megosztva vele emlékeit, amit kilencévesen, a vészkorszak idején élt át. Rettenetes időutazás: az idősekre, betegekre, gyermekekre specializálódott Kun pátert látjuk, aki így „prédikál”: Krisztus szent nevében lőjetek!  Tudta-e a holokauszttagadó, hogy a Duna-partra kivitt kisfiúkat hármasával kötözték össze, de csak az egyikbe lőttek bele, hogy a lőszerrel takarékoskodjanak? És mi tudjuk-e, riposztozik a holokauszttagadó, hogy ma Magyarországon holokauszt van? Népirtás. Fogy a magyar, családok szakadnak ketté, emberek vándorolnak el szülőhazájukból… Mit jövünk neki a múlttal! Ő a jelenben él.

Nem hisszük el, de igaz: kisvártatva a hajdani tévészékház ostromlóival ülünk együtt a téren, az ő sztorijaik szivárognak be a diszkusszív térbe. Egy vádlón meredő ujj, egy negyvenedrangú, három évre elítélt ostromlóé mutat egy másik „székházasra” – aki  bőszen tagad. De legalább kiderül, nem lőttünk mellé, mikor a rendőröket figyelmeztettük: a tévészékház gyújtogatóival bánnak kesztyűs kézzel, mikor az emlékezőköveink köpdösőit futni hagyják.

És hamarosan a sötétség: a fényképezkedő bakancsosok, akik nőikkel az oldalukon érkeznek, egyre hangosabban morognak maguk elé, majd rázendítenek a „mocskoszsidók-menjetekhaza-héberszívűek” kórusra, melynek refrénje aktuálisan a „palesztíniai gyerekgyilkosok”.

Nem voltak sokan. Mi sem. Az ordítozásra a két posztoló, a kamaszkoron épphogy túli rendőrfiú nem reagált, bénultan néztek ki a fejükből – nem igazán értették, mi van. A „kiképzésük” zajlott éppen – természetesen közpénzen. A következő percekben felpörgő események – egymás arcába ordítozás, egy tüntetőtársunk fényképezőgépének eltulajdonítása, majd széttörése a bakancsosnék által, tumultuózus jelenetek stb. – végre kimozdították bénultságukból a rendíthetetlen ólomkatonákat. Egy perc alatt osztagnyi rendőr érkezett futva.

Két tüntetés közt eszünkbe jut a néhány évvel ezelőtti prágai náciellenes menet – a csehek nem bízták a rendőrségre az „intézkedést”, ott a civil lakosság mutatta meg a náciknak, hogy mihez tartsák magukat. Sokba kerülnek a Szabadság téri rendőrök az országnak? Sokba kerülnek a nácik az országnak! Csehországban és Németországban a társadalom karhatalmi segítség nélkül is megfékezi a náci kisebbséget. Nekünk stadionok kellenek, meg rendőrök, meg Gripenek – a cseheknek, németeknek nyugodt álmok, tiszta lelkiismeret.

Figyelmébe ajánljuk

Betiltás, uszítás, hergelés: tényleg csak ez maradt nekik

A gőgösség által csapdába lavírozta magát Orbán, a készséges rendőrség pedig nyilván félelemből eddig végrehajtott minden utasítást a nem-Pride Pride betiltásával. Ha szombaton a jelenlegi állás szerint indulnak el vélhetően tömegek a belvárosban, a csapda ajtaja összecsapódik. Mindeközben pedig egyre többen néznek bele reggelente a tükörbe azzal a félelemmel, hogy: „Mit fogok csinálni egy év múlva?” Mert noha – ismételten hangsúlyoznunk kell – még korántsem szabad végeredményt hirdetni, a legújabb adatok azért megerősítik legalább a lejtmenet érzetét.

„Mi nem ítélkezünk, aki úgy érzi, hogy segít neki ez az ételadomány és rászánja az időt, annak adunk”

2014 óta kéthetente száz-százötven embernek ad főtt ételt és tartós élelmiszert Makón a Heti Betevő, a kezdeményezést önkéntesek mellett pékségek, éttermek, vállalkozók éltetik. Az ételosztásra érkezők főleg idős és rossz körülmények között élő emberek, de az önkéntesek mindenkinek adnak, aki úgy érzi, segít neki az ételadomány. 

Ungvári Tamás: A dandyt elfogadom

  • Urfi Péter

Teljesen legális, belügyi bárcával vártak a legszebb lányok – dicsekedett az író, fordító majd' tíz évvel ezelőtt, amikor egy fotó történetét is alaposan körbejárta Urfi Péter kérdésére. Idézzük fel az Ungvári Tamással készült interjút egy 2016-os lapszámból!