Elkezdődött: nácik pózolnak a Szabadság téri szoborral

  • Bárdos Deák Ágnes
  • 2014. augusztus 11.

Belpol

Nagy az öröm, csak az a sok zsidó ne ajvékolna a dicsőséges emlékmű körül! Nem is hagyták szó nélkül a hazafias fiatalok ezt a héber szívű vircsaftot. Egy idős hölgy, a vészkorszak tanúja és néhány tüntetőtársa szállt szembe velük.

A Szabadság térre pénteken, napnyugtakor beszivárgó nácik a birodalmi sassal fényképezkednek, dörgölőznek a nagy-magyarországos pólók a magyar angyalhoz. Észrevesszük őket, de próbálunk – jó magyar szokás szerint – nem tudomást venni róluk, nem tulajdonítani jelentőséget a jelképeiknek, a vasalt bakancsaiknak, a foguk közt szűrt gyűlöletbeszédnek. Hátha megelégszenek a fényképezkedéssel… De kiderül, ez csak az előjáték. Míg mi készülődünk a pénteki program záróakkordjára, a filmvetítésre – mert péntekenként az is van –, ők egyre jobban felszívják magukat.

Legalább nekik tetszik

Legalább nekik tetszik

 

Pedig azt hittük, lélekben már túl vagyunk a nehezén: az eleven emlékmű „diszkusszív terébe”, mint vajba a kés, úgy hatolnak be nap mint nap a holokauszttagadó eszmék. Így relativizáltok ti, mondjuk a breiviki szelídséggel körünkbe férkőzőknek, hozzátéve, hogy amit művelnek, az törvénybe ütköző, és bár nem jelentjük fel őket, jobb lenne, ha abbahagynák. Mindig mosolygós tüntetőtársunk, egy idős hölgy szép szóval próbálkozik: szelíden remegő hangon szólítja meg a rezzenéstelen arcú holokauszttagadót, megosztva vele emlékeit, amit kilencévesen, a vészkorszak idején élt át. Rettenetes időutazás: az idősekre, betegekre, gyermekekre specializálódott Kun pátert látjuk, aki így „prédikál”: Krisztus szent nevében lőjetek!  Tudta-e a holokauszttagadó, hogy a Duna-partra kivitt kisfiúkat hármasával kötözték össze, de csak az egyikbe lőttek bele, hogy a lőszerrel takarékoskodjanak? És mi tudjuk-e, riposztozik a holokauszttagadó, hogy ma Magyarországon holokauszt van? Népirtás. Fogy a magyar, családok szakadnak ketté, emberek vándorolnak el szülőhazájukból… Mit jövünk neki a múlttal! Ő a jelenben él.

Nem hisszük el, de igaz: kisvártatva a hajdani tévészékház ostromlóival ülünk együtt a téren, az ő sztorijaik szivárognak be a diszkusszív térbe. Egy vádlón meredő ujj, egy negyvenedrangú, három évre elítélt ostromlóé mutat egy másik „székházasra” – aki  bőszen tagad. De legalább kiderül, nem lőttünk mellé, mikor a rendőröket figyelmeztettük: a tévészékház gyújtogatóival bánnak kesztyűs kézzel, mikor az emlékezőköveink köpdösőit futni hagyják.

És hamarosan a sötétség: a fényképezkedő bakancsosok, akik nőikkel az oldalukon érkeznek, egyre hangosabban morognak maguk elé, majd rázendítenek a „mocskoszsidók-menjetekhaza-héberszívűek” kórusra, melynek refrénje aktuálisan a „palesztíniai gyerekgyilkosok”.

Nem voltak sokan. Mi sem. Az ordítozásra a két posztoló, a kamaszkoron épphogy túli rendőrfiú nem reagált, bénultan néztek ki a fejükből – nem igazán értették, mi van. A „kiképzésük” zajlott éppen – természetesen közpénzen. A következő percekben felpörgő események – egymás arcába ordítozás, egy tüntetőtársunk fényképezőgépének eltulajdonítása, majd széttörése a bakancsosnék által, tumultuózus jelenetek stb. – végre kimozdították bénultságukból a rendíthetetlen ólomkatonákat. Egy perc alatt osztagnyi rendőr érkezett futva.

Két tüntetés közt eszünkbe jut a néhány évvel ezelőtti prágai náciellenes menet – a csehek nem bízták a rendőrségre az „intézkedést”, ott a civil lakosság mutatta meg a náciknak, hogy mihez tartsák magukat. Sokba kerülnek a Szabadság téri rendőrök az országnak? Sokba kerülnek a nácik az országnak! Csehországban és Németországban a társadalom karhatalmi segítség nélkül is megfékezi a náci kisebbséget. Nekünk stadionok kellenek, meg rendőrök, meg Gripenek – a cseheknek, németeknek nyugodt álmok, tiszta lelkiismeret.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát.